17. fejezet

Sziasztok!
Hogy mindenki megnyugodjon! :) Alecről szól ez a feji a csata után. Várom a véleményeket! :) Köszönöm azoknak, akik az előzőhöz írtak.
Jó olvasást! :)
Puszi! :)

(Alec szemszöge)

Mikor magamhoz tértem az ágyamon feküdtem. Valaki volt bent a szobámba rajtam kívül. Chelsea az.
Felültem az ágyon, de a vállamra tette a kezét.
- Csak lassan, Alec. Lassan.
- Miért vagy itt? – kérdeztem.
- Miért ne lehetnék? Aggódom érted.
- Azonnal hagyd abba! – kiáltottam rá. Megéreztem, hogy valami változik, egyre kevésbé érzem a fájdalmat, a lelki fájdalmat. Az, hogy a mellkasom még mindig égett, most cseppet sem érdekelt. Ahogy a cafatokban lógó ingem sem.
- Mégis mit? – kérdezte meglepetten. – Nem vagy jól?
- Tökéletesen leszek, ha békén hagyod az érzéseimet. Hagyd abba, vagy megbánod. – morogtam.
- Fogalmam sincs, miről beszélsz. – emelte fel a kezét védekezően.
- Menj innen! Tűnj el a szobámból.
- Eszem ágába sincs téged magadra hagyni ilyen állapotban. Tudom, hogy szomorú vagy Didyme miatt… De hogy eldobd magadtól a kést, hogy megölhessenek a vérfarkasok… Miért tetted?
Szóval nem tudnak Lucyről, azt hiszik meg akarok halni. Akkor számíthatok a húgom kirohanásaira is.
- Semmi közöd hozzá. Aro küldött, igaz? Igaz? – kiáltottam rá.
- Csak nem akarunk egyedül hagyni.
- Szóval igen. –felpattantam és a falnak nyomtam a torkánál fogva. – Tűnj innen vagy megöllek. – suttogtam a fülébe.
- Alec ez fáj! Engedj el! Hagy segítsek. Nem fájna többé. – még erősebben szorítottam a torkát. – Segítség! Segítség! – fulladozta. Megpróbálta leszedni a kezem a nyakáról, de erősebb vagyok nála.
Santiago és Jane rontottak be a szobába.
- Engedd el Chelseat! – kiáltott rám a húgom. Fentebb emeltem a földtől, így a levegőben kapálódzott tehetetlenül.
De Jane közbeszólt. A fejemhez kaptam a kezem és térdre rogytam a fájdalomtól. Azonnal elmúlt, amint elengedtem a lányt.
Chelsea kirohant a szobából, Jane pedig intett Santiagonak, hogy ő is mehet.
- Megőrültél? Miért támadtál rá?- kérdezte idegesen.
- Mert babrált az érzéseimmel. De ezt téged nem lep meg, igaz? Jól tudtad, hogy mit akar itt. Aro adta az utasítást, mert fél, hogy itt akarnám hagyni a Volturit, akár az életem árán is.
- A Mester csak segíteni akar. – lépett közelebb Jane. Én még mindig a földön ültem.
- Nem kértem rá. Jól megvagyok!
- Hagyd, hogy segítsünk! Nem fájna többé semmi. Megijedtünk, hogy elveszítünk.
- Álnok kígyó vagy semmi több. – morogta összeszorított fogakkal. Jane arca elsötétült. Most is használta rajtam a képességét, de most nem állt le. Hosszú percekig vergődtem előttem, mielőtt abbahagyta volna.
Végül Demetri rontott be a szobába.
- Jane! Mit csinálsz? Hagyd abba! Ő a bátyád. – kiabálta.
De a húgom nem állt le.
- Hagyd… De… Demet… ri… - nyögtem. De ő felemelte, így abba maradt a kínzás.
- Tegyél le, te nagy mamlasz. Most azonnal! – kiabálta a húgom. Dem lerakta, Jane pedig azonnal kiviharzott az ajtón.

- Köszönöm! – feltápászkodtam a földről és leültem az ágyra. Demetri mellém ült. – Lucy?
- Elindult hazafelé. Nehéz volt rávenni, hogy itt hagyjon téged. De a te ezt szeretnéd megtette a hatását.
- Köszönöm. Mi lett volna itt, ha idejön? – sóhajtottam.
- Mi volt ez? – bökött az állával az ajtó felé.
- Jane? – bólintott. – Le álnok kígyóztam. – keserűen felnevettem. – El akarták venni Chelseavel a fájdalmam. De az az enyém, és nem veheti el senki.
- Aro utasítására, gondolom. – bólintottam. – Borzasztó! Ez egyre rosszabb lesz.
- Nekem mondod! – felálltam és az ajtó felé sétáltam.
- Hová mész? – szólt utánam.
- Beszélek Aroval.
- Csak ne csinálj balhét. Veled megyek. – pattant fel.
- Igazi barát vagy Demetri, de ezt nem kérhetem tőled. Így is többet tettél értem, mint smi elvárható. Elég, ha én kerülök bajba.
- Gondolom, nem tudok változtatni, már eldöntötted, hogy ebből kihagysz.
- Igen, - bólintottam – a te érdekedben.

