20.fejezet: Történet

(Lucy szemszöge)

- Lucy! Állj meg, kérlek! – amint befordultam a sarkon és már nem láthattak, rohanni kezdtem. Alec pedig futott utánam. Berontottam a szobámba és sírva estem az ágyra.
Valaki bejött és átölelt. Magához szorított és nem szólt. Várt, csak várt rám. Egy órát sírtam.
- Jobban vagy? – kérdezte aggódva a szerelmem.
- Igen! Jobban! – elindult az ajtó felé – Hová mész?
- Van egy kis elintézni valóm!
- Ne, ne menj Cullenékhez! – álltam fel és ragadtam meg az ingét.
- Nem lesz semmi gond! – azzal kiment és én visszaroskadtam az ágyra. Nem volt erőm megállítani.

(Alec szemszöge)

Carlisle doki szobája felé vettem az irányt. Tudtam, ott találom az összes Cullent. Amikor az ajtóhoz értem hallottam, hogy a szobáikról beszélnek. Vagyis Alice előre látta, hogy jövök.
Kopogtam!
- Tessék! – jött a válasz.
Benyitottam és jól gondoltam ott volt az összes. Legszívesebben elintéztem volna mind, de nem akartam még több fájdalmat okozni Lucynek.
- Remélem boldogok vagytok mind! – kezdtem.
- Miért lennénk, fiam? – kedveskedett Carlisle.
- Engem utálhattok, de Lucyt hagyjátok békén. Mert velem gyűlik meg a bajotok! – fenyegetőztem a doki kedvessége csak még jobban kiverte a biztosítékot.
- Te? Ne röhögtess! Mit tudsz te! – nevetett a szőke lány, azt hiszem Rosalie.
- Azzal amit én tudok már volt szerencséd találkozni! – a képe elvörösödött, ilyen színűnek még nem láttam vámpírt. Elvigyorodtam, nem bírtam megállni és nem is akartam.
- Hol van most a lányom?
- Nem hiszitek, hogy megmondom, hogy még egyet belerúgjatok. Nem! – megfordultam és ki akartam menni, amikor két kéz ragadott meg és a falnak nyomott, úgy, hogy a lábam a levegőben lógott. Emmett volt az.
- Ne beszélj így Carlislenal! Mert velem gyűlik meg a bajod! – használta ellenem az előbbi fenyegetésemet. Azt hitte nagyon erős, de megragadtam a karját, lefeszítettem a nyakamról és különösebb erőfeszítés nélkül kidobtam a folyosóra.
Ott pislogott vakolattal beterítve.
- Én megmondtam! – átléptem és elmentem. Még hallottam Rosa hangját, amint szerelméért aggódik.

Valaki utánam osont. Hátra néztem és ott állt Alice.
- Mit akarsz? – kérdeztem cseppet sem kedvesen.
- Lucyvel akarok beszélni!
- Szó sem lehet…
- Alec, beszélek vele, nem lesz gond. – hallottam meg a szerelmem hangját a hátam mögül.
- Biztos? – bólintott. Hátrébb húzódtam, de nem mentem el.
- Alec! Tényleg nem lesz semmi gond! Magunkra hagyhatsz minket! – szólt kedvesen Lucy.
- Kiálts, ha kellek és rögtön itt leszek!

(Lucy szemszöge)

- Mit szeretnél?
- Bocsáss meg Rosenak, de ő ilyen.
- Tudom Alice. Csak túl reagáltam. Ti pedig Alecnek.
- Tényleg szeret téged!
- Akárcsak téged Jasper. De csak ennyit szerettél volna?
- Esmét megbántottad.
- Tudom! Nem volt szándékomban. – közben elkezdtünk sétálgatni a folyosókon. – De igazat mondtam. Nekem már ők a családom.
- Tudom, és ez a mi hibánk is – mondta Alice szomorúan. – Le tudod már másolni az erőm?
- Nem, még mindig nem. De mindenki másét igen. Látom meglepett Alec ereje.
- Vagyis olvasod – nevetett Alice.
- Igen, így is mondhatjuk! Tudod már nagyon sok csatában részt vettünk, ezek edzették meg annyira, hogy még Emmettet is elbírja. – válaszoltam kimondatlan kérdésére.
- Szeretsz itt lenni? Nem akarsz visszajönni? Annyira jó volna. Újra együtt. Annyi mindent csinálhatnánk! Vásárolgatnánk, együtt járnánk suliba…
- Alice, Alice! Szeretek itt lenni és nem megyek vissza. Itt mindenkit testvéremként szeretek.
- Mesélsz nekem a Volturiról?
- Csak nem csatlakozni szeretnél? – szórakoztam vele.
- Nem, dehogy – nevetett. Meséltem neki pár dolgot. Küldetéseket, Viktort. Aleckel való kapcsolatomról is, amit nagyon érdekesnek talált. Majd ő is Cullenékről. Jasperről, hogy még mindig gondjai vannak az emberekkel. Edwardról nem mesélt. Tudta, hogy nem szeretném.
- Beszélni akarsz velük? – bólintottam és elindultunk Carlislenékhoz.

