10. fejezet: Kísért a múlt

Sziasztok!
Kicsit szomorú lett! Szerintem, de remélem tetszik!
A következő fejezet már Charlie lesz!
Puszi! :) Jó olvasást!

(Lucy szemszöge)

- Ne merészelj kioktatni még egyszer mindenki előtt Giannával kapcsolatba. – kiabáltam mérgemben. – Nem tudod mit éltem át akkor.
- Nem, tényleg nem tudom. Mert sosem mondtad el. – válaszolta halkan.
- Hogy tudsz ilyen nyugodt lenni? – kérdeztem a méregtől majd szétrobbanva.
- Mert értelmetlen a veszekedés.
- Értelmetlen? Tegnap beszéltem Hannával, - folytattam halkabban. – miért kellett azt mondanod, hogy csalódtál benne? Mélyen megbántottad!
- Te is ugyanúgy érzel, mint én. Te sem hitted volna el róla. Te is csalódtál benne. De nem mondod el neki, miért?
- Mert óvni próbálom! – kiáltottam megint.
- Már nem gyerek! Mondhatni nem is volt az.
- Az egész Volturi ott volt és te azt mondtad a lányodnak, hogy csalódtál benne… – Alec megfordult, hogy elmenjen. – Alec Volturi most állj meg! – kiáltottam utána.
- Nem folytatom ezt az értelmetlen vitát. Egyébként most is hall minket az egész Volturi.
- És nem járnánk itt, ha nem bántod meg a lányodat.
- Nem fogok bocsánatot kérni! – fordult újra felém.
- Ez esetben, ne várj vissza ma estére. – mondtam és elővettem pár cuccom a szekrényből.
- Hová mész? – kérdezte halkan, nem válaszoltam. – Hová mész? – kiáltotta és kikapta a kezemből a ruháimat.
- Semmi közöd hozzá! – néztem a szemébe, csak úgy fortyogott benne a düh, de bennem is.
- A férjed vagyok és a lányaid apja. Van hozzá közöm!
- Megnyugodhatsz, nem hagyom el a palotát. – kikaptam a kezéből a ruháimat és elindultam kifelé. – És ne merészelj utánam jönni! – néztem rá még egyszer vissza, majd becsaptam az ajtót.
Hallottam, ahogy valaki puhán landol a földön. Kiugrott még mielőtt a szobán vezeti le a dühét.


- Ne Gianna! – ugrottam fel az ágyban, két kéz fonódott a derekamra. Sírni kezdtem, a vállába temettem az arcom. Majd mikor levegőhöz jutottam megkérdezte.
- Jobban vagy?
- Alec küldött, igaz?
- Ő nem jöhetett utánad. Így maradtam én. – mondta vidáman.
- Nem kellett volna.
- Még mindig ugyanaz a rémálom?
- Igen. Állandóan visszatér. Sosem fogom tudni elfelejteni azt a napot, Chriss. Soha!
- Úgy sajnálom! – ölelt magához. – Miért nem meséled el Alecnek is?
- Nem tudom… Azt hiszem nincs hozzá… erőm. – nyögtem ki.
- Pedig jót tenne a házasságodnak.
- Mi van házassági tanácsadó lettél?
- Jól menne, mi? – viccelődött. – Beszélned kéne vele. Erről is és a tegnapi vitátokról is. Szerintem kicsit…
- Túlreagáltam! – fejeztem be. – Tudom! Nem kicsit, nagyon.
- Túl sok volt már ez neked. Megérti, hidd el. Csak kell majd egy kis idő.
- Köszönöm! – nyomtam egy puszit az arcára.
- Menj csak! Én is visszamegyek Samhez.
- Köszönöm! Köszi!
- Jól van, ne köszöngess annyit! – mondta és kilökött az ajtón. – Tűnés ne is lássalak! – elfutottam a szobánk felé.

Amikor benyitottam Alec az ágyon ült. Nem csinált semmit, csak meredt maga elé. Mit a tornádó az ölében landoltam. Mosolyogva hallgatta a magyarázkodásomat.
- Sajnálom! Túlreagáltam és nem volt merszem bevallani. Meg tudsz nekem bocsátani?
- Persze, hogy meg! – csókolt meg. Hevesen visszacsókoltam, de megálljt parancsoltam magamnak. Kérdőn nézett rám.
- El akarom mondani a rémálmomat. – suttogtam.
- Nem muszáj, ha nem akarod. – bizonygatta. – Én megértem, ha… - a mutató ujjamat a szájára tettem.
- Azt tudod, hogy Giannáról szólnak. – bólintott. – Jeremy születését álmodom újra… Az állandó csontropogást, Gianna fájdalmas üvöltését, azt a sok vért… - Alecet kirázta a hideg. Ő is ott volt a szülésnél. – És a vége mindig a küzdelem Gianna életéért. Hát most már tudod.
- Köszönöm, hogy elmondtad. – hátrafelé húzott az ágyon. – Aludnod kellene. Én itt leszek végig. – suttogta a fülembe, majd dúdolni kezdett. Azt a dalt, amit a lányoknak énekelt, amikor kicsik voltak.


