9. fejezet: Háború???

Sziasztok!
Ebben a fejiben vannak részek amiket nem írtam le. Mindenkinek a fantáziájára bízom! :)


(Lucy szemszöge, 1 év múlva)

Az elmúlt egy évben nagyon sok küldetésen vettem részt Aleckel. Ahol megjelentünk senki se maradt életben, végeztük a dolgunk.

Mikor beléptünk Aro, Marcus és Caius hirtelen elcsendesedtek. Látszott rajtuk, hogy nagy gond van.
- Végre ideértetek, azt hiszem minden fontos személy itt van. – jelentette ki Aro.
- Mind tudjátok előttünk a románok uralkodtak a vámpírok fölött! – vette át Caius a szót – Szóval, őket már egyszer legyőztük, de most érzékeltük, hogy újra éledt a rendjük – mindenki súgdolózni kezdett, megbotránykoztak az előbb hallotakon. – Most pedig kaptunk tőlük egy fenyegető üzenetet, mi szerint háborút indítanak ellenünk…
- Háborút??? – csúszott ki a számon.
- Igen, Lucy, azt – Aro folytatta tovább. – Nem hagyhatjuk, hogy újra ők uralkodjanak. Ezért elindulunk Erdély felé. Csak a két legfiatalabb Volturit és a feleségeinket hagyjuk hátra. Három napotok van és indulunk. A szokásos stratégiát használjuk – mondta. Jól tudtam mi az. Alec elveszi az érzékeiket és én pedig felgyújtom őket. Úgy égnek majd el, hogy nem is érzik és a kezeinket se kell bepiszkolnunk. Csakis elővigyázatosságból jön a Volturi többi tagja.
- Elmehettek - adta a parancsot Marcus.
- Jane, Lucy, Alec!
- Mester - mondtuk egyszerre.
- A csatában számítok rátok. Elég sok küldetésen voltatok már, bár ez sokkal bonyolultabb, mint pár vámpír kivégzése. Ti vagytok a legerősebbek közöttünk. Nem tudjuk mennyien lehetnek és milyen erőkkel bírnak. De ti mind páratlanok vagytok. Csak ennyit akartam. Mehettek.

A további két nap készülődéssel zajlott. Gyakoroltunk és én pihentem. Voltam már nem is egy küldetésen, de ez, ez más lesz. A Volturi, köztük Alec is, már harcolt ellenük. Tudtam mi vár ránk, sokkal nehezebb lesz, mint pár gyenge, tudatlan vámpírt térdre kényszeríteni. Ez igazi csata lesz. Nem féltem, nem volt mitől. Inkább a többieket féltettem. Nagy esély van rá, hogy nem térünk mind vissza és mi van, ha Alec bukik el. Erre gondolni se mertem többet. Az ő erejével ez nem történhet meg, akárki is az ellenség, nem hagyom.

(3. nap)

- Alec, egy nap van még hátra. – mondtam szelíden, mire ő rám nézett – Kérhetek valamit?
- Persze, bármit! – mondta, de nem hiszem, hogy tudta mire vágyom.
- Tudod, ez nehéz lesz… Itt ez az ágy és tudod… Nem szeretnél csinálni valamit?
- Mire gondolsz? – kérdezte huncut mosollyal.
- Szerintem tudod te azt. Érezni szeretnélek, szeretni, ölelni… - befejeztem volna, de nem volt időm. Alec hirtelen szenvedélyesen megcsókolt. – Tudtam, hogy tudod – súgtam lihegve, bár nem volt szükségem a levegőre mégis megszoktam már, hogy lélegzem. Elmosolyodott.
- Akarod?
- Mindennél jobban! – Alec elkezdte kigombolni a felsőm válaszként…

Mikor vége lett boldogan simultam hozzá, fejem a mellkasára hajtottam. És végig jártattam a kezem az izmain.
- Köszönöm – nem válaszolt csak egy puszit adott a fejembúbjára. Így feküdtünk egy darabig. Sajnos megéreztem, hogy közeledik valaki, ezért Alec gyorsan felöltözött, én pedig beszaladtam a fürdőben és gyorsan megengedtem a melegvizet. Boldogan álltam alá és hagytam, hogy eláztassa a hajam. Nem bírtam magammal és jó ízűen felnevettem.
Kopogtattak az ajtón, Félix gondoltam.
- Tessék! – mondta Alec. Majd halk beszélgetésbe kezdtek, hallottam Félix nevetését. De egy szót se értettem. Alec és Félix pedig elrejtették a gondolataikat előlem. Ó, hogy ezt miért tanulták meg. Mikor kiléptem már elment.
- Mit akart?
- Csak kíváncsi volt!
- De honnan? – néztem rá bambán.
- Hát egy kicsit hangos voltál!
- Úr isten! Most már mindenki tudja? - estem kétségbe egy pillanat alatt.
- Nem, nem hiszem. Félix a szomszéd szobában tartózkodott. Keresett valamit Demetrinél.
Örültem, hogy nem vagyok ember, mert most biztos vörös lennék, mint egy pipacs.
- Ne aggódj! Nem mondtam neki semmi érdekesett. Ő meg úgy se mondja el senkinek, csak Demetrinek legfeljebb – vonta meg a vállát!
- Semmi érdekeset? Akkor min nevetett? És csak Demetrinek? Az nem elég? – a csak-ot direkt megnyomtam.
- Nyugalom, már úgy sem tehetsz semmit. Ne idegeskedj ezen.
- Mit mondtál neki? Hmm? – és dobbantottam a lábammal türelmetlenségemben.
Felsóhajtott: - Csak annyit, hogy te másztál rám.
- Hogy én?
- Miért ki kezdeményezett?
Hát megfogott, köpni-nyelni nem tudtam hirtelen, csak fortyogtam tehetetlenségemben.
- Szexi vagy mérgesen, tudtad? – közelebb lépett és megcsókolt.
- Nincs még egy menet! – mondtam, mire mosolyra húzódott a szája, én pedig el löktem magamtól. De nem húzódott arrébb. – Eddig miért nem? Miért nem tetted meg az első lépéseket? Hiszen te is akartál, éreztem – hátra simította a vizes hajam, amit még nem szárítottam meg.
- Mert nem tudtam, hogy reagálnál. Nem tudtam, hogy akarod- e. Nem adtad jelét vagy én voltam vak. Nem tudom, de ez már lényegtelen.
Elismertem tényleg nem mutattam mennyire akarom, próbáltam nem is gondolni rá.

