36. fejezet

Sziasztok! :)
Itt az utolsó fejezet. Névnapom alkalmából megkapjátok. Igaz, csak holnap lesz, de nem lesz időm feltenni.
Bár meg kell mondjam nem ez lett életem legjobb fejezete. De ez van... Sajnálom! :(
Kicsit hiányozni fog a történet, de egyszer minden véget ér. Legjobban Lucy és Alec, meg persze Demetri(ki hitte volna? :D).
Remélem megérte olvasni, mert nekem egy élmény volt írni. Köszönök szépen minden kritikát, amit kaptam. Köszönöm, hogy a rendszeres olvasóim letettek. Igazából volt már egy búcsúzó bejegyzésem, szóval ennyi elég is lesz most. :D
Jó olvasást még utoljára! :)
Puszi! :)

(Lucy szemszöge)

Miután Edwardot biztos kezekbe adtam, sétálgattam kicsit, majd visszaindultam a szállásunkra. Majd a doktor eldönti, hogy megmenti-e. Én nem tudtam megtenni. Hátha ő igen.
Csendben sétáltam az utcán, a csuklyám a fejemen, a kezeimen kesztyű, senki se láthatott meg. Amúgy is este volt már, de a biztonság kedvéért. A macskakő csendesen kopogott a lépteim nyomán. Vizes volt az utca és koszos. A levegő füsttel teli. Szomorú, hogy hova jutott az emberiség. Egy népből valók mégis háborúznak. Csak úgy, mint a vámpírok.
Mi is ugyanezt teszünk, és ezt próbálja megakadályozni a Volturi. A Volturi… Ó, Alec…
Szorosabbra húztam magamon a köpenyt, mintha fáznék. Úgyis éreztem. Hiányzott egy részem. Mintha kitéptek volna belőlem valamit. Amúgy is furcsa érzésem volt, ezzel a mai nappal kapcsolatban.
Eleve az, hogy már három napja nem láttam Jamest és Victoriát, idegesítő volt. Szeretem tudni, mire készülnek. De most fogalmam sincs, hol vannak.
Megszaporáztam a lépteim. Nem volt mitől félnem, de mégsem szerettem ezeken a sötét utcákon járni. Mi van, ha valaki megtámad? Akkor meg kell ölnöm.
Befordultam az egyik sarkon, már csak pár utcányira voltam a szállodától, ahol megszálltunk. Egy sötét alak jött szemben. Hangtalanul lépkedett, fejére csuklya volt húzva. A szaga ismerős volt. Kár volt emlegetni.
- Visszatértél James? – kérdeztem nem túl boldogan.
- Örülök, hogy örülsz a viszontlátásnak. – állt meg velem szemben, és ledobta a fejéről a csuklyát.
- Reménykedni mindig szabad, nem igaz? – gúnyolódtam, és magam is levettem a fekete kámzsát.
- Emlékszel még Párizsban, miután Alec Volturi volt oly kedves és meglátogatott, megvádoltál valamivel. – egyik oldalról a másikra döntögette a fejét, mint amikor vadászik. Nem sejtettem semmi jót, de csendesen válaszoltam.
- Persze, hogy emlékszem. Azt mondtam, te és kedves nejed voltatok a gyilkosok. – húztam ki magam. Idegesített, hogy magasabb nálam.
- Nos, drágám nem tévedtél. – körbejárt engem, mint a nagymacska a megszeppent gazellát. – Bár az apád önként sétált a tűzbe, ugyanis veletek fenyegettem.
- Te is hamu leszel mindjárt. – sziszegtem.
- Kötve hiszem. – nevetett.
- Miért ne tenném? Csak egy aprócska gondolat, és huss, véged. – mondtam magabiztosan.
- Hülyének nézel? – kérdezte.
- Most, hogy megkérdezted… - neki vágott a ház falának, és a karjával fujtogatott.
- Ne pimaszkodj velem. – sziszegte a fülembe.
- Miért? Mit teszel, ha mégis? Megölsz? – suttogtam az utolsó levegőmmel. Bár nem kellett az életben maradáshoz, mégis kellemetlen volt nélküle. Főleg, hogy így nem tudtam megszólalni, de nem akartam gyengének mutatkozni.