- Sziasztok! Azért jöttem, hogy megbeszéljük a dolgokat.
- Tényleg meg kéne! – jegyezte meg Jasper.
- Először is Em, bocsáss meg Alecnek. Túl reagálta a dolgot. Ahogy Carlisle te is és Rose is. Nem rossz fiú, csak kicsit kiborult miattam. Túl reagáltam az előbbit! Esmé, te pedig nekem bocsáss meg, megsértettelek, pedig nem volt szándékomban.
- Már, hogy is haragudhatnék rád! – borult a nyakamba az anyám.
- Én se haragszom Alecre, de majd egyszer én is földhöz csapom. – viccelődött Emmett.
- Most pedig szeretnék a lényegre térni. Az egyik oka, hogy meg letettek hívva az esküvőre az az, hogy hazudtatok nekem – megrökönyödés és meglepettség suhant át az arcokon. – Ne értsetek félre nem haragszom, biztos meg volt rá az okotok.
- Elmondanád mit hazudtunk? – kérdezte Rose.
- A származásommal kapcsolatban! Tudom, hogy nem Edward húga vagyok. – Emmett majd leesett a székről úgy nevetett.
- Most csak viccelsz ugye?
- Nem, ez igaz. Ugye Carlisle?
- Igen, tényleg nem vagy a húga – mindenki lefagyott. Én pedig elégedett voltam, hogy kitaláltam. - Egy sikátorban találtunk…
- Várj! Ide hívom Alecet, ha nem gond. Neki is hallania kell. – megkerestem az elméjét és elmondtam neki miért kéne idejönnie.
- Rendben!
- Mindjárt itt lesz! – mosolyodtam el.

Egy perc se telt el és Alec kopogott, majd bejött!
- Sziasztok! – köszönt és mellém lépett.
- Nem ültök le? – kérdezte Carlisle. Nemet intettem és Alec is. Fogta a kezem és magához szorított. - Akkor kezdem! Szóval egy sikátorban találtam rád munkából haza menet. Eszméletlen voltál. Amint megérintettelek tudtam, hogy vámpír vagy. Haza vitelek és megvizsgáltalak. Találtam pár különös dolgot, négy friss vámpírharapást, de régieket nem. Egy darabot se. – meglepődve néztem a kezeimen lévő harapásokat. – Két napig voltál eszméletlen. Amikor felébredtél semmire se emlékeztél. Már nálam volt Edward. Nem voltam otthon az ébredésednél, de mikor hazaértem te az ő kezét fogtad. – meglepődve hallgattam a történetem. Alec feszülten figyelt mellettem. – Rám néztél, illedelmesen köszöntél. Megkérdeztem a neved, és azt válaszoltad, hogy Lucy.

(Carlisle visszaemlékezik)

- És ki vagy te? – nézett rám fekete szemeivel.
- Carlisle doktor.
- Miért ég a torkom?
- Mert vámpír vagy és szomjas vagy!
- Vámpír?
- Az! Mi történt veled?
- Hát átváltoztam én is, mint ő. Nem emlékszik? – mutatott az előtte fekvő fiúra.
Lucy felállt és járkálni kezdett. Gondolkozott. Odamentem Edwardhoz, hogy megvizsgáljam. Lassan átváltozik. Már csak pár óra lehet hátra.
- Fáradt vagyok, lefeküdhetek valahová?
- Persze az emeleten az első ajtó jobbra.

- Amikor felmentél azt hittem gondolkozni mész vagy valami más nem hittem, hogy aludni. Még aznap befejeződött az átváltozás. Edward felébredt és még aznap meséltem neki rólad. Nem mentem be a szobádba. Nem akartam zavarni. Eldöntöttük, hogyha nem tudod, hogy ki vagy, akkor azt mondjuk, hogy ő a bátyád. Ismert téged, de nem tudott róla sok mindent.
Meg is tettük. Jól is mentek a dolgok. Azt hittük, hogy az is egy különleges tulajdonságod, hogy alszol. Senkinek sem mondtuk el, csakis Esmének. Rosenak és a többieknek nem.
Nem akartunk ezzel bántani, inkább védeni.
- Akkor nem tudod, hogy pontosan mi vagyok ugye?
- Szerintem rendes vámpír, csak valamilyen okból megmaradt pár emberi tulajdonságod. Ezen ne töprengj. Nem éri meg!