Aznap éjjel Cullenékről álmodtam. Edwardról és egy emberlányról. Táncoltak és nevettek. Arra riadtam fel, hogy a lány leveti magát egy szikláról. Rémálom, a képzeletem szórakozik velem.
- Jól vagy? – kérdezte Alec, amikor hirtelen felültem mellette az ágyban.
- Csak egy rémálom – mormoltam. Kimentem a fürdőszobába, hogy összeszedjem magam.

8. fejezet: Randi

(Lucy szemszöge)

Már tudtam mit veszek fel. A tengerkék ruhát amit Heidivel vettünk. Már együtt vagyunk egy ideje, de ez lesz az első hivatalos randik. Akkor már csak kiöltözöm.
Heidi lépett be a szobámba.
- Kopogni? - húztam fel kérdőn a szemöldököm. - Mit csinálsz, ha éppen meztelenül találsz?
- Sikítva elrohanok! Más kérdés? - megráztam a fejem, ő pedig elégedetten bentebb lépett. - Azért, most pedig ki sminkkelek szépen.
Nem ellenkezhettem. A hajamat is belőtte, nem tartott sokáig a művelet, hamar végzett velem. Mikor végzett elégedetten kísért a tükör elé.
Félve nyitottam ki a szemem, teljesen elámultam. Gyönyörű voltam. Hajam enyhe hullámokban omlott a vállamra, bár egy kicsit fel volt tűzve. A szemem kék, kihúzta fekete szemceruzával, a szempilláim dupla hosszúak voltak, a szempillaspiráltól. Az ajkamon rózsaszín szájfény díszelgett.
- Gyönyörű. – súgtam halkan. – Ez nem is én vagyok!
- Igen gyönyörű vagy, és pedig te vagy. Nem cseréltelek ki. Nincs is szándékomban. – nevetett. Én nem tudtam, még mindig nem hittem a szememnek.
- Siess, mert elkésel. - lökdösött az ajtó felé finoman.
- Persze, igen, megyek is. – betettem a kék kontaktlencsét, egy utolsó pillantást vetettem még magamra, majd kimentem.

Lementünk a lépcsőn, Anóra íróasztalánál találkoztunk Aleckel, vele volt Félix is. Anóra a mostani ember titkárnőnk volt, sajnos gyakran történnek balesetek.
Félix zavarba ejtően méregetett, most ha csak ketten lennénk lekevernék neki egy pofont, de akkorát, hogy kiviszi a falat. Pláne, amint a gondolatait is meghallottam.
Alec is hasonlóan nézett rám, bár ő uralkodott a gondolatain. De nem ment neki tökéletesen. Majd Félixre nézett és meglátta, hogy méreget a debella vámpír. Csúnyán nézett rá, majd fejbe vágta, halkan felkacagtam. Persze Félix azonnal elszégyellte magát.
- Gyönyörű vagy! – bókolt Alec. – Ezt neked hoztam. – átnyújtott egy gyönyörű rózsát. Fehér volt rózsaszín szegélyű szirmokkal. A kedvenc virágom.
- Köszönöm!
- Mehetünk?
- Persze! – átkarolt, majd még egyszer hátra néztem és láttam ahogy Heidi és Anóra összesúgnak, majd biztatóan mosolyognak rám. Boldog voltam! Nagyon boldog.

Mikor kiértünk mindketten fellélegeztünk, amin azonnal nevetni kezdtünk.
Most vettem csak igazán szemügyre. Szürke ing és fekete farmer volt rajta. A haja, pedig enyhén fel volt zselézve. Még így sose láttam. Jól állt neki. Most nem nézett ki olyan komolynak, kicsit rossz fiús. Kicsit vadabb.
- Gyönyörű vagy! - ismételte meg.
- Köszönöm! – mondtam zavartan.
- Sajnálom, tudod, már régen randiztam hivatalosan. - mondta félszegen.
- Hát, én elég gyakran tettem. - suttogtam, és lehajtottam a fejem. Égett az arcom, féltem, hogy elijesztem azzal, hogy őszinte vagyok. - De valahogy egyik sem volt igazán jó.
- Miért? - tette az állam alá a kezét, és finoman felemelte a fejem, hogy a szemembe nézhessen.
- Mert mind csak a bátyám bosszantására volt. De ez, ez most más. - vallottam be.
- Értem.
Lassan andalogtunk az utcán, sok mindenről beszélgettünk. Cullenékről, a Volturiról, rólunk, róla, rólam…
- A kedvenc könyved már tudom mi, de milyen zenéket szeretsz?
- Leginkább a komoly zenéket. Mondjuk Bach, Mozart, Schubert.
Észre se vettem mikor értünk ki a városból. Most éppen a tengerparton álltunk és néztük a vizet. Magához ölelt és megcsókolt. Itt álltunk pár órát csendben, régóta éjszaka lehetett, viszont nem zavart. Csak aztán hirtelen rám tört az álmosság, ólomként nehezedett a vállamra. Ásítottam.
- Bocsáss meg! Már vissza kellett volna vinnem téged.
- Semmi gond! Maradjunk még. – mondtam, de már nem bírt a lábam és majdnem összecsuklottam.
- Majd legközelebb is kijövünk. Oké? - kérdezte, miután újra a saját lábamon álltam.
- Jó. - mondtam kábán. – Köszönöm.
Elindultunk visszafelé, de félúton se jártunk mikor a karjába vett. Egy lélek sem járt az utcán, lassan, óvatosan ment velem, én pedig elbóbiskoltam a mellkasára hajtva a fejem.

Reggel amikor felébredtem Alec az ágyam szélén ült és egy könyvet lapozgatott.
- Jó reggelt!
Én csak morogtam valamit és kikecmeregtem az ágyból. Kint a fürdőszobában vettem észre, hogy nem a koktél ruha van rajtam, hanem a hálóingem.
Ki mentem és kérdőn, kissé megrovón néztem rá.
- Legalább szólhattál volna, hogy együtt töltöttük az éjszakát, mert nekem totál kiesett.
- Ne nézz így! Nem történt semmi, Heidi öltöztetett át téged. Ahogy ő fogalmazott, még a végén tönkreteszed ezt a gyönyörű ruhát. És még a szobából is kizavart. – panaszkodott. - Fél álomban voltál, azért nem emlékszel. Nem használnálak ki ilyen csúnyán.
- Tudom. - léptem hozzá, és egy csókot nyomtam a homlokára, majd az ajkait vettem birtokba.
Aztán letusoltam, átöltöztem. Alec pedig türelmesen és frissen várt ott ahol hagytam.