Lementem a nagyteremhez, Demetri azért követett.
Kicsaptam a teremajtót és bementem. Aro volt bent egyedül, meg persze Renata. Demetri megállt az ajtóban. Éppen azt találták ki mi mondjanak az embereknek.
- Miben segíthetek? Zaklatottnak tűnsz Alec. Mi történt?
- Maga viszont nem tűnik szomorúnak. Semmi jele a gyásznak.
- Didyme elvesztése borzasztó, de nekem tartanom kell magam. Nem omolhatok össze mindenki előtt. De nem az én lelkiállapotom miatt vagy itt, ha jól sejtem…
- Csak szeretném, ha senki sem venné el az érzéseimet.
- Azzal amit Chelsea tett csak segíteni akart. Ha elszakítja a köteléket közted és Didyme között elmúlik a…
- Fájdalom… - suttogtam. – Tudom, hogy jó szándékból volt. – bár ebben nem voltam biztos. De ezt azért nem mondtam ki. – Kérem, mondja meg Chelseanek, hogy hagyja abba.
- Biztosan ezt szeretnéd?
- Igen!
- Rendben. Renata szólj neki, hogy jöjjön ide. – meghajolt és ott hagyta Arot. – Remélem nem haragszol rám túlságosan. – mosolygott felém.
- Nem… Most megyek, ha nem gond.
- Persze, persze. Menj csak!

Sarkon fordultam és kimentem a kertbe. Friss levegőt akartam szívni. Vajon Chelsea őt is kezelésbe vette? Lehet, hogy azért veszi ilyen könnyen a húga halálát. De az is lehet, hogy alapból ilyen. Lehet, hogy tényleg nem fáj neki.

Vajon Marcus, hogy viseli? Talán ő tényleg szomorú. Bár lehet, hogy ő sem érez fájdalmat. Hiszen nálam sokkal fontosabb és ha Aro engem is a Volturihez akart kötni érzelmileg, akkor…
Így is az ő bábja vagyok már régóta, az érzelmeimet nem engedem.
Könnyebb lenne Lucy oldalán. Olyan jó lenne, ha elvehetném, és itt lenne nekem. Csak mi lennénk ketten. Visszaemlékeztem az együtt töltött percekre. Ahogy a nevem suttogta, ahogy megfeszült a teste és megremegett a kezeim között… Már most hiányzik.

16. fejezet

Sziasztok! :)
Itt a friss fejezet! :)
Remélem tetszik! :) Nagyon várom a kommenteket. Kíváncsi vagyok a véleményekre. :) :)
Ajánlom mindenkinek, aki írt az előzőhöz vagy bármelyik másikhoz. :)
Puszi!:)

(Lucy szemszöge)

A mellkasára hajtottam a fejem és felnéztem rá.
- Gyönyörű vagy! – suttogta. – Ámbár kissé kócos.
- Háh! – húztam fel az orrom sértődötten. – Te csináltad…
- Tudod, hogy nem kellett volna. Elragadtattuk magunkat. – a tekintetét a plafonra szegezte.
- Tudod, nem hatnak meg különösebben az erkölcsi normák. Nem hinném, hogy ránk vonatkoznak. Sosem voltam hívő. – az ujjammal a mellkasán köröztem. Megfogta a kezem és összekulcsolta az ujjainkat.
- Jó lenne, ha velem maradhatnál. – sóhajtott fel.
- Aro biztosan örülne nekem…
- Nem, nem semmiképpen sem. – rázta a fejét, felült és elkezdet felöltözni.
- Miért? Miért ne lehetnék Volturi tag? – néztem, ahogy felveszi az ingjét.
- Mert, ha egyszer belépsz többé nem mehetsz el. – fordult felém. – Aroé leszel és ő nem enged el, inkább megöl. Nem lesz szabad akaratod, csak egy báb leszel a sakktáblán. Ha szerencséd van, akkor futó, bástya vagy huszár, de ha nincs csak egy gyalog.
- Te mi vagy Aro sakktábláján? – kérdeztem mosolyogva.
- Talán futó… Mert erős vagyok és mindig futkosok valamilyen vámpír miatt. - nevetett. – De amit mondtam az nem vicc, teljesen igaz.
- Ez szörnyű! Nem tudnál elszökni velem? Csak mi ketten, olyan jó lenne.
- Azzal veszélybe sodornálak. Megkeresnének és megölnének mindkettőnket.
- Már majdnem Rómeó és Júlia… - sóhajtottam fel. – Jobban vagy már?
- Igen. Köszönöm.
Elkezdtem én is felvenni a ruhám, Alec segített begombolni, majd visszamentünk a többiekhez.

