19. fejezet: Cullenék

(Lucy szemszöge)

Nem siettünk vissza. Nem futottunk, csak sétáltunk, így két órába telt visszaérni. Nem bántam az emberi tempót. Élveztem, hogy kettesben lehetünk. Nem lesz így sokáig.
- Min gondolkozol? – kérdezte Alec.
- Szerintem tudod.
- Értem! – magához ölelt. Majd átkarolt és úgy mentünk tovább. Ember lakta területre értünk, ezért betette a kék kontaklencsét. Én is nyúltam érte, de szólt, hogy nincs értelme, mert arany barna a szemem. Régen volt már ilyen színű.

Átléptük Volterra kapuit, Viktor szalad velünk szembe. Már tudtam mit akar mondani, de megvártam, hogy szóban is elmondhassa.
- Cullenék már megérkeztek.
- Mind itt vannak?
- Azt nem tudom. Hat jött, azt hiszem.
- Akkor valaki hiányzik. – súgtam magamnak.
- Mit? – kérdezte értetlenül Viktor.
- Semmi, köszi, hogy szóltál. – és hármasban bandukoltunk Volterra utcáin.

A nagyterem előtt álltunk meg. Alec és Viktor elindultak kinyitni az ajtót.
- Kész vagy? – kérdezte a szerelmem utoljára.
- Nem, de mennem kell. – bátorítóan mosolyogtak és belökték a kapuszárnyakat.
Odabent mindenki az ajtó felé fordult, elindultam, a fiúk pedig szorosan mögöttem.
Aro éppen Carlislet faggatta az életéről. De mindenki abba hagyta a beszédet a jöttünkre.
Magabiztosan lépkedtem és sorra vettem Cullenéket. Először Carlislet vettem észre, a feleségét Esmét, majd mellette Alicet és Jaspert, Rosaliet és Emmettet. Edward hiányzik.
- Lucy, Alec visszatértetek! – üdvözölt Aro – Köszönjük Viktor! – az említett meghajolt és Jane mellé lépett.
- Mester! – még nem értük el Cullenéket, de már elég közel álltunk hozzájuk. Összeszedtem magam és Esmé elélépte.
- Ó, kislányom! – ugrott a nyakamba. Régen hívtak így, furcsa volt. Azt hittem megsértettem, hogy évekig egy szót sem hallott felőlem.
- Esmé! – öleltem vissza.
Majd megöleltem Carlisle, Alice szintén a nyakamba ugrott. Majdnem hátra estem.
- Hiányoztál!
- Te is nekem!
Majd Jasper, Rosalie eléggé távolságtartó volt, ő haragszik rám az itt lévők közöl legjobban. És végül Emmett. Aki felkapott és körbe sergetett.
- Nagyon hiányoztál hugi.
Alice tudta mit szeretnék tudni, így hát erre gondolt:
- Sajnálom! Nagyon kiborult és összetört egy-két dolgot a meghívó láttán. Carlisle jobbnak látta, ha nem engedi eljönni. Még a végén botrányt csinál.
- Értem! Sajnálom, de tényleg jobb így! – válaszoltam neki az elméjében, nem lepődött meg, biztosan előre látta.
- Had mutassam be a leendő férjemet Alec Volturit. – mutattam a szerelmemre. Közelebb lépett és kezet nyújtott Carlislenak.
- Örülünk, hogy megismerhetünk! - rázta meg a kezét.
- Én szintén. – kezet csókolt a nőknek és kezet rázott a férfiakkal. Rose kelletlenül nyújtotta a kezét, de Carlisle pillantása észhez térítette és mosolyt erőltetet az arcára. Jasper gyanakvó volt, Alice Alecket nézegette és elemezte. Esmé annyira örült nekem, hogy rá már nem is figyelt. Emmett pedig azon gondolkodott, hogy Félixet le tudná-e nyomni boxban. Alig bírtam nevetés nélkül.
De Volturi se bízott bennük jobban. Főleg Jane feszülten figyelt, hogyha kell közbeavatkozhasson. Csak Aro örült igazán nekik.
- Lucy, majd megmutatja nektek a szobáitokat. – utasított Aro. És elküldte a képét a számukra kiszemelt szobáknak.
- Igenis mester! – éreztem, ahogy végig fut a hideg Emmetten.
Alec aggódását is éreztem, ugyanis őt nem engedték el. Rámosolyogtam, őszinte mosoly volt, így valamennyire megnyugodott.
- Gyertek! – intettem.