Éppen kiléptem a fürdőből amikor Jane benyitott.
- Aro hív titeket! – mondta parancsolóan. Mikor kilépett fintorogtam egyet rá, mire Alec nevetni kezdett.
- Majd megbékél! – legyintett. Azóta volt ilyen velem amióta megtudta, hogy együtt vagyunk. Nem mutatta, hogy utál, de azért éreztem. Nem sokkal, de azért valamivel kedvesebb volt régebben velem.
- Biztos egy újabb küldetés. – sóhajtottam. S kézenfogva kiléptünk a szobám ajtaján.

7. fejezet: Újra együtt

(Alec szemszöge)

- Hogy-hogy életben hagyta Tanyát? – kérdezett Kate útközben.
- Jane, bár kegyetlen, de az ígéreteit betartja. Sosem szegné meg a szavát. Ezenkívül szerintem tiszteli Elizt, amiért nem érdekelte az élete és, amiért nem könyörgött, hogy életben hagyjuk. Lenézi azokat, akik a saját életükért könyörögnek. Jane ilyen. Eléggé... - kerestem a szavakat, de nem nagyon találtam a húgomra illőt. - egyedi. - mondtam ki végül azt, ami először eszembe jutott.
- Ti tényleg testvérek vagytok? Mert a jellemetek nem hasonlít. – nézett rám hitetlenkedve a lány, mire halkan felnevettem.
- Igen, azok vagyunk. - bólintottam továbbra is mosolyogva. - Meg lehet, hogy nem igazán hasonlítunk, de mindketten eléggé önfejűek tudunk lenne néha.
- Szerinted meghalunk? - komolyodott el hirtelen. Meglepett a gyors témaváltás, de rögtön válaszoltam.
- Ha tényleg nem volt közötök hozzá és nem is tudtatok óra akkor nem. Viszont Tanya, nem tudom… Aro nagyon szereti Janet, ezért lehet, hogy ő nem ússza meg ilyen könnyen. - ráztam meg a fejem sajnálkozva.
Kate nem szólt többet, így hát előre mentem Janehez. Alig vártam már, hogy otthon legyek Volterrában.

(Lucy szemszöge)

Már napok óta elmentek, mikor érnek már vissza? Állandóan ez járt a fejemben. Majd végre meghallottam, amit akartam a léptek zaját és Alec hangját. Megkönnyebbültem, de nem mertem elé rohanni mi van, ha még mindig nem mondta el Janenek, és mindent elrontok. Úgy hogy csak ültem és vártam, és vártam.
Végre kinyílt a kapu, nyújtogattam a nyakam hogy lássam mi történik. Mindenki felpattant szóval én is felmerten állni a helyemről.
Majd megláttam Alecet, várnom kellett volna, amíg csak ketten leszünk, de nem bírtam odafutottam és a nyakába ugrottam. Hallottam, ahogy páran összesúgnak, de nem érdekelt. Végre megcsókolhattam és ő is visszacsókolt, nem törődött velük. Majd nevetve letett.
- Hiányoztál. – súgta a fülemben, úgy, hogy csak én halljam.
- Te is nekem. – súgtam vissza. Majd ölelkezve mentünk Aro elé, ahol elváltunk, és én beálltam a tömegbe.
- Mint láthatjátok nagyon vártunk titeket. – mondta mosolyogva, és felém nézett. Csak most vettem észre, hogy három idegen nő is van köztük. – Minek köszönhetjük a látogatásukat? Jane?
- Mester, Eliz azt mondta, hogy ők nem tudnak a babáról. Nem tudtam mit tegyek, így hát elhoztam őket. - hajtott fejet a lány.
- Értem! Te ott, Kate, ugye? – a megszólított bólintott – Add a kezed! – a lány előre lépett, félt látszott rajta, hogy retteg. Aro elmerült a gondolataiban. Az én tudatom is előre szökkent és a második szőke, magas, sötét barna szemű lány tudatában kutatottam. Rájöttem, hogy állat véren élnek, eszembe jutottak Cullenék.
- Tényleg nem tudtak róla. – mondtam halkan.
- Mit mondtál drága Lucy? – szólt Caius.
- Azt, hogy tényleg nem tudták, kiolvastam a szőke lány elméjéből. - néztem rá.
- Érdekes! Aro? - fordult a fivére mellé.
- Igazat mondanak, Caius. Elmehettek. Ha csak nem akartok esetleg közénk állni. - intett a soraink felé.
- Köszönjük nem. – mondta a harmadik undorodva és kiviharzottak volna a teremből, de Aro utánuk kiáltott.
- Állj! Félix majd mutatja az utat kifelé a városból.
Félix kíséretében kimentek a teremből, és végleg elhagyták a várost.
- Lucy! - szólított meg Aro.
- Mester? - kérdeztem, és eléléptem.
- Cullenék élnek. A lány találkozott velük, mindegyik. - nézett rám mosolyogva. Az én arcomon is elterült egy vigyor, és megkönnyebbültem. Akkora kő esett le a szívemről, hogy betörte volna a padlót.
Alec lépett mellém és átölelt.
Arora néztünk. Ő csak mosolygott.
- Mehettek! - engedett el minket.
Mi pedig kirohantunk, fel a szobámba. Hevesen csókolózni kezdtünk, de semmi több. Alec nem siette el a dolgokat.
Viszont megbeszéltünk egy randit. Holnap este lemegyünk a városba. Az első hivatalos randevúnk.

