30. fejezet

Sziasztok! :)
Itt a következő fejezet. Bár azt írtam hétvégén, de alig bírtam abbahagyni az írást, úgy hogy hoztam ma. Ha barátnőm nem jön át lehet, hogy a következő is teljesen kész lenne már. :)
Remélem tetszeni fog.
Reginának ajánlom, mert jó barátnő. :D :)
Ne felejtsetek szavazni! ;)
Jó olvasást! Puszi! :)

(Lucy szemszöge)

Ma este lesz a bál. François-val nagyon sok időt töltöttünk együtt, nagyon megkedvelt, én is őt.
Egy mély bordó ruhát vettem fel. Hozzá fekete selyem kesztyűt.
Kinyitottam a fiókom, benne pihent Alec fekete maszkja. Feltettem a fejemre, és a tükör elé suhantam. Láttam, ahogy könnyek gyűlnek a szemembe. Ami most a ruhámhoz hasonló színben csillogott.
Csak néztem magam, és azt képzeltem, hogy ő áll előttem. Mint álmaimban. Amikor minden gond nélkül nevetve forogtunk a táncparketten. Ahogy kiejtette boldogan, és magabiztosan azt, hogy igen. Az esküvőnket.
De mindez csak egy álom része. Egy gyönyörű, de hazug álom része. Hogyan is lehetnénk mi még együtt? Elmúlt már az az idő, amikor reménykedhettem, de mégse tudom abbahagyni. Minden nap várok rá, hogy eljöjjön értem, hogy megkérjen, menjek vele, hogy nyújtsa felém hívóan a kezét, hogy raboljon el.
Milyen romantikus lenne közösön megszökni minden elől. De Volterrában is boldog lennék.
Ott is csak ketten számítanánk.

Csendben kinyílt az ajtóm, nesztelen léptek suhantak mögém.
- Ez nem egy álarcos bál. – mondta, miközben átölelt.
- Csak egy emlék. – suttogtam, és lefejtettem a kezét a derekamról, de nem léptem el tőle.
- Alec Volturitól. – hideg, dühös hangon mondta ki ezt a gyönyörű nevet, amitől úgy éreztem kést forgatnak a szívemben.
- Csak egy álarc. Nem jelent semmit. – fordultam meg, hogy elmenjek, de nem mozdult.
- Te tudod, meddig kínzod magad. – megragadta a kezeim, és megcsókolt.
- Eressz! – löktem el magamtól. – Neked meg mi bajod James?
- Egy emberrel játszadozol, de én egy falatot sem kaphatok belőled? – szeme dühösen szikrázott.
- Csak egy valaki érhet hozzám. Csak egy valakinek adom oda magam. – húztam ki magam. – És az nem te vagy. – elléptem mellette, de megragadta a karom.
- Hanem Alec Volturi, igaz? – gúnyolódott. – Mikor jössz már rá? Ő nem szeret. Csak egy játék voltál.
- Igen is szerelmes belém. – ráztam le a szorítását. – Tudom!
- Nem vagy már kislány, ne álmodozz. Amint megkapott eltűnt. – azzal egyedül hagyott a szobámban.
- Nem akart elhagyni. – suttogtam rekedten, de James már messze járt. Idáig az arcomon volt a maszk, most levettem, és az ágyra helyeztem.

Emberi szív dobogását hallottam egyre közelebbről. Majd halkan kopogtak a nyitott ajtón. Egy mosolyt erőltettem az arcomra, megváltoztattam a szemem színét, és ránéztem.
- François! – mondtam lelkesedve. Egészen megkedveltem ezt a fiút. Már nem akartam megölni. Nem is akartam tőle semmit, de bántani se tudtam.
- Mademmosielle, - mosolygott. – mehetünk?
- Persze. - bólintottam. Belékaroltam, ő pedig levezetett a lépcsőn. A tömeg már gyűlt az udvaron. Kellemes idő volt, kicsit hűvös, de nem bántóan. Persze engem nem zavarna a hideg. De az embereket igen.
Chrisst és Victoriát láttam a tömegben, de Jamest sehol se. Úgy tűnik, valahol éppen dühöng.
François azonnal bevezetett a táncparkettre. Keringőztünk párat, jól éreztem magam. Nem sokkal később felvetette, hogy igyunk valamit. Bár én nem voltam szomjas, de ennyi idő után egy ember igen csak az lesz.
Kikísért hát az udvar szélére, szerzett két pohár pezsgőt. Egy-két kortyot lekényszerítettem a torkomon. Borzalmas érzés volt, de hát ennyi áldozatott megér. Bemutatott pár embernek. Cseverésztem egy kicsit, de különösebben nem érdekeltek. Csak emberek voltak. Nem lényegesek.
Körülöttem hangos vita folyt valamiről franciául, de nem vettem a fáradtságot arra, hogy megértsem. Gondoltam rá, hogy rosszullétre panaszkodva elmegyek, de ott tartott valami.
Éppen elhatároztam volna magam, amikor hűvös ujjak értek az arcomhoz. Mármint az emberek forró testéhez képest hűvös, de mégis kellemesen meleg. Először azt hittem Chriss az, de amint felötlött bennem el is vetettem. A pohár kicsusszant a kezemből, amikor felismertem, de egy gyors mozdulattal elkapta. Megfordultam, és a szemébe néztem.
A keze az arcomról a nyakamra tévedt, majd a hajamat simította végig a derekamig, aztán megfogta a kezem. Érintésétől megremegtem, úgy vágytam már rá. Óvatosan lehúzta a jobb kesztyűm, és a tenyerembe csókolt.
Megszólalni sem tudtam, csak élveztem, hogy láthatom. Pislogni, se pislogtam, mert féltem, mire újra kinyitom a szemem, eltűnik.
Bal kezemet hitetlenkedve tettem az arcára, végig simítottam, hogy megbizonyosodjak, nem álom csupán. Mosolyogva figyelte a reakciómat, az arcom változását, ahogy rájövök tényleg igazi, és itt van velem.
Mikor teljesen megbizonyosodtam a nyakában ugrottam. Szorosan öleltem át, s ő viszont, majd megcsókolt végre. Mikor el akart húzódni, ajkai után kaptam, mint éhes ragadozó a legfinomabb csemege után. Nevetett, majd csókolt tovább. Megfogta a kezem és kifelé húzott az udvarból az utcára.

