16. fejezet: Ezer igen

(Lucy szemszöge)

- Ez könnyű volt. - mondta Demetri elégedettem, amikor végeztünk.
- Mindet elégettük? – kérdezte Alex.
- Igen, mindet. – válaszoltam. – Indulhattunk vissza Volterrábe!

Amikor már csak egy félórányira voltunk jeleztem az őröknek a jöttünket. Két fiatal vámpír volt olyan 5 évesek lehettek.

Beléptünk a nagyterembe. Ott volt már az összes Volturis. Gratuláltak az új sikerhez és Heidi szalad Demetri elé. Milyen boldogok, régen én is ilyen voltam. És megpillantottam őt, ott volt Aro mellett. Egy szürke, selyem inget és egy fekete farmert viselt. De Janet nem láttam, pedig ilyenkor mellette szokott állni.
Furcsa mód csak Alec elméje volt elzárva, biztosan sehogy sem szeretne kapcsolatot teremteni velem. Végül is megértem!
- Hát visszatértetek! Nagyon hiányoztatok mindannyian. – köszöntött Aro. Megláttam Viktort amint előre furakodik. És nem hittem a szememnek. Jane kezét fogta, és szorosan magához ölelte. Majd mikor magamhoz tértem rájuk mosolyogtam. Rögtön megértették és visszamosolyogtak rám.
- Lucy add a kezed. – mindig az én elmémet vizsgálta át, mert ha valamit nem értett azonnal megkérdezhette. Legalább is ezt mondja! De megszoktam már, úgy, hogy nem zavar. De most a többiekét is átnézte utánam.
- Mit láttál fivérem? – kérdezte Caius.
- Semmi érdekeset. Könnyen elbántak velük. Nem történt semmi érdekes. És Lucy nagyon jól vezette a csapatát. Okosan cselekedett. – á, szóval ez egy vizsga volt, hogy megfelelően vezetem-e őket Alec és Jane nélkül. Igaz testőr parancsnok vagyok, de még sosem voltam egyedül küldetésen. Valamelyik az ikrek közül mindig elkísért.
De azért el kellett mesélnünk, ugyanis Caius túl kíváncsi.
Hosszan és unalmasan telt az idő. Kb. 2 óráig meséltünk. Minden részletet. Hányan voltak, milyen idősek voltak, hogyan küzdöttek…
Amikor el akartunk menni. Aro hirtelen felállt.
- Alec mondani szeretne valamit!
Mi még mindig ott álltunk középen. Alec pedig megindult felém. Szorosan előttem megállt, pár percig a szemembe nézett mosolygott, de zavarban volt, ezt furcsáltam.
Letérdelt elém és valamit elővett a zsebéből. Egy kis dobozkát.
- Lucy Volturi, hozzám jössz feleségül?

(Alec szemszöge)

- Lucy Volturi, hozzám jössz feleségül? – mondtam ki, könnyebb volt mint hittem. Pár pillanatig értetlenül nézett. Majd a nyakamba ugrott a szerelmem. – Ezt vehetem igennek?
- Nem, ezt ezer igennek veheted! – nevetett, a kezére húztam a gyűrűt és végre megcsókoltam. A teremben heves tapsvihar, huhogás és éljenzés csapott fel. De nem törődtünk vele, csak egymást néztük és újra megcsókoltam.
- Gratulálunk! – szólalt meg végül Aro – Milyen örömteli pillanat!
- Köszönjük! – mondtam és átöleltem Lucyt.
Mindenki oda özönlött hozzánk. Gratuláltak, viccelődtek. Végül Heidi is ideért.
- Ó, gratulálok, fiatalok! Legalább lesz mit megszerveznem. – a mennyasszonyom félve nézett rám, de aztán elnevette magát.
- Persze Heidi! Számítok rád. – és átölelte barátnőjét.
- Köszönöm! – ekkor már Heidi engem ölelgetett. - Jaj, míg el nem felejtem! Viktornak vettünk pár ruhát. Nagyon jó volt! – tapsikolt Heidi. – Ó, és Alec te sem úszod meg, neked is veszünk valami új öltönyt. – lefagyott a mosolyom. Tudtam ez mit jelent egy egész délután Heidit fogom követni, mert egyik sem lesz elég jó neki. És végül bemegyünk egy szabóhoz, aki olyan öltönyt készít, amilyet Heidi szeretne. De ezt a lányok nagyon mulatságosnak találták.
Következő a férje volt, Demetri, ő is gratulált és bocsánatot kért a felesége miatt.

Viktor állt elénk a húgommal. Aki azonnal a nyakamba ugrott.
- Tudtam én, hogy megjön az eszed! Bátyó!
- Viktornak köszönhető! – veregettem meg a vállát az említettnek.
- Tényleg? – Jane büszkén nézett a szerelmére.
- Igen, ő beszélt a fejemmel. Ő ébresztett rá, hogy óriási hülyeséget csinálok. Hogy elveszthetem azt aki a legfontosabb.
- De látom nem csak mi jöttünk össze! – mondta a kedvesem.
- Hát, igen. Elhívtam randira Janet és nagyon jól éreztük magunkat! – ezzel megcsókolta a húgomat. Ami egy kicsit zavart. Így hát meg köszörültem a torkom.
- Igen, de nekem ez még mindig furcsa! – mondtam.
- Nehogy féltékeny légy, még mindig ugyanúgy szeretlek téged is Alec. – viccelődött a húgom az én rovásomra, de kaptam tőle egy puszit. Persze mindenki nevetett, még én is elmosolyodtam.

(Lucy szemszöge)

- Végre vége! – nyögtem, amikor kimentünk a nagyteremből.
- Csak egy darabig jönnek majd az előkészületek. Emlékezz mi volt itt Heidiék esküvője előtt.
- Jaj ne! – fancsali képet vágtam – azt el se lehet felejteni.
Nézegetni kezdtem a gyűrűt, ugyan is még nem volt időm szemügyre venni. Nem volt túl nagy, de gyönyörű pont olyan amilyet szerettem volna. Egy kékkő csillogott középen, zafír, ha jól láttam. Körülötte apró fehér gyémántok villogtak a fényben és a gyűrű maga fehérarany volt.
- Gyönyörű! – mondtam ámélkodva, biztos nagyon drága volt.
Alec csak mosolygott, majd szenvedélyesen megcsókolt.
Megfogtam a kezét és futni kezdtem a szobánk felé. Mikor beértünk bezártam az ajtót és ő azonnal neki nyomott és vetkőztetni kezdett…

Boldogan simultam hozzá, ő az ujjával a vállamon körözött.
- Mit gondolsz Janenékről? – kérdezte.
- Boldogok! Miért?
- Olyan furcsa az én kishúgomnak barátja van.
- Igen, igen. De gondolj bele, ő is ugyanígy érzett amikor te összejöttél velem.
- Meglehet!
- Heidinek nem lett igaza.
- Mi?
- Heidi szerint Janenek sose lesz pasija. De tévedett!
Alec felnevetett.
- Szerintem itt mindenki ezt hitte. Jane nem összebújos típus, vagyis nem annak néz ki.
- Te se gondoltad volna?
Huncutul rám mosolygott és megcsókolt. Újra hozzám bújt.- Nem tudjuk megunni. – s végig simítottam a hátát…