6. fejezet: Denali

(Alec szemszöge)

Folytattuk az utunkat. A szerelem témát nem hoztuk fel többet, a többiek nem is tudtak róla.
- Alec. - szólított meg valaki hátulról, nem kellett odanéznem, hogy tudjam. Selena volt az.
- Igen? Mit akarsz? - fagyosan szóltam hozzá.
- Te és az új lány, nem csak barátok vagytok igaz? - kérdezte halkan.
- Te hallgatóztál? - néztem rá most először, azóta, hogy mellém lépett.
- Nem, csak véletlen hallottam meg. - mentegetőzött.
- Na persze, véletlen. - horkantottam. - Ha bárminek elmondod velem gyűlik meg a bajod. Vagy nem inkább elárulom Janenek. Vajon mit szólna hozzá, hogy kihallgatták? Nem hiszem, hogy boldog lenne. Vajon mit tenne? Van valami tipped? - direkt voltam vele ilyen kemény, sosem kedveltem, és ez nem is fog már változni.
Láttam ahogy egy pillanatra megdermed, retteg Janetől, bár ez nem meglepő, minden épeszű ember fél tőle.
- Nem mondom el senkinek, csak tudni akartam, hogy jól hallottam-e?
- Igen, jól hallottad! - bólintottam. - Ha megbocsátasz én nem szeretném folytatni a társalgást. - ott akartam hagyni, de nem engedte.
- Alec, - ragadta meg a karom - miért utálsz engem?
- Mert megérdemled! Mindenkivel szemét vagy. Komolyan mondom, még Janenél is rosszabb vagy. Elviselhetetlenebb. – mondtam mérgesen.
- Alec, én… Nem való neked az a lány. Neked jobb kell. - kapaszkodott továbbra is belém, szinte már belém vájta a körmeit, annyira szorított.
- Ki? Te? – bólintott.
Nevetnem kellett. Annyira abszurd volt a feltételezés, hogy ő és én. Na ne már, soha. A fejemet ráztam kínomban, nem nagyon tudtam mit mondani erre.
- Te most csak viccelsz, ugye? - mondtam végül ezt.
- Nem, nem viccelek. - sóhajtott. Elképesztő kínosan éreztem magam. Sok mindent feltételeztem volna róla, csak éppen ezt nem. Hiszen párja van. Mégis mit akarna tőlem? Sosem vettem észre. Számomra Lucy az egyetlen nő, mindig is csak őt fogom szeretni.Számomra sosem volt, és sosem lesz más. Mindig is szerettem, első pillanattól fogva.
- És Alex? Vele mi van? Őt nem szereted? - kérdezgettem idegesen.
- Nem, nem szeretem. Csak azért vagyok vele, hogy leplezem azt, amit irántad érzek. - közölte a tényeket. Jó, igaz azt mindenki tudja, hogy az ő kapcsolatuk eléggé rendhagyó, jóformán csak a jó szexre épül, de azért ennyire... Semmi más érzelem?
- Csak, hogy én nem érzek irántad semmit. - mondtam ki hirtelen. - Nem szeretlek, sőt ami azt illeti igazán utállak, Selena. Csak egyben reménykedem, hogy nem állsz az utunkba. – de máris rájöttem tévedek, ugyanis elém lépett és megcsókolt. Eltoltam magamtól, ha nem volna nő akkor biztos megvakítom. De nem volt rá szükség, mert a következő pillanatban előttem fetrengett fájdalmában. Gyorsan körbe néztem kerestem Janet. Meg is találtam az erdőből jött felénk.
- Bátyuskám, látom tapadnak rád a nők. - viccelt, én pedig nevettem.
- Elég lesz már megtanulta. - próbáltam leállítani a húgom.
- Nem, nem hiszem. - rázta a fejét.
- Jane! - szóltam erélyesebben.
- Jól van! – sóhajtott csalódottan, és abbahagyta. Selena felállt és felpofozott, majd tovább ment. Kissé bambán bámulhattam utána, mert a húgom felnevetett, de hát nem tudta hová tenni a pofont. Ő csókolt meg kéretlenül, nem pedig fordítva,

(Jane szemszöge)