Reggel Alec mellettem feküdt és a plafont bámulta.
- Jó reggelt! – köszöntött.
- Jó reggelt neked is! – csókoltam meg.
- Be kell valljam este itt kellett hagynom téged pár percre, mert két újonc összekapott.
- De nem történt semmi komoly?
- Nem, semmi. – elmentem letusolni, majd kimentem sétálni a kertbe.

Lépteim Gianna sírjához sodortak. Sam térdelt mellette és sírt. Odarohantam hozzá és felhúztam a padra.
- Ne sírj, kicsim! – vigasztaltam. A könnyei folyamatosan potyogtak. Majd egy fél óra múlva abbahagyta. – Nem kellene idejárnod. Mindig így reagálsz. – simogattam a haját.
- Csak friss virágot hoztam gondoltam örülne neki.
- Biztosan nagyon tetszik neki.
- Te mindent megmutattál nekem az összes emlékedet láttam anyával kapcsolatba. Mindig ott voltál neki és ő is neked. Nem hiányzik? – szipogta.
- Rettentően! – súgtam és magamhoz öleltem.
- Te olyan erős vagy… De én… Amikor anya meghalt napokig sírtam… Mindenki vigasztalni próbált, kivéve te… Te azt mondta: „Hagyd abba a sírást Sam, ez parancs. Az anyád lánya vagy, nem? Most pedig felállsz, kitolod a segged az ajtón és segítesz az apádnak és az öcsédnek.” Ezeket mondtad nekem. Akkor segített, erre volt szükségem. Kibékültem a testvéremmel valamennyire. És jobb lett, könnyebb.
- Szeretitek egymást! Anyukád is szeretett titeket. Ezt mondta nekem utol… - közbevágott.
- De egy idő után, már ez is kevés volt. Majd jobban megismertem Chrisst és őt tette könnyebbé. De úgy érzem már ez sem elég…
- Jaj, drágám. Úgy segítenék, de fogalmam sincs, hogy tegyem…
- Te vagy az a nő, akit mindig a példaképemnek tekintek, mert te erős vagy, de láttalak már megtörten is. Azon az estén, anya halálakor.
- Sam… - de csak meredt maga elé és folytatta.
- Minden csupa vér volt, amikor sikerült beszöknöm hozzá. Te ott álltál mellette, vértől mocskosan, melletted pedig Carlisle… Jeremy Heidi karjaiban. Apa anya kezét fogta... Épp a mérget adta be Carlile. Egyenesen a szívébe szúrta... De már nem volt magánál... Láttam, ahogy meg próbáltad újra éleszteni. Már négy órája csináltad… Kárt már nem tehettél benne, mert nem volt egyetlen egy épp csontja sem… De a szíve nem reagált… Nem dobbant meg soha többé.
- Lucy, már meghalt! – mondta Carlisle.
- Ne, ha mérget sikerül eljutatni a testében… - ellenkeztél.
- Nem dolgozhatsz a szíve helyett.
- De igen! – makacskodtál és folytattad.
- Vége van, Lucy. Hallott! – hallottam, hogy elszorul Alec torka a mondani valója közben.
- Nem! – még mindig folytattad… Záporozott a könnyed. Anya szíve nem reagált… Alec átfogta a derekad és elhúzott onnan… Csapkodni kezdtél és kiabálni olyan erővel, hogy felborultatok… - Nem! Engedj! Nem adhatjuk fel!
- Vége van Lucy! Már nem segíthetsz! Elment! – suttogta a füledbe… Közben apa ráborult anya testére. És könnyek nélkül sírni kezdett…
Te Alec vállába fúrta az arcod és sírni kezdtél. Heidi is, még Jane is sírt… Elrohantam, Jane jött utánam és együtt sírtunk tovább… Én könnyekkel, ő könnyek nélkül…
- Sam! – szorítottam magamhoz és mindketten sírni kezdtünk.
- Annyira hiányzik Lucy! – sírta.
- Tudom! – ringattam. Letöröltem a könnyeit és a padon üldögéltünk tovább szótlanul.