Mikor kiléptünk a fogadóból hangos sikoltozások ütötték meg a fülünk.
- Mi lehet ez? – kérdeztem a szerelmem.
- Remélem nem az, amire gondolok.
- Alec! Alec! – kiabálta valaki a hátunk mögül. Demetri közelített felénk emberi tempóban.
- Mi történt Dem? – kérdezte a kedvesem.
- Vérfarkasok…
- Micsoda? – kérdeztem ijedten. – De én úgy tudtam, hogy mindet megölte a Volturi évszázadokkal korábban.
- De legalább nem az amire gondoltam. Mi is úgy tudtuk, hogy mindegyikkel végeztünk. Hányan vannak?
- Csak öten. De nem tudunk mit tenni. Nincsenek nálunk a tőrök, kedvükre ölnek. Heidi visszarohant értük. Félix pedig szól a Mesternek. Egyelőre ennyit tehetünk.
- Hol vannak?
- A főtéren, farkas alakban, nem nehéz őket eltéveszteni.
- Demetri te jól vagy? – most vettem észre a megszabdalt köpenyét.
- Rendben vagyok, csak a köpenyem bánta a találkozást a farkassal.

- Lucy, - fordult felém Alec. – neked el kell menned, még az előtt, hogy elvenni az emberek látását.
- Nem hagylak itt! – ragadtam meg a karját. - Veszélyben leszel. Mi van, ha bajod esik?
- Nem lesz gond, de neked biztonságban kell lenned. – az arcomra tette a kezét. – Inkább önként lemondok rólad, mint, hogy elragadjanak tőlem. – és megcsókolt, búcsúcsók volt, örökre szóló búcsúcsók. – Felejtsd el! – suttogta a fülembe. – Kérlek, próbáld meg! Isten veled Lucy.
- Alec! – suttogtam, de egyre távolodott tőlem. Amikor már nem láttam rohanni kezdtem.

Elértem a kaput, amikor minden ember összeesett mellettem. A kapu előtt megálltam, nem tudtam tovább menni. Nem hagyhatom itt. Majd megláttam, hogy a kapun kívülről közeledik valami, négykézláb jár. Egy vérfarkas. Bizonyításként el is vonyította magát.
Hátrálni kezdtem, míg bele nem ütköztem valami puhába, ami felmordult. Ijedten néztem hátra és felsikoltottam.
A vérfarkas foga pár centire hibázta el a nyakam. Gyorsan körbenéztem és berohantam az egyik utcácskába.
Óvatosan kellett futnom nehogy rálépjek valamelyik emberre. Majd végre túljutottam az ájult emberekkel teli utcán. Egy nagy téren találtam magam, ahol több vámpír is harcolt. Egy pár idegen és Alec Demetrivel. Az öt már nem igazán volt pontos szám, kb. a duplája, ha nem a háromszorosa lett mostanra a vérfarkasok száma.

Meghallottam az üldözőm dongó lépteit, szembefordultam vele.
- Lucyke kapd el! – kiáltotta Demetri és felém dobott egy ezüst tőrt. Pontos volt, felnyújtottam a kezem és megragadtam a markolatát. A vérfarkas rám akarta vetni magát, de én egyenesen a szívébe szúrtam a tőrt.
A lábaim elé esett és visszaváltozott. Külsőre egy átlagos ember volt, leszámítva két régi harapás nyomot a jobb kezén. Nem sokkal lehetett idősebb nálam, talán húsz éves.
A kezemben lévő ezüsttőrről csöpögött a vér. Én öltem meg… Megöltem egy embert… Lehet, hogy nem is akarta ezt, csak megtámadták és megharapták. Lehet, hogy egy ártatlan fiú volt, nagy álmokkal, esetleg még nagyobb tettek vártak rá. Már nem tudtam úgy szorítani a vértől csúszós tőrt, így az kieset a kezemből, hármat koppant a macskakövön, majd nyugodtan feküdt rajta tovább. Elvégezte a dolgát, így megpihenhetett.
Lenéztem rá, és megláttam a belevésett nevet. Alec. Vörösen csillogtak a betűk a vértől. Ijedten néztem körbe, ha nálam van a tőre, akkor ő védtelen.
Megtaláltam, a földön feküdt felette egy nagy vérfarkas csattogtatta a fogait, próbálta magáról lelökni a fenevadat, de nem ment neki. Túl erős volt.
Aztán felemelte a mancsát a farkas és lecsapott rá. Ruha szakadás, majd egy furcsa hang, mintha sziklát vagy valami még keményebbet vágnának szét.
- Ne! – kiáltottam. Felkaptam a tőrt és elhajítottam. Beleállt az állat mancsába, ami újra lecsapni készült.
Vonyítva szaladt el onnan, de Alec nem mozdult. Az ereje is elmúlt, így az emberek kezdtek ébredezni.