Teljesen ki vagyok még mindig a bátyám döntésén, a Cullenék egyike. A hideg kiráz Carlisle dokitól. Még, hogy állat véren élni. Mindegy az ő döntése. Csak maradjon velünk! Végül is jobb, mint Selena. Már csak az a hisztis liba hiányozna.
- Demetri messze vagyunk még?
- Nem már mindjárt ott vagyunk… - mondta, majd befordult egy utcácskába, és kijavította magát.- Itt is vagyunk.
Igen, a Denali klán. Micsoda ostoba teremtések. Maguk választották a végzetüket, nem én tehetek arról, ami következik. A szabály az szabály, mindenki felett áll.
- Félix. – szóltam. Azonnal indult is az ajtóhoz, hogy betörje.
Én mentem be elsőnek, majd Selena, Alec, Demetri és Félix. Aki visszatette az ajtót, ami persze kidőlt. Jaj Félix, néha bizarr ötleteid vannak.
- Eliz, jó újra látni! – mondtam, persze hazudtam.
- Mit akar itt a Volturi? – mondta a nagyszájú Tanya. Micsoda bolond, hát nem tudja kivel beszél, az összes dühömet összeszedtem és visítva esett a földre.
Alec tette a vállamra a kezét, tudtam ez mit jelent, ideje abba hagyni a kínzást. Fel akarta segíteni a lányt, de az elütötte a kezét.
- Ne érj hozzám, koszos Volturis. – sértegette. Legszívesebb újra megkínoztam volna, de az anyuk közbe szólt, nem engedte befejezni a tervem.
- Miért jöttetek?
- Tudod te azt Eliz! – kaptam rá ismét a tekintetem.
- A vámpírgyermek miatt. – szólt Alec – Jól tudod, hogy szabályt szegett a családod. Nem szabad ilyen fiatalból vámpírt teremteni.
- Hol van? – kérdeztem ingerülten, és felé léptem.
- Nem tudom miről beszéltek. - mondta kétségbeesetten. - Nem tettem semmit.
- Feltűnően sok volt errefelé a mészárlás mostanában. - válaszoltam unottan. - Egész falvak tűntek el, és kaptunk egy bejelentést. Közel, és távol ti vagytok itt az egyetlen vámpír klán, akiknek egy szőke nő a vezetőjük.
- Nem teremtettem vámpírgyermeket. - erősködött.
- Na jó, elegem van. - fújtattam mérgesen, majd megragadtam Tanya nyakát, és akár egy apróbb mozdulattal elválaszthattam volna a fejét a testétől. - Ő vagy a gyermek? Válassz! - morogtam mérgesen.
- Rendben, csak ne bántsd! - zokogta. - Az erdőbe egy sziklánál. Ne bántsátok a lányokat kérlek, ők nem tudtak róla.
- Majd elvisszük őket Arohoz. – javasolta Alec.
- Rendben. Köszönöm.
- Mit köszönsz ezeknek anyám? Nem tettünk semmit, mégis ránk rontanak. – szólt Irina.
- Maradj csöndben! Igazat mondanak, létrehoztam egy vámpírcsecsemőt. Nem kellett volna és most megfizetek. - ismerte el végre a bűnét a nő.
- Gyerünk, nincs sok időnk. Megmutatod, hol a gyermek. Aztán ezt a hármat elvisszük Arohoz. – mondtam, nem tűrtem ellentmondást. – Indulás!
Én mentem elől, mellettem Alec. Mögöttünk a rabok, majd a társaink.
- Itt vagyunk!
- Hozd ki a barlangból most! – utasítottam.
Így is tett. Kihozott egy kb. három éves gyermeket. Gyönyörű volt. Lenyűgöző vörös szemei csak úgy csillogtak.
Alec arcán láttam a meglepődést, biztos az járt a fejében, ami nekem. Ez az édes teremtés, hogy lehet veszélyes? Felocsúdtam és parancsot adtam Félixnek.
- Öld meg! - mondtam fagyosan.
- Ne, ne, kérlek… - üvöltött Eliz. Alec lefogta, még mielőtt közbelépett volna, hangosan zokogott fel a nő a bátyám karjaiban. Nem érdekelt, végig néztem, amíg megölte Félix a babát. De azt is láttam, hogy Alec elfordítja a fejét, nem bírta. Megértem, ő más, mint én, nem öl olyan könnyen. Minden gyilkosság után lelkiismeret furdalása van. Persze más embert ölni és más vámpírt. Az emberek megölését csak azért bírja, mert fontos számunkra, mert táplálékok, de azt sem örömmel teszi.
Félix végzett, undor ült az arcán, azért amit tennie kellett az előbb. Demetri tüzet rakott.
- Eliz. – mondtam. Elém állt, nem könyörgött az életéért, amiért becsültem.
Selena és Félix közre vették és széttépték, nem sikoltott. Rádobtuk a máglyára a maradványait. Azért sajnáltam erős asszony volt, de maga választotta a sorsát. Tiszteltem, valamilyen furcsa, érthetetlen módon, de tényleg tiszteltem.
Ekkor meglepődtem a gondolataimba merülve észre se vettem, ahogy Tanya rám vette magát. A földön landoltam. Félix és Demetri azonnal lefogták. Alec pedig felsegített. Mekkora bolond!
- Jól vagy? – kérdezte Alec.
- Engedjétek el! – parancsoltam. Majd Tanya összeesett és üvöltött. – Csak azért maradsz életben, mert ígéretet tettem Eliznek. – mindenki meglepődve nézett rám nem hitték volna, hogy életben hagyom. – Induljunk.
Most már senki se ellenkezett.

5. fejezet: A küldetés

(Lucy szemszöge)

Két hónapja vagyok Volturi testőrségének tagja, mindenkit megkedveltem, még Janet is. Pedig ő eléggé különleges eset, kicsit szadista, és nagyon kemény, de meg a maga jó oldala is. Az emberi vértől se irtózom már, úgy hogy nem fogyasztok csak ritkán állat vért.
A szobámban olvastam, mikor kopogtak. Alec volt az.
- Szia! – köszöntem, majd odalibbentem hozzá és megcsókoltam.
- Szia! – válaszolt a csók után. – Micsoda lenyűgöző fogadtatás.
Nevettem. Mióta együtt voltunk sosem ért hozzám. Csak csók semmi több. Nem bántam, nem igazán. Előttünk az örökkévalóság, ráérünk. Csak szimplán meglepő, bár ő örökké úri ember marad, van ami sosem fog változni.
- Beszélnünk kell – suttogta, és becsukta maga mögött az ajtót. Az arcából már kiolvastam, hogy valami nincs rendben. Félve vártam a szavait, óvatosan néztem a szemébe. – Aro hívatott az előbb. El kell mennem, küldetésem van.
- Veled megyek – vágtam rá azonnal.
Elmosolyodott a heves válaszomon, majd megrázta a fejét. – Veszélyes. Még nem állsz készen.
- Hiszen már tökéletesen uralom a tüzet, a gondolatolvasást és az átvett erőkkel sincs gondom - erősködtem.
- Tudom, csak féltelek. - húzott magához közelebb gyengéden, én pedig a mellkasára simultam.Lemondóan sóhajtottam, majd eszembe jutott egy fontos kérdés.
- Kik mennek még?
- Jane, Félix, Demetri és Selena - válaszolt nyugodtan
- Menni akarok! – toporkézoltam, mint egy óvodás. Nem akartam Selenával hagyni, az a nő őrült, és nem normális módon rajong Alecért.
- Nem! – mondta ellentmondást nem tűrve. A hangja, és az arca hirtelen megkeményedett, majd az ijedt pillantásomat látva el is lágyult rögtön. – Most akarom elmondani Janenek, hogy együtt vagyunk – simított végig az arcomon. - Ez nem egyszerű feladat.
- Pláne megyek. - húztam ki magam.
- Kérlek, ha Jane nem úgy fogadja a hírt ahogy kéne, akkor akár kárt is tehet benned. Nem akarom, hogy bántson. Jobb ha itt maradsz - nézett mélyen a szemembe, hogy nyomatékosítsa a szavait.
- És te? - néztem vissza rá aggódva. - Veled mi lesz?
- Engem nem fog bántani - mosolyodott el. Kételkedve ráncoltam a szemöldököm, de tudtam, hogy nem győzhetem meg, most nem, így hát vonakodva, de beleegyeztem.
- Jó, de most utoljára – egyeztem bele. Halványan elmosolyodott, majd megölelt.
- Köszönöm. Most mennem kell készülődni! - lehelt egy búcsú csókot az ajkaimra.
- Máris? - kérdeztem meglepetten. - Nem maradhatsz még?
- Sajnálom! - hajtotta le szomorúan a fejét.
- Lekísérlek - mondtam keserű mosollyal, és megfogtam a kezét, igaz, amit kiléptünk a szobámból el is kellett engednem, de ez nem számított.
Felvette a fekete köpenyét és elindultunk a kapu felé.