(Alec szemszöge)

- Alec! – törte rám Demetri az ajtót.
- Mi az? – lestem ki a könyvem mögül.
- Párizsba megyünk. – ült le mellém, és kivette a kezemből az olvasmányom.
- Minek mennék én Párizsba?
- Mert dolgunk van, Aro küldött. – dobolt az ujjaival idegesen a könyvemen.
- Most voltál ott. – ráncoltam a homlokom.
- Most pedig visszamegyünk. Gyerünk már, estére oda kell érnünk.
- Minek ez a nagy sietség?
- Semmi. – fordult el. – Öltözz. – azzal kiviharzott. Pedig lett volna még kérdésem.

Unottan fordultam a ruhásszekrényemhez, amikor újra nyílt és csukódott az ajtó. Heidi máris a ruháim között turkált.
- Na, jó! – ragadtam meg a karját, és elhúztam onnan. – Mi folyik itt?
- Ruhát választok neked.
- Csak egy küldetésre megyek.
- Én meg unatkozom. – rántotta meg a vállát. Valami itt bűzlött nekem. Heidi piszok jól tud hazudni, egyáltalán nem jön zavarba, így nem lehet megkülönböztetni, mikor mondd igazat, és mikor nem.
Végül ráhagytam. Előkotort nekem egy fekete nadrágot, szürke inget, fekete nyakkendőt, mellényt, és persze egy fekete köpenyt.
- Hú, de kicsípem magam. Miért is? – léptem ki a fürdőből felöltözve.
- Miért ne? Franciaországba mész.
- Vámpírokat ölni. – jegyeztem meg.
- Egy aprócska foltot se fogsz rajta ejteni, ismerlek. – igazgatta a ruhám.
- Heidi! – kaptam el a kezét. – Mi folyik itt? Utálom a meglepetéseket.
- Párizsba vadászik egy klán, már feltűnést keltettek. Lehet, hogy meg tudjátok velük beszélni. – mondta csendesen.
- Hát jó, de ha hazudtál, te is, és a jövendőbelid is megkapjátok a magatokét. – fordultam meg, hogy elmenjek.
- Nem a jövendőbelim. – húzta fel az orrát.
- Hát, persze, hogy nem. – nevettem, és kiléptem a folyosóra.

Párizsig nem tudtam kiszedni semmit se Demetriből, csak ugyanazt, amit Heidi mondott. Legalább összebeszéltek. De már biztosan tudtam, hogy nem igaz. Dem nem tud olyan jól hazudni.
Végül Párizs közepén egy nagy háznál álltunk meg, ahol szemmel láthatóan valami bál féle volt.
- Ez meg mi? – kérdeztem szúrósan.
- Mulatság. – felelte egyszerűen, és besuhant. Mit tehettem én? Utána mentem. Mindkettőnk szeme fekete volt, így nem jelentet különösebb gondot.
- Demetri! – szóltam utána.
- Még megköszönöd. – nézett rám, majd eltűnt.
Bolyongtam egy darabig a tömegben. Gondoltam rá, hogy elmegyek, majdcsak lesz valami Demetrivel, nagyfiú már. De egy ismerős kacagást hallottam. Nem volt hangosabb, mint az embereké, de jóval szebb, csilingelőbb, dallamosabb, és számomra szívfájdító, és szívmelengető is egyben.
Észre se vettem, de már felé tartottam. Halkan suhantam át a tömegen, a legkisebb zajt se csapva. Óvatosan, hátulról puha arcához értem. Megdermedt az érintésem alatt, és elejtette a poharát.

François: Franszoá
Mademmosielle: kisasszony