Oda akartam rohanni, de Demetri átfogta a derekam.
- Nem mehetsz oda! – rángatott be az egyik sikátorba.
- Meghalt? Látnom kell, mi van vele. Engedj el! – kapálóztam.
- Rendben fog jönni. Csak kell neki egy kis idő.
- És az emberek? Meglátják.
- Félix és Jane már bevitték a palotába.
- Látnom kell, Demetri. Muszáj! – ragadtam meg a karját. – Vigyél el oda!
- Nem tehetem, Lucyke. Ha bemész a Volturihoz nem tudom biztosítani, hogy ki is jössz onnan. Ha Jane megtudja ki vagy… - rázta a fejét szomorúan.
- Nem érdekel. Vele kell most lennem.
- Most haza kell menned. Alec megnyúzna, ha odavinnélek. Rendbe fog jönni. Ennyivel kell beérned. Ne sodord magad veszélybe, tedd meg érte. Azt akarná, hogy haza menj. – eleresztettem a karját és lemondóan bólintottam.
- Rendben, hazamegyek. De ha London felé jártok nézettek be. – megöleltem Demetrit. – Mindent köszönök! – azzal elmentem vissza Angliába. Amint kiértem Volterrából eleredtek a könnyeim. Talán sosem látom többé...

15. fejezet

Sziasztok! :)
Itt vagyok és hoztam a fejit is.
Remélem tetszik! :) Jó olvasást! :)
Puszi! :)

(Demetri szemszöge)

Aleckel egymás mellett futottunk az erdőben. Már érezni lehetett a füst csípős szagát. Egy vámpírt égettek el. Jól megjárta szegény. Persze, ha a román vagy valami idegen klánhoz tartozott, akkor nem sajnálom.
Alec rám nézett, már én is éreztem miért. A húga és Renata illata csapta meg az orrunkat. Gyorsabb tempóra váltott, aggódott. Alig tudtam mellette futni, annyira beindult.
Mikor kiértünk a tisztásra a legbizarrabb látvány fogadott minket.
Jane a tűz előtt térdelt és a kezébe temette az arcát, mint aki sír. Renata pedig tőle nem messze jajveszékelt.
- Mi történt? – kérdezte Alec és odasétált a húgához, hogy felsegítse.
- Elkéstünk… - suttogta az sírós hangon és a bátyja vállába temette az arcát. – Alec vége van… Meghalt… Megölték a románok…
- De kit? – kérdeztem értetlenül. - Ugye nem Félix? Sehol se találtam. Ugye nem?
- Didyme… - suttogta Renata. Alec hátratántorodott, mint akit jó erősen meglöktek. Neki támaszkodott egy fának, hogy ne essen el. Én reménykedve néztem a nőre, hátha a következő pillanatban felkiált, hogy: Háhá, bevettétek. Egy román betolakodó volt, de már vége neki.
De nem jött a felkiáltás.
- Didyme… - suttogta Alec. Majd hirtelen Renata elé rohant és megragadta a nő grabancát. – Ez biztos? Biztos, hogy Didyme? – de a lány csak pislogott meglepetten. - Szólalj már meg! – kiabálta.
- Alec! Nyugodj meg! – odamentem és lefejtettem a kétségbe esett nőről. – Ettől nem lesz jobb.
- Aro ideküldött minket, mert összeveszett Didymevel, ő pedig elrohant. Utána küldött minket, hogy figyeljünk rá, nehogy baja essen. De elkéstünk… Mire ideértünk, már csak az elrohanó Stefant és Vladimírt láttuk. – magyarázta Jane. Odasétált a bátyjához és a vállára tette a kezét. – Sajnálom! – suttogta, majd megölelte.
Valami nem stimmelt nekem. Nem éreztem a románok szagát és nyomot se láttam sehol. Majd képzeletben a homlokomra csaptam. Stefan itt volt, vagyis eltűntette a nyomokat. A román klán egyik fő muftija, Stefan, különleges képességgel bír, el tud tüntetni minden nyomot. Így senki se tudja megtalálni. Még én sem. A világ legjobb nyomkövetője sem.
A másik főnök Vladimír, neki nincs különleges ereje, legalábbis én nem tudok róla. De agyafúrt egy fickó és emellett szemét, hatalomra vágyó is.