Lent már vártak ránk.
- Azt hittem már nem jössz bátyám! - rázta a fejét mérgesen a kicsi Jane.
- Sajnálom, csak szóltam Lucynek, hogy egy darabig nem megyünk gyakorolni - magyarázkodott a szerelmem.
- Legalább pihenhet, hiszen állandó távol vagytok – mondja ő aki halálra hajtott.
Alec csak mosolygott, én viszont megijedtem, mi van ha Jane tudja, csak nem tudom ki olvasni az elméjéből? Lehet, hogy még mindig nem uralom tökéletesen a képességem?
Ez egy pillanatra kiülhetett az arcomra, mert Jane megkérdezte:
- Lucy, jól vagy?
- Igen persze! Csak féltelek titeket - bólintottam. - Ígérjétek meg, hogy visszatértek!
- Több kell pár lázadó vámpírnál, hogy minket legyűrjön – mondta Félix, önelégülten és megütögette Demetri hátát. Bár engem egyáltalán nem nyugtatott meg. Rettegve kerestem Alec pillantását, de ő csak mosolygott rám. Nem tehettem semmit, elköszöntek és elmentek.
Én pedig kezdhettem izgulni a szerelmemért és a barátaimért.


(Alec szemszöge)

Miután eljöttünk, egyre csak Lucy járt a fejemben. Mit csinálhat, hogy van, vajon ő gondol-e rám… Gondolataimból Demetri keltett fel.
- Nyugi, Heidi azóta biztos elvitte vásárolni. – mint megtudtam tőle tegnap már rég tudnak rólunk, de csak ők ketten, még nem volt bátorságom szólni a húgomnak. – Azt mondta, ez a terve.
- Biztos, efelől semmi kétségem.
- Akkor? - kérdezte meglepetten. - A kastélyban nem lehet baja.
- Tudom. Csak, hogy mondjam el Janenek? Leszedi a fejem a legjobb esetben, a legrosszabba bele se merek gondolni… - ráztam meg a fejem lemondóan.
- Részvétem! De jobb, ha tőled tudja meg, mintha lebuknátok.- mondta együttérzően.
- Tudom! - sóhajtottam.
- Azon nem gondolkodtál még, hogy elmond neki azt, amit tudsz róla? - kérdezte hirtelen.
- Túl sok volna neki. - csóváltam meg a fejem sajnálkozva.
- Ha rájön nem fog örülni, hogy tudtuk. - nézett rám Dem mindentudóan.
- Majd, egy megfelelő pillanatban, ez még nem jött el. - sóhajtottam.
- Miről beszéltek srácok? - lépett mellénk Selena. Mindketten lemondóan sóhajtottunk fel újra.
- Semmiről Selena, törődj a magad dolgával. Alec, ne feledd, amit mondtam. – nyomatékosította a szavait Demetri és előre ment nyomott olvasni.
- Mit mondott?
- Nem mindegy neked? – én is elsiettem onnan, Janehez.

- Alec! – ragyogott fel az arca, de ez a mosoly el fog tűnni hamar a híremtől.
- Szia a Jane! - bólintottam.
- Mi a baj? - ráncolta a szemöldökét, és megtorpant.
- Beszélhetnénk négyszemközt? - kérdeztem félve, hiszen tudtam nála egy küldetés szent, és sérthetetlen.
- Persze! – mondta meglepetten, majd hangosabban hozzátette. - Pihenünk kicsit, menjetek vadászni, ha akartok. Egy óra múlva indulunk tovább.
Félix nem akart menni, de Demetri eltávolította, Selena pedig nem mert ellenkezni Janenel. Már többször is kipróbálhatta mire képes a hugicám.
- Igen? – kérdezte, mikor már mindenki kellően eltávolodott.
- Lucyről szeretnék veled beszélni.
- Hallgatlak! - intett, hogy folytassam.
- Szóval, tudod… Lucy… Lucy és én… nem csak barátok vagyunk. – végre kiböktem, és magam is meglepődtem, hogy mennyire megkönnyebültem.
Jane csak meredt maga elé. Nem tudtam, hogy mire gondol. Majd felnézett szemembe fúrta a tekintetét, tudtam mi lesz, megkínozz. Igen, máris a földre estem fájdalmamban, olyan volt mit az átalakulásom, csak még annál is rosszabb, de egy hangot se adtam ki. Csak tűrtem. Leállíthattam volna, de nem volt értelme, inkább velem csinálja ezt, mint Lucyvel. A testem égett, a vér az ereimben forrt. Elemésztett a fájdalom, nem tudtam a környezetemre koncentrálni, minden kép, minden hang elmosódott.
Aztán hirtelen elmúlt a fájdalom, feltápászkodtam, csak ekkor vetem észre, hogy Jane a földön van és Demetri fogja le. Aki néha- néha felszisszen.
- Engedd el. – mondtam Demetrinek és a vállára tettem a kezem.
- De hát…
- Nem lesz semmi baj. – felállt és elengedte Janet. Aki szúrósan nézett rá, Demetri még egyszer felszisszent, majd elment. – Köszönöm! – mondtam, de már nem hallhatta.
- Jane! – kezdtem volna.
- Hogy tehetted ezt? Miért? Mióta? Ez a csaj egy Cullen, állatok vérén élt…
- Szeretem! - szóltam közbe egyszerűen, és őszintén.
- Ne mondj ilyet! – fenyegetett az ujjával.
- Jane, meg kell értened! Szerelmesek vagyunk egymásba. Ne akard, hogy választanom kelljen, mert nem bírnék dönteni. Kérlek! - könyörögtem a húgomnak, aki fagyosan nézett vissza rám.
Sokáig nem szólt, már azt hittem ennyi volt, nem válaszol. Féltem, hogy többé figyelembe se vesz.
- Jó, de ne várd tőlem, hogy kedveljem ezek után. Előtte se voltam érte oda túlzottan, de most!
- Köszönöm, ez bőven elég. – felkaptam őt és pörögni kezdtem vele örömömben.
- Oké, oké, csak tegyél le. - kiáltott rám mérgesen
- Rendben! - tettem le azonnal, ő pedig fújtatva eltrappolt, de tudtam, hogy nem haragszik. Már nem.

4. fejezet: Ki vagyok?

