34. fejezet

Sziasztok! :)
Itt van a fejezet :) Remélem tetszeni fog. Kérek kommentárokat. :D
Jó olvasást hozzá! :)
Puszi! :)

1918. Chicago

(Lucy szemszöge)

Chicago utcái koszosak voltak és elhagyatottak. Egy-két ember volt csak idekint. Igaz éjszaka volt, de 30 éve mikor utoljára itt jártam 24 órán át tömve voltak az utcák. Jó, ha nem is egész nap, de este 8-kor azért még voltak kint páran.
De ma nem olyan idők járnak, mint 30 éve. Most pusztít a spanyolnátha. Az emberek rettegnek. Félelem és fájdalom érződik a levegőben. Rengetegen vesztették el a szeretteiket. Mérhetetlenül sok a halott. Nincs olyan család, ahol minimum egy ember el nem veszett volna.
A kórházak tömve voltak, egyre kevesebb volt az orvos. Többségüket szintén ágynak döntötte a spanyolnátha, vagy felmondtak, hogy ne legyenek közel a betegekhez. Ez volt a ritkább eset, de előfordult.
Viszont pletykáltak egy orvosról is, aki egész álló nap a kórházban van, és próbál segíteni a betegeken. Carlisle Cullen? Azt hiszem így hívják. Meg akartam már magamnak nézni ezt a jó tevőt, de még nem jutottam el az elhatározásig. Furcsa volt.
Azt beszéltek egy-két óránál többre nem szokott eltűnni. És vajon ki képes megállás ilyen sokáig fenn lenni és el sem fáradni? Na, ki? Igen, mi, a vámpírok.
De egy vámpír miért segítene az embereken? Vagyis miért próbálna segíteni? Ugyanis nem tud. Nincs ellenszer, a szövődmények miatt az emberek meghalnak.
Hosszú, szenvedéssel teli haláltusát vívnak napokig, míg végül lecsendesednek, és meghalnak. Magas lázzal, borzalmas fejfájással kezdődik. Később pedig csatlakozik a fájdalomhoz az egész test, és a kínok elviselhetetlenre fokozódnak. Sokan elvesztik az eszméletüket. Ők járnak jobban.

Éppen vacsorázni voltam a közelben. Két szarvast fogtam. Most pedig sétáltam vissza Chrissékhez. Az utóbbi időben teljesen visszatértem az állati vérhez. Ami nem ragadtatta el Jamest és Victoriát. A bátyám rám hagyta a döntést. Nem igazán érdekelte mit is eszem, csak ne hagyjam el.
Hangos viták tömkelegét hallgatta végig, amik mind köztem és James között zajlottak le. Nem tetszett neki, hogy önállósítom magam. Odamentem és azt tettem, amit akartam. Ha nem akart elveszíteni követett. Így mostanában én döntöm el hová is megyünk.
Így kerültünk Chicagóba is. Ide volt kedvem jönni. Chriss nem volt hajlandó "elengedni a kezem", és velem jött. Jamesék pedig nem akartak egyszerre két fontos, erős társat elveszíteni.
Már elszoktak attól, hogy félniük kell, nehogy összefussanak egy erősebb vámpírral. De a nem tetszésüket mindig kimutatták. Többször közölték elmennek, én pedig mindig azt válaszoltam, hogy nem zártam be az ajtót, vagy hasonlókat.
Igazán kezdek idegesíteni, de Chrissnek szüksége volt rájuk. Szerette őket. Jó persze sokat köszönhettünk nekik, de engem még mindig nem hagyott nyugodni az a gondolat, hogy ők ölhették meg a szüleinket.
Alec azt mondta nem a Volturi volt, és én hittem neki. Rendíthetetlenül. Igazából be kellett vallanom azóta magamnak, hogy igazán sosem hittem el, hogy ők tették. Aro gyűjti a különlegességeket. Én is az vagyok. Az apám is az volt, a bátyám is az. Mégsem próbált soha se beszervezni.
Pedig Alec gondolataiban biztosan látott. Persze, nem tudta, mire vagyok képes. De mégis azért már elég nagy a hírem nekem is. Nem csak a leendő férjemnek.
A leendő férjem gondolatára elmosolyodtam. A neve hallatán ez a világ is sokkal szebb, és reménnyel telibb. Még egy halk nevetést is megengedtem magamnak, pedig ezekben a sötét napokban nem igen halott olyat az ember, vagy jobban mondva a vámpír.
Csak sétáltam az utcán, máris szebb lett a világ. Hiszen az emberiség mindent túlél. Eddig is ezt tette, ez után is ezt fogja. Túlélni.