- Gyere Renata! – szólalt meg Jane hirtelen. – Menjünk, mondjuk el a Mesternek ezt a szomorú hírt. Ti nem jöttök? – nézett ránk.
- Nem, mi még maradunk. – mondtam.
- Vigyázz rá, kérlek. – nézett rám Jane. Bólintottam. A két lány futásnak eredt Volterra felé.

Aleckel még pár percig csak álltunk a tisztáson. Odamentem a tűzhöz, ami már csak parázslott. Megkapargattam egy bottal. A hamu között megtaláltam Didyme Volturi nyakláncát. Tűzforró volt, de a hideg bőrömtől, pillanatok alatt lehűlt.
Odavittem Alecnek. De ő csak ránézett a kezemre, majd felállt és visszaindult Volterrába. Nem rohant, csak sétált. Zsebre tettem a láncot, majd utána iramodtam.
Tudom, hogy mélyen belül borzasztóan érzi magát és szokásához híven magát is hibáztatja.
Pedig nem volt hibás, senki se volt az. Véletlen balszerencse volt. Rosszkor volt rossz helyen. Bármelyikünk lehetett volna a helyében.
A románok kegyetlen gyilkosok, aljas egy népség. Itt várhattak a megfelelő prédára és pont egy fontos volturis jött nekik össze. Biztosan nagyon büszkék magukra.

Beértünk az emberek tömegébe. Megkerestük Heidiéket, már Félix is velük volt.
- Azt hittük baj van, hogy ilyen sokáig maradtok. – virult ki a nagydarab srác arca.
- Baj az van… - mondtam, majd Alecre néztem, hátha szeretné folytatni, de ő csak állt mellettem és a távolba meredt.
- Mi történt? – kérdezte Heidi bátortalanul.
- Didyme… - elszorult a torkom, de be akartam fejezni, így egy nagy levegőt vettem és kimondtam. – Didyme meghalt.
Heidi a szája elé kapta a kezét, hogy elfojtsa a kitörni készülő sikítását.
- De mi… mi… hogyan történt? – kérdezte Félix.
Elmeséltem mindent, hogy hogyan találtuk meg Janeket és a hamuba talált nyakláncról is beszámoltam.
Mindenki Alecre kapta a tekintetét. Mindannyian tudtuk, hogy őt viseli meg a legjobban, mert ő állt hozzá legközelebb.
Lucy odalépett hozzá és átölelte. A fiú erőtlenül viszonozta a gesztust. Pár percig ölelkezve álltak, majd megfogta a kezét és elvezette tőlünk őt.
- Majd visszahozom! – vízhangzott Lucy hangja a fejemben. Annyira meglepett, hogy ugrottam egyet. Majd észrevettem, hogy nem csak én jártam így, a többiek is hallhatták az arcukból ítélve. A távolodó kettősre néztem, akik innen nézve átlagos fiataloknak tűntek. Közben pedig ők lehettek a világ legfurcsább párja, még a vámpírok között is.

Heidi átölelt és sírni kezdet. Egészen jól tartotta magát, hogy kibírta addig, amíg itt volt Alec. Nem volt feltűnő ebben a tömegben, mert halkan sírt a nagy ricsajhoz képest. Óvatosan simogatni kezdtem a hátát, hátha le tudom nyugtatni. Pár perc múlva végül alábbhagyott, bár könnyei nem voltak, mégis eléggé fájdalmas volt így látni.

Ekkor ugrott be valami, ami akkor ott fel sem tűnt.
Lucy tud sírni! Könnyekkel tud sírni, igazi könnyekkel. Utánuk néztem, de már nem láttam a furcsa párost. Na, nem baj, majd megkérdezem, ha visszatérnek.

(Lucy szemszöge)

Üzentem nekik az elméjükön keresztül. Hirtelen mind a hárman megijedtek, amitől elmosolyodtam, majd ránéztem Alecre és a mosolyom rögtön lefagyott az arcomról.
Hát, én már nem ismerhetlek meg Didyme! – néztem fel az égre.