(Lucy szemszöge)

- Mert meg vagy zavarodva. Csak ezért teszed azt, amit teszel.
Nevetni akartam, de nem ment.
- Nem vagyok megzavarodva, miért lennék. - súgtam.
- A családod elvesztése miatt.
- Szeretlek! Ez elég bizonyíték, arra, hogy épelméjű vagyok?
Nevetett.
- Ez épp az ellenkezőét bizonyítja.
- Akkor őrült vagyok. Kell neked egy őrült vámpír, amelyik bármelyik pillanatban felgyújthat?
- Mindennél jobban. – és végre megcsókolt. Hosszú, érzéki csók volt, érzelemmel telibb mint az első. Elszakította az ajkát az enyémtől, de akartam még. Az ajkai után kaptam, de nem engedett nekem.
- Ennyire akarsz engem. – viccelődött.
- Szépen elrontottad a pillanatot! – morogtam. El akartam menni, de nem engedett. Fogta a derekam. – Sötétedik!
Felmorrantam, nem akartam igazán menni még. Vele akartam lenni, akár örökké is. Nem zavart volna az sem, ha nem csinálunk mást, csak nézzük egymást. De nem engedte ezt meg nekem. Elhúzódott, és el akart indulni vissza a várba.
- Leszel újra a tanárom? – kérdeztem.
- Ha szeretnéd. - mosolyodott el szívdöglesztően.
- Persze! - vágtam rá kapásból, nem gondolkodtam sokat a válaszon.
Visszafutottunk Volterrába. Ledőltem az ágyamra fárasztó volt ez a mai nap.
Pár hete vagyok itt máris feje tetejére állt a világ. Gondolkodni kezdettem a mai napon. Azon, hogy Aleckel voltam ma és nem Janenel. Zavart a dolog. Vajon ő rendezte így!
Kopogtak, emlékeztem vissza.
- Tessék! – valaki bejött. De nem láttam kicsoda, mert éppen a könyveimet rendezgettem az egyik polcon egy létrán egyensúlyozva, persze könnyen ment, a vámpír érzékekkel ez nem volt nehéz feladat. – Megyek egy pillanat Jane. – ugrottam le, és ekkor láttam meg, hogy nem Janenel van dolgom, hanem Alec áll az ajtóban. – Hát te?
- Ma velem mész gyakorolni. - mondta egyszerűen, még valami halvány mosoly is játszott az arcán a megrökönyödésem láttán.
- Jane? - kérdeztem nagyra nyílt szemekkel. 
- Öhm, más dolga van. Nem ér rá. Én csak tán nem, nem felelek meg az elvárásaidnak? – kérdezte élcelődve, de itt megszakadt a visszaemlékezés.

Mikor felébredtem Alec ült az ágyam szélén. S értetlenül nézett rám. Én is meglepetten néztem rá, észre se vettem, hogy mikor jött be.
- Hát te? - szaladt ki a számon a kérdés, de nem vette figyelembe.
- Jó reggelt! – mondta kedvesen, bár a zavarát nem tudta előlem eltitkolni.
- Neked is! De mi a baj? - kérdeztem furán, az aggodalomtól elszorult a torkom.
- Te alszol? - vonta össze a szemöldökét.
- Nem, dehogy. A vámpírok nem tudnak aludni. Ne nevettess, kérlek! - ráztam meg a fejem mosolyogva.
- De te aludtál! – mondta kicsit hangosabban a kelleténél.
- Nem, én csak… Vagyis… De tényleg aludtam és… és alszom amióta élek. Azt hiszem, de hogyan? – költői kérdés volt, mégis válaszolt.
- Nem tudom. De tudsz sírni, meg aludni is. Olyan mintha félig ember lennél, és csak félig vámpír. Vagy nem tudom.
- Mi?
- Csak azt mondom, hogy talán félvér vagy. - magyarázta tovább, de én még mindig nem voltam képes ezt felfogni.
- Mi? – ismételtem meg ijedten. – Félig ember?... Nem, nem az nem lehet, engem Carlisle változtatott át a testvéremmel Edwarddal. A spanyolnátha, ő beteg volt, ott ültem mellette, átváltoztatott, hogy ne maradjak egyedül.
- Emlékszel bármire is az előző életedből? Emberek? Vámpírok? Egyáltalán bármire? - faggatott.
- Én... nem... - suttogtam zavartan. Kutattam az emlékeimben, de semmi se jutott eszembe. Egyáltalán semmi, semmi az előttről, hogy felébredtem volna Carlislenál. - Nem tudom. Semmire se emlékszem. Már vámpír voltam, ahogy Carlislenal találkoztam? … de hogy… mi… mióta élek? Az egész életem hazugság volt? – sírtam el magam. Alec átölelt, és vigasztalni próbált.
- Semmi? - suttogta. - Egyetlen emlék darabka se? - kissé kétségbeesettnek tűnt a hangja, de nem értettem.
- Csak egy-két dolog. Egy név Benett. - ráncoltam a szemöldököm. - És egy fiú... egy vörös szempár... - próbáltam erősen koncentrálni, de többre sehogy sem emlékeztem. - Nem ugrik be az arca, se a neve, csak annyi, hogy fontos volt, nagyon fontos.
- Majd eszedbe jutnak a dolog. - próbált vigasztalni. - Szépen lassan, biztosan.
Szorosan öleltem magamhoz, és a karjába kapaszkodtam, úgy éreztem mindig is hozzám tartozott, és mindig is hozzám fog tartozni. De vajon ki lehetek? Vajon ki lehet az apám? És az anyám? Anyám ember volt? Nem, az nem lehet.

Végül megegyeztünk, hogy nem beszélünk erről senkinek. Mindennap kijártunk az erdőbe gyakorolni. Egyre ritkábban gyújtottam fel a tanáromat, és újra tudtam olvasni a gondolataikban, erről csak Alec tudott, és eléggé zavarta is. Ugyanis lebukott, ha elkalandozott. Boldog voltam. Bár szerelmünket és a múltamat titkoltuk. Hármunk titka volt, mert Aro tudott róla. Előle nem tudtuk titkolni. A szerelmünkre sosem szólt semmit, a másik probléma viszont annál inkább érdekelte.

