5. fejezet

Sziasztok!
Itt a friss! Tudom csúsztam kicsit, bocsánat érte.
Jó olvasást! Puszi! :)

(Lucy szemszöge)

Még pár percig ott álltam majd megfordultam. Chriss szorosan mögöttem lépkedett, de egy szót sem szólt.
Neszezést hallottunk, majd egy ismerős illat, apa. Kifordult a sarkon, nem volt túl jó kedvében. Megálltam előtte.
- Apa! – szóltam, egy kicsit megremegett a hangom.
- Hol voltatok? – kérdezte összehúzott szemöldökkel.
- Az erdőben. – felelte Chriss.
- Utána mentem! – suttogtam. – De itt hagyott… - egy könnycsepp csordult végig az arcomon.
- Lehet, hogy nem voltam elég egyértelmű, hiszen nem mondtam ki, de gondoltam felfogod, hogy nem találkozhatsz vele. – emelte fel a hangját.
- Már úgy is mindegy! - sütöttem le a szemem.
- Lucy! A volturiban csakis aljas gyilkosok vannak. Aki olyat tesz, ami nekik nem tetszik, azt pedig szépen elteszik az útból. Maguk közé akarnak állítani, hogy belőled is lelketlen szörnyeteget faragjanak. – nem szóltam, csak tele lett a szemem könnyel. - Menjünk haza! – mondta komoran, majd megfordult.

Amikor hazaértünk, én azonnal felrohantam. Hallottam, ahogy anya utánam szól, de apa megállította, hogy időre van szükségem. Sírva dőltem az ágyamra, majd elaludtam.
Csak pár óra múlva hangos kiabálásra ébredtem fel.

- Miért kellett vele így beszélni? – kérdezte Chriss.
- Mert azt akarom, hogy teljesen elfelejtse azt a fiút. Hogy megutálja, és ne keresse.
- Az nem számít igaz, hogy ő mit akar. – éreztem az undort Chriss hangjában, ahogy apával beszélt.
- Az egy aljas gyilkos! Semmi több!
- Igen? Mi jogod ítélkezni te szentfazék? Mi jogod? Ha Lucy tudná miket tettél… - hangos csattanás hallatszott. Gondolom falnak nyomta a bátyámat. – Igen, James mindent elmondott, amikor itt járt. És én is elmo…
- Fenyegetsz, drága fiam? – morogta apa.
- Fogadni mernék, hogy az a fiú százszor jobb nálad. – nem ijedt meg apa viselkedésétől, én viszont a szomszéd szobában annál inkább.
- Ne hergelj!
- Ha ő egy aljas gyilkos, akkor te is az vagy. És mellette még hazug is, aki a saját lányát áltatja. Undorító vagy! – csattanás. Azt hiszem apa felpofozta Chrisst. – Ha Lucy nem lenne, már rég a világ másik végén lennék, azért imádkozva, hogy rohadj meg a pokol legmélyebb bugyrain.
- Nem volt elég, ami kaptál? Kérsz még?
- Engem nem tudsz megijeszteni. Nem félek tőled.
- Pedig egy aljas gyilkos vagyok, nem igaz? – gúnyolódott apa.
- Rohadj meg! – kicsapódott az ajtó, majd egy másik csattanás a bejárati ajtón. Chriss megint elrohant.

Mi volt ez a vita? Miről nem tudok? Aljas gyilkos? Hogy mert Chriss így beszélni apával? Mi ez az egész? Ki kell derítenem!

(Alec szemszöge)

Már két napja visszaértünk. Az első, amit kaptam egy jókora letolás Caiustól, amiért nem a feladatra figyeltem.
Kopogás nélkül a húgom viharzott be.
- Kopogni luxus? – morgolódtam.
- Még mindig azon a buta lányon jár az eszed? Felejtsd már el! Sokkal fontosabb dolgaink vannak.
- Azt én döntöm el, hogy min vagy kin jár az eszem. Semmi közöd hozzá. Amúgy meg nem is ismered, szóval ne ítélkezz.
- Caiusnak igaza van! Abban is igaza volt, hogy meg akart büntetni. Akkor biztosan elfelejted azt a lányt. Nem méltó hozzád! Biztos, hogy nincs neki semmi különleges képessége. Az ilyeneknek nincs. Csakis azért kezdett veled, mert lerí rólad, hogy a Volturiba tartozol, ki akart használni, hogy ide bekerüljön.
- Na, ezt most hagyd abba! – kiáltottam rá. – Takarodj ki a szobámból!
Vérig sértve kivonult és becsapta az ajtót, de úgy, hogy leomlott a vakolat.

Demetrivel a szokásos őrjáratunkról tértünk vissza, amikor szembejött Jane.
- Demetri! – mondta utálatosan. – Alec! – még utálatosabban, ha ez lehetséges.
- Jane! – köszöntem vissza hasonló hangnemben. Bár tőlem közel se volt, olyan hihető, mit tőle.

- Még mindig haragszik rád? – tett fel egy költői kérdést Dem.
- És a poén csak az, hogy nincs is joga hozzá. Nekem kellene rá dühösnek lennem, mert sértegette Lucyt. De nem, ő az, mert kizavartam a szobámból.
Jane hercegnő kérése, vagyis követelése nem teljesült és most vérig van sértve. Hogy lehet valaki ilyen utálatos szipirtyó? Én mindent, tényleg mindent elnéztem neki, mert a testvérem és így gondoltam helyesnek, de ez már nem mehet, így tovább.
Én komolyan nem sokra vagyok attól, hogy teljesen megutáljam, ahogy mindenki más a kastélyban. Aron kívül szereti még valaki?
- Hát… nem, nem hiszem. Én biztos nem.
- Csak tudnám mire jó ez neki? Ez az állandó gonoszkodás. Majdnem meghalt, erre ahelyett, hogy jobb emberré válna, inkább rosszabb lesz. Nem tudom meddig bírom még elviselni a nyavalygását.
Azt hiszi magáról, hogy felsőbb rendű. Ahogy fentebb áll az embereknél, de még a vámpíroknál, még nálunk Volturisoknál is.
- Ez azért nem igaz. Téged a saját szintjéhez igazít.
- Dehogyis, én is csak egy „alattvaló” vagyok. – mondtam gúnyosan. – Most felmegyek a szobámba, rendben? - de Demetri elnézett mellettem. Megfordultam, és láttam, amint Heidi virágokat ültet az udvaron. Felsóhajtottam. – Jaj, Demetri! Te vadbarom! – de nem hallotta meg, annyira belemerült a látványba. – Menj már oda! – löktem meg.
- Dehogy megyek! – eszmélt fel.
- Ha nem próbálkozol, sosem lesz semmi.
- Majd máskor! Egy alkalmas pillanatban.
- Ennél alkalmasabb sosem lesz. – ráztam meg a fejem, de tudtam, hogy amit nem akar arra lehetetlen rávenni. Így hát sóhajtva felmentem a szobámba, ott hagyva az udvar közepén, hátha közönség nélkül cselekszik. Hát… nem, megijedt és ő is felindult a szobájába.