Bevezettem Alecet egy panzióba. Nem éppen a legjobb, de a beszélgetéshez megteszi.
Kivettem egy szobát, pénz nem volt nálam, de még jól emlékeztem apám egyik régi barátjának erejére. Manipulálás. Régen használtam, utoljára akkor, amikor kicsi voltam és akartam valamit. Most elővettem.
Így nem kellett fizetnem a szobáért, a panzió tulaja önként adta ki nekünk.
Felvezettem Alecet a szobába, majd leültettem az ágyra.
- Miért jöttünk ide? – kérdezte.
- Beszélgetni.
- Jól vagyok!
- Igen, tudom. – a vállára hajtottam a fejem. – Annyira jól vagy, mint egy béka, amin áthajtott egy lovas kocsi. - Elmosolyodott. – Tudom mit érzel.
- Mégis honnan?
- Három napja vesztettem el valakit. Egy embert, aki közel állt a szívemhez. Olyan volt nekem, mint a nagyapám…
- Mi történt?
- Az emberek olyan törékenyek… - suttogtam. – Szívrohamban halt meg. Az egyik percben még boldogan nevetgélt és azt mesélte, hogy a régen meghalt feleségével hogyan jöttek össze… Majd a következőben lefordult a székről… Annyiszor hallottam a sztorit, hogy már untam, de most már többé nem fogom hallani, pedig úgy szeretném még, legalább egyszer. Nem lehetett megmenteni… Szóval igen, tudom milyen érzés. Két nap múlva lesz a temetése… De, ami elmúlt az elmúlt. Most még fáj, de majd jobb lesz. Tudom, hogy sosem fog teljesen elmúlni, de jobb lesz…
Az ágyon ült, én pedig letérdeltem elé, a fejem a lábára hajtottam. Egy darabig csak nézett, majd elkezdte simogatni a hajam.
- Sajnálom! – suttogta.
- Én is sajnálom! – felálltam és az ölébe ültem, már amennyire engedte a ruhám. Megcsókolt, én pedig a hajába túrtam.

14. fejezet

Sziasztok! :)
Kicsit jobban vagyok így megírtam. :) Mivel nem vagyok túlzottan romantikus hangulatban, így elég bénácska lett az eleje. És le is rövidítettem kicsit, hosszabbra terveztem és csak a kövi fejibe lett volna a vége. De mikor elkezdtem írni, változtattam.
Remélem tetszeni fog, vége lehet, hogy kicsit durva. De szerintem eléggé Janes.
Várom a kritikákat. Hamarosan az én szavaim is odakerülnek az általatok feltett fejezetekhez. (Hú, ez elég béna mondat lett :P)
Szóval jó olvasást! :)
Puszi!:)

(Lucy szemszöge)

- Drága uram, maga mindig ilyen morcos? – kérdeztem, amikor mögé lopóztam.
- Lucy? – suttogta meglepetten. Megfordult, és a szemembe nézett. De nem szólt többet.
- Nem örülsz nekem? – kérdeztem ijedten.
- Nem… vagyis ízé… igen… Persze, hogy örülök, csak meglepett. – Heidi halkan felkuncogott mögötte. Félix pedig pukkadozott a nevetéstől.
- Alec zavarba jött. – mosolygott kárörvendően Dem. – Jaj, Alec drágám ne légy zavar. Édes kisszívem. A papa pici fia, nagyfiú lett. – eljátszotta, hogy könnyezni kezd. Alec pedig szúrósan nézett rá és lökött rajta egyet. – Jól van befogtam. – nevetett Demetri.

Majd visszafordult hozzám.
- Jössz táncolni? – kérdezte. Bólintottam, megfogta a kezem és bevezetett a bálterem közepére. Lassan keringőzni kezdtünk.
- Mi mindig bálon találkozzunk. – sóhajtottam fel vidáman.
- Miért jöttél? Így nem tarthatom be az ígéretem.
- Nem szegted meg. Én voltam, aki idejött és nem te hozzám. Nem vagy bűnös.
- Szóval ezt sugdolózta állandóan Dem és Didyme.
- Igen. – nevettem. – Demetri eljött hozzám egy levéllel, amiben meghívtak ide. – elkomorodtam, mert eszembe jutottak azok a szörnyű napok a levél előttről.
- Mi a baj? – zökkentett ki Alec a gondolkodásomból.
- Semmi. – hazudtam és lehajtottam a fejem.
- Mi történt? – emelte fel gyengéden az állam. – Valami nem stimmel, érzem. Elmondod?
- Csak… Miután elmentél én olyan egyedül voltam… - suttogtam.
- Én is. – magához ölelt és belecsókolt a hajamba. Olyan jó volt átölelni, de nem tartott sokáig.
- De nem fogod nekem engedni, hogy itt maradjak. Igaz?
- Miért akarnál maradni?
- Miattad. – válaszolni akart, de Demetri odajött hozzánk. Bocsánat kérően nézett ránk.
- Bocsánat, de odanézz Alec. – mutatott el az ellenkező irányba. Az erdő közepéről egy nagy füstoszlop kúszott fel az égre.
- Vámpírtámadás ma este? – csodálkozott a szerelmem.
- Én odamegyek. – mondta Dem. – Félixet sehol se találom. Neked pedig szólni akartam, hogy tudd hol vagyok. Most megyek. – indult el, de Alec megragadta a karját.
- Nem tudhatod, hogy kié az a máglya és ki csinálta. Veled megyek.
- De…
- Semmi de. Lucy, - fordult hozzám. – Ott van Heidi, menj oda hozzá. Itt nem bánthatnak titeket. Sietünk vissza.
- Értem ne aggódj, meg tudom védeni magam és Heidit is. – érdeklődve nézett rám, de volt idő megmagyarázni. Besétáltak az egyik sötét sikátorba, majd sötét árnyként rohantak kifelé. Én pedig Heidihez sétáltam.