Csöndben követtek. Amikor kiértünk és becsukták utánunk az ajtót Esmé felsóhajtott.
Emmett csörtetett mellém.
- Nem győznéd le! – húztam a bátyám.
- Dehogynem! – lökött meg, de olyan erővel, hogy majdnem a falnak mentem. – Mindig mesterezed azt a vén trottyost?
- Emmett! Viselkedj! – szólt rá Carlisle.
- Igen! Itt ez a szokás.
- Meg az emberi vér fogyasztása is, nem?
- Ó, ez. – mutattam a szememre – Ez csak miattatok barna.
- Szóval olyan lettél, mint ők és most még hozzá is mész az egyikhez! – emelte fel a hangját Rose – Edwardnak igaza volt.
- Rose! – dorgált Carlisle, de nem törődött vele. Jasper küldött félénk nyugalom hullámokat, de nem volt rá szükségem. Megígértem magamnak, hogy nem bosszantanak fel.
- Miben volt igaza? – kérdeztem halálos nyugalommal és folytattam az utam. Egy pillanatnyi meglepődést éreztem, hála Alex képességének.
- Abban, hogy nem vagy több egy gyilkosnál.
- Lehet, de én legalább vállalom azt ami vagyok. És ha jól tudom, ő is gyilkolt. Itt vagyunk. - nyitottam ki az első ajtót. – Ez a tiétek Esmé.
- A szemben lévő a tiétek Alice és a mellette lévő pedig a tiétek. – mutattam Rosera. – És most ha megengeditek elmennék és visszajönnék akkor amikor már lecsillapodtak a kedélyek.
- Nem! Maradsz és megbeszéljük! – mondta Rose.
- Mit kéne megbeszélni? Azt, hogy mondjam le az esküvőt? Ezt szeretnétek?
- Igen, és gyere vissza velünk Forksba. Odaköltöztünk!
- Hát jó – fellélegeztek – ha nem tetszik nektek az esküvő ötlete, akkor ne gyertek el. - néztem szúrósan Rosera.
- Nem tudod mit teszel! Ezek gyilkosok! Téged is megölnének, ha már nem volna rád szükség!
- A családomról beszélsz! – Esmé sikítva kapta a szája elé a kezét, majdnem szívrohamot kapott, amiért ezt mondtam.
- Miért maradnál? Alec miatt? Ilyet találsz máshol is. Sőt jobbat. – elhallgatattam, mert idegesített. Alec erejét használtam. Hangtalan sikítással kapta a kezét a szája felé.
- Ha másokkal is így fogsz beszélni, nem térsz vissza Forksba. Egy jó tanács! – azzal visszaadtam a hangját. Ő közelebb lépett hozzám és felpofozott.
Viktor és Alec épp ekkor fordultak be a sarkon. Azonnal mellettem termettek és morogni kezdtek. Még mielőtt szólhattam volna, Emmett maga mögé lökte Roset és harci állást vett fel.
- Elég! – kiáltottam. Alec és Viktor azonnal felegyenesedett, mintha mi sem történt volna. Bár éreztem a készenlétet. De Emmett továbbra is morgott.
- Em, nyugi elég volt! – nyugtattam és a vállára tettem a kezem. – Nem csak ti vélekedtek így a Volturiról, hanem mi is rólatok. Jobb lett volna, ha nem küldöm el a meghívót.
Azzal megfordultam és a két férfival a nyomomban elsétáltam.