(2 hét múlva)

Aro hívatott. Bementem az irodájában, rajta kívül csak Alec volt még ott, senki más. Se Marcus, se Caius. Tudtam miről akar beszélni, a származásomról. Többször is próbálta kifürkészni a múltam az elmémből, de nem járt sikerrel. Mintha valami erős fal választotta volna el a mostani énem, és a régit, csak egy-egy aprócska kép jutott az a falrepedésen. Biztos volt benne, hogy én magam védekezem így, és én zárom el a múltam a képességemmel, csak azt nem tudtuk hogyan teszem ezt az akaratomon kívül, és ennyire erősen. Magamtól is próbáltam átjutni, megkaparintani a régi életem, bár rettegtem is tőle, hogy kilehettem, amiért okom van, ennyire elzárni.
Most is próbálkozott, már kérés nélkül nyújtottam a kezem. Mikor elengedett a szokásosat mondta.
- Semmi, megint. Ami pedig a legfurcsább, hogy az se tűnt fel neked, hogy alszol. – odalépett egy asztalhoz, ami tele volt különféle ételekkel embereknek. Nem értettem. – Próbáljunk ki valamit! Egyél, nyugodtan.
Leültem és ettem pár falatot, de nem ízlett. Inkább ott hagytam, és felálltam az asztaltól. Mintha valaki szenet akart volna velem etetni.
- Nem ízlik. – mondtam és undorodva néztem az asztalra.
- Lehet, hogy túl régen élsz véren.
Alecre néztem, ő csak állt ott. Észrevette, hogy nézem felnézett és rám mosolygott. Megkönnyebültem, jó, hogy ő itt van nekem.
- Alszol, sírsz, nem muszáj lélegezned, nem ízlik az emberi étel és a szíved se dobog, mert nem halljuk. Valami nem stimmel. – mondta Aro a gondolataiba merülten. – Menjetek! Végeztünk, legalábbis most.

3. fejezet: Hosszú napok

(Lucy szemszöge)

Következő pár napban nem láttam Alecet. Került engem, feladatokat vállalt el, hogy nem kelljen a közelemben lennie. Jane tanított tovább. Az órái jók voltak, csak pihenőm nem volt. Viszont látszott az eredmény. Sokat fejlődtem rövid idő alatt. Sosem hittem volna, hogy ennyire fejlődő képes vagyok.
Most már bármikor tüzet gyújtottam és azonnal el is oltottam. A gondolatolvasás is újra ment. Jane gondolatait többször is elkaptam, de nem volt benne semmi érdekes. Néha engem szidott, máskor elismert, megint máskor unatkozott. Semmi különös, soha se gondolt Alecre, vagy bármire vele kapcsolatban. Lehet, hogy a fiú kérte?
Kopogtattak az ajtómon!
- Tessék! – kiáltottam reménykedve.
- Szia! – lépett be Heidi. Hát, nem jött össze. – Ennyire nem kell nekem örülni! – játszotta a sértődötett.
- Bocsi! Csak nincs jó kedvem!
- Értem én! Pasik… - morogta olyan halkan, hogy ne halljam, hát nem jött össze. – Vásárlás?
- Mehetünk! Úgy sincs jobb dolgom. - vontam meg a vállam.

Heidivel kimentünk Volterrába vásárolni. Jól telt, csak hiányzott Alec. Vettem egy csomó ruhát, meg rendeltünk is párat, akiket a küldetések alkalmával hordhatok.
- Demetri és én, mi is sokáig kerülgettük egymást.  – mondta, a fancsali képem láttán elnevette magát. Az utcán lévő összes ember minket nézett és ámultak Heidi gyönyörű, csilingelő nevetésén. - De majd összejöttök nyugi. Mindig is foglalkozott veled.
- Te tudod? - kérdeztem.
- Drágám, aki ért a szerelemhez az azonnal látja. Szomorú vagy mióta Alec nem törődik veled. Amúgy ő is hasonlóan fest.
- Ha őt is bántja miért nem csinál semmit! - emeltem meg a hangom elégedetlenül.
- Mert fél! Úgy hiszi jobb neked nélküle. Szerinte csak bajt hozna rád. Olyan régen érzett már így, egészen elfeledte.
- Pedig nem hoz rám bajt. – motyogtam az orrom alatt. - Szerinted Jane is… - belém fojtotta.
- Nem, nem hiszem. Az a lány sose volt szerelmes. Nem is hiszem, hogy lesz valaha is. Még Félix sem tudja, legalábbis Demetri szerint, ő pedig úgy ismeri, mint a tenyerét. A pasik ilyen téren vakok. – nevetett saját beszólásán.
- Remélem is! – mondtam, nem poénnak szántam, de biztos vicces volt, mert Heidi megint nevetett. Ezt utáltam benne, hogy mindenen nevetett, és ilyenkor mindenki felénk nézett, én pedig legszívesebben felszívódtam volna.

- Gyere, vegyünk valami szexit, ami bejön Alecnek. – és berángatott egy butikba.
- Miben segíthetek?
- Keresnénk egy szexi koktél ruhát a barátnőmnek.
- Heidi! – mondtam morcosan.
- Ne csináld már, gyerünk.
Végül jó lett a dolog belefeledkeztem a ruhavásárlásba. Vettem egy gyönyörű tengerkék koktélruhát, ami eléggé fel volt hasítva, de Heidi szerint ilyen kell Alecnek. Én pedig ennyire nem értek a pasikhoz, de ez csak tetszik majd neki. Vetünk hozzá egy gyönyörű magas sarkút és egy retikült is. Gyönyörű voltam a ruhámban. Amúgy is az egyik legszebb lény voltam a földön, de most. Heidi látta, hogy nagyon bejön a ruha. Szóval elégedetten vigyorgott.
- Most már biztos nem fog tudni ellenállni neked. – mondta.
- Meglehet.
Ő is vett magának egy vérvörös estélyit, gyönyörű volt. Fekete hajához nagyon illett, és szépen kiemelte a tökéletes, formás testét.
- Szeretek veled vásárolni. – mondta, én meg meglepetten néztem rá - Mert Jane, nem szeret különösebben nőies lenni. És mert Selenat nem kedvelem.
- Én se. Nem igazán tetszik, hogy áramot tud vezetni bárki testébe.
Majd visszamentünk a palotába és csajos napokat töltöttünk együtt. Aminek fő témái a pasik, ruhák és a smink voltak. Legjobb barátnők lettük ez alatt a pár nap alatt, azt hiszem. Sosem éreztem még magam ilyen jól, kicsit Alicere emlékeztetett, csak visszafogottabb kiadásban.