Kicsit gyorsabb tempóra váltottam, és befordultam a következő sarkon. Igazából nem figyeltem a környezetemre, de most rekedt köhögés és vacogás ütötte meg a fülem.
Egy alak támaszkodott az egyik házfalnak, és már kezdet lecsúszni a járdára. Elhagyta az ereje, nem sokára elájul. Már dőlt is el, de vámpír sebességgel elkaptam.
Edward Anthony Mason volt az. Egy fiatal fiú, alig lehetett 17. Nem ájult el, de meglepődött, amikor elkaptam.
- Uram? – szólítottam meg. – Mr. Mason.
- Edward, Miss. Bennett. – köhögte. Meghökkentem hirtelen, aztán leesett mit is akar.
- Edward. – suttogtam. Sápadt volt, és reszketett. Ruháin át is éreztem, tüzel a teste. A szüleit már napokkal ezelőtt elvitte a betegség. Nem igen, lehetett azóta az utcán látni.
Már régóta beteg lehet. Vagyis pár napja, de ennél a betegségnél az régnek számít.
- Miss. Bennett… - suttogta rekedten.
- Lucy. – mondtam. Elmosolyodott, majd ajkai formálták a nevemet, de hang nem jött ki rajta. Aztán újra felköhögött.
Megtelt könnyekkel a szemem, ahogy szegény fiút néztem. Olyan fiatal még, és olyan kedves. Nem ezt érdemelné. Szép életet érdemelne, családdal, szerető feleséggel. Gyerekeket, akik felnéznének rá.
Könnyeim az arcára csepegtek. Két napja ismerem, nem több ideje, mégis megfogott benne valami. Nem szerettem belé, csakis Alecé volt a szívem. Egyszerűen megkedveltem.
Kósza ötlettől hajtva a nyakához hajoltam. Már nem volt eszméleténél, így nem vette észre mit készülök tenni.
Már forró bőréhez ért az ajkam, készültem harapni, amikor eszembe jutott Alec. Ráeszméltem, miért is kedveltem meg ezt a fiút. Ráemlékeztetett. Ahogy viselkedett, ahogy beszélt, ahogy gondolkozott… Ahogy gondolkozott, itt a lényeg. Alec nem akar vámpír lenni, nem szereti, ez a fiú se szeretné, ezt az életet, amit én ajánlhatok neki.
A hideg falnak vetettem a hátam, és az ölembe húztam, úgy ringattam, mint egy kisfiút. Az is volt, az én szememben legalábbis, egy gyerek. És meg fog halni.
Nem tehetek elleni semmit, csak átváltoztathatom. De tudom, nem neki való ez az élet. Miért tenném ki ennek? Kitudja, talán találkozik a szüleivel, amint elhagyja ezt a világot. Kitudja, talán boldog lesz.
De mi van, ha ezután vége? Ennyi jut? Ha nincs második kör? 17 év. Olyan kevés. A legkoszosabb csaló is többet érdemel nyamvadt 17 évnél. Nemhogy ez a fiú. Miért ilyen nehéz a döntés?
Magamhoz szorítottam és sírtam. Mégis mit tegyek most?