- Tudom mire vagy képes. Nekem nem kell bemutatni. – elengedett, és arrébb lépett. – De azt is tudom, mi a gyenge pontod.
- Mire gondolsz? – fogott el a rémület.
- Chrissre. – mosolyodott el gúnyosan.
- Victoria… – suttogtam, és a falnak dőltem.
- Okos. Igen, Vickkel van valahol messze, és ha nem érek oda egy órán belül. Csúfos véget ér.
- Mit akarsz tőlem? Mit akarsz cserébe? – kérdeztem. Nehezen vettem a levegőt félelmemben. Nem magamat féltettem. Ketten voltak, akikért bármit megtettem volna. Az egyik Alec, a másik a bátyám. Nem hagyhattam, hogy baja legyen.
- Tudod te, hogy mit akarok. – mellém lépett, és a nyakamat kezdte csókolgatni, majd bele is harapott.
- Fel is törhetném az elméd. – suttogtam undorodva.
- Igen, de nem vagy elég gyors, még oda is kellene érned, ugyebár.
- Undorító vagy. – morogtam.
- Csak számító, nem ugyanaz. – meg akart csókolni, de elfordultam.
- Megmondtam, hogy csak egy valakinek adom oda magam. Úgyis megölsz, akkor tedd meg most. – mondtam mérgesen és ellöktem magamtól.
- Mindig is szerettem a vadmacskákat. – terült el az arcán egy magabiztos mosoly. – Gyere ide! – lépett újra hozzám.
- Ne érj hozzám!- sziszegtem. Megragadta a karom, és neki vágott a falnak. Hangos csattanással érkeztem rá, majd a földre. Elém lépett és felemeltem a nyakamnál fogva.
- Én mindig győzök. – vicsorogta. – Most pedig meghalsz. Bár úgy lenne az igazi, ha a szívszerelmednek ezt végig kellene néznie, de hát nincs itt.
- Őrült vagy. – próbáltam lefeszíteni a kezét, de erősebb volt nálam.
- Meglehet. De ha ez megvigasztal, amíg öcséd nyugton van, nem bántom. Csak ha muszáj. Reméljük, nem kerül rá sor.
Hozzám hajolt, és a karomba harapott. Csípett a vámpírméreg, de összeszorított fogakkal tűrtem.
- Remélem, egyszer elkap a Volturi, és megbüntet mindenért. – morogtam.
- Ügyesebb vagyok én annál, hogy a Volturi elkapjon. Nem kell féltened. – vigyorgott, majd újra megharapott.
Utána pedig átvágott az utca másik végében, hangos csörömpöléssel zuhantam le, de most meg se próbáltam felállni. Csak feküdtem ott, beterítet a törmelék, és egyedül voltam. Igazán egyedül. Talán soha nem voltam még ennyire magányos. Senki sem segíthetett, itt és most meghalok. Anélkül hogy utoljára látnám a szerelmem. Vajon megtudja valaha?
Olyan sokszor álmodtam a szép jövőnkről, és most kiderül, hogy tényleg csak álom volt mind. Csak becsapás, nekem már nincs jövőm. Egy könnycsepp gördült végig az arcomon. Nem akartam meghalni, de nem hagyhatom, hogy bántsa a bátyám.
- Ölj meg, essünk túl rajta. – kiáltottam rá.
Hozzám lépett és végig simított az arcomon.
- Annyira kár érted. Olyan jól meglehettük volna, de te mindent elrontottál, azzal, hogy ilyen okos vagy. Miért nem tudtál beletörődni a halálukba?
- Szerettem őket, és te elvetted tőlem a családom. Sose jöttünk volna ki jól. – löktem el a kezét. – Gyűlöllek, és mindig is gyűlöltelek.
Megint felkapott, és hozzá vágott egy másik falhoz. Erőtlenül zuhantam le újra. Lassan felém közeledett, de más léptek zaja vegyült az övébe. Elmosódott a kép, de még láttam, ahogy megmerevedik, majd beleszagol a levegőbe, és eltűnik.
Homályosan láttam, hogy egy szürke öltönyös alak közeledik felém. Szőke haja, és aranybarna szeme volt. Ez volt az utolsó kép amit láttam, majd elsötétült minden…

The End