(Didyme szemszöge)

Visszamentem a szobámba miután beszéltem Aroval. Annyira… És… De annyira…
Mérgelődtem magamban. Beléptem a szobám ajtaján. Éppen csak becsuktam, már kopogtak is. Visszafordultam, hogy kinyissam, de már megtette helyettem Jane. Mosolyogva a szemembe nézett és engem ledöntött a lábamról a fájdalom.
Ott vergődtem előtte és ő mosolyogva néztem. De nem sikoltottam, eldöntöttem, hogy nem fogok. Velem ne szórakozzon.
Majd bejött még egy alak.
- Hagyd már! Még a végén sikítani kezd. – ismertem fel Renata hangját. – Elővett egy vastag kötelet és hátrakötötte a kezem.
- Mit csinálsz? – kérdeztem miközben próbáltam kiszabadulni.
- Játszunk kicsit. Haláli egy játék lesz. – mosolygott Jane gúnyosan.
Azzal Renata felkapott és kiugrott az ablakon. A számra tette a kezét. Nem tudtam hangot kiadni, landolni pedig olyan puhán landoltunk, hogy egy macska megirigyelné.
Nem vagyok ember mégis majdnem úgy éreztem mindjárt megfulladok.

Kifutottak velem az erdőbe és ledobtak a földre.
- Tudod, - kezdte Jane, mikor elvágta a kötelet, ami a kezemen volt. – a mai kis védőbeszéded már a Mesternek is sok volt. Az hogy Alecet a saját húga, és a megmentője ellen fordítod túl megy minden határon. Mind emellett pofátlan is vagy a Mesterrel. – megrázta a fejét és belém rúgott. Vagy két méter repültem, mire megállított egy fa. Odarohant és visszarúgott az eredeti helyre. Ahol Renata röptömbe elkapott a hajamnál fogva.
Ez mind fájt, de az jobban, hogy a saját bátyám küldte rám őket.
A nő ledobott a földre, hogy Jane tovább játszadozhasson. Lehajolt mellém és a fülembe súgta:
- Tudod miért jó vámpírnak lenni? Mert mi vagyunk a vadászok. És mire vadászunk mi? A gyengébbre. – meglökött, mire visszaestem a földre, ahonnan már éppen kezdtem feltápászkodni. – Komolyan azt hitted, hogy sokáig hagyjuk az ármánykodásod?
- Milyen ármánykodásról beszélsz? Nem tettem semmit. – felhúzott a földről, hogy a szemembe nézhessen.
- Didyme, aki mindenkit szeret, igazán csak a hatalomért van oda. De minden hatalmát elveszti… Nem maradt semmije. Hol a bátyám, hogy megvédjen? Nem látom. Talán rejtőzködik? Alec! Alec, gyere elő. – kiabálta, de szét nem nézett. – Ostoba vagy. Minden őrödet elküldeni a bálra, nem volt jó döntés. És ebbe a rossz döntésbe belehalsz… És mit fog hinni mindenki? Hogy a románok végeztek a gyanútlanul sétáló kislánnyal. Ó milyen szomorú. – szipogott.
Megragadta a jobb vállam és megcsavarta, hogy eltörjön, még egy mozdulat és ki is rántotta a helyéről. Felüvöltöttem, ő pedig hátradobta a végtagom Renatának.
- Csak nem fájt? – kérdezte. – Nem kérek elnézést.
Azzal megragadta a másik kezem és azt is kirántotta.
- Jane! – szólalt meg Renata. – Nem végezhetnénk vele gyorsan, fájdalommentesen? – kérdezte félve.
- Szeretnéd követni? – morogta hátra Jane. Renatában bent fagyott a következő szó. Kinyitotta a száját, de nem jött ki hang, így hát inkább becsukta. – Okos vagy. Tudtam én.
Jane ledobott a földre és megkínzott az erejével. Már nem érdekelt semmi. Nem üvöltöttem, már az sem ment.
Csak legyen már vége, vár rám a pokol. De ennél az is csak jobb lehet…

13. fejezet

Sziasztok! :)
Itt a kövi! :) Remélem tetszeni fog. Szomorú is meg nem is... Várom a kritikákat és köszönöm az előzőhöz írtakat. :) Imádlak titeket! :) :D
Puszi! :)

(Didyme szemszöge)

Heidivel sétáltunk, hogy megtaláljuk Alecet. Amikor keresem, persze sosem akad rám.
A nagyterem előtt jártunk, amikor végre megpillantottunk. Félixszel megint egy drága bátyám által elintézett vámpír hulláját vitték ki az erdőbe, hogy elégessék.
- Alec! – szóltam hozzá, azonnal felém fordult.
- Igen?
- Lesz ma egy bál Volteerában. Tudod, mit minden évben. Szeretném, ha elmennél rá.
- De…
- Nincs de. Én ma itt leszek bent, nem eshet bajom. A bátyámmal szeretnék beszélni a középkori módszereiről. – néztem a hullára.
- Nem gondolod, hogy ez nem jó ötlet. Aro nem szereti ha kritizálják.
- Tudok magamra vigyázni. Menj el a barátaiddal. Heidivel, Demmel és Félixszel, persze.
- Semmi kedvem hozzá. – morogta.
- A kedvemért, kérlek. Hidd el nekem, jól fogod magad érezni. Intézzétek el, aztán készülődjetek, Aroval majd erről is beszélek. El fogsz menni ez parancs. Demetrivel ott találkoztak, ő még körbenéz az erdőben, ne hogy támadjon egy ellenséges klán.
Alec és Félix kicipelték a darabokat, így Heidivel egyedül maradtunk.

- Biztos jó ötlet, hogy nem mondjuk el neki ki vár majd rá a bálon.
- Legyen, csak meglepetés. – mosolyogtam. – Gondoskodj róla, hogy ott legyen, ha kell Félixszel kötözzétek meg és úgy vigyétek el, de ott kell lennie. Megértetted?
- Igen. – bólintott.
- Most mehetsz, én beszélek a bátyámmal. – Heidi meghajolt és elsietett.

Beléptem a nagy terembe. Egyedül Aro volt bent, a kutyusaival Janenel és Renataval. Mindkettő meghajolt, Jane még a szokásosnál is gonoszabb fintorát is felvette, csak az én kedvemért.
- Aro! – köszöntem.
- Drága húgom, miben segíthetek? – kérdezte mézes-mázosan. Felsétáltam mellé és leültem a férjem helyére. Jane előre lépett, hogy közbe szóljon, de a bátyám leintette.
- Szeretnék veled beszélni négyszemközt.
- A családom előtt nincs titkom, mondd csak nyugodtan előttük.
Hát jó, ezzel nem fogsz ki rajtam. – gondoltam magamban. Így hát mosolyogva Janere néztem. Mutatván, hogy a legkevésbé sem félek tőle.
- Csak arról érdeklődnék, hogy… mit követett el az előző kivégzett vámpír?
- Ó, hát ő. Csak Volterra környékén vadászott, de már elintéztük nem kell aggódnod.
- Nem gondolod, hogy elég lett volna figyelmeztetni, hogy menjen máshová?
- A szabályaink egy értelműek kedvesem. Nincs figyelem felkeltés, nincs csecsemő átváltoztatás és nincs Volterra melletti vadászás, ez a mi területünk és nem szeretném a lebukást kockáztatni.
- Akkor is elég lett volna a figyelmeztető szó és aztán a gyilkosság. Nem gondolod, hogy középkori módszerekkel, csak sanyargatók leszünk a vámpír társaink szemében? – Jane mellettem el kezdett fújtatni a méregtől, de a legkevésbé sem érdekelt.
- Előfordulhat, viszont nem fognak lázadozni. Ha nem bánnod most befejezném ezt a beszélgetést. Megfontolom az ajánlatod, megbeszélem a többiekkel is. Ha egyetértenek veled, akkor tárgyalhatunk a változtatásokról. – Na, persze, úgy hazudsz, mint a vízfolyás, drága bátyám. De nem tettem semmit, csak mosolyogtam, majd kisétáltam a teremből.
De előtte még közöltem vele, hogy Aleckék tőlem kaptam engedélyt a bálra.

(Alec szemszöge)

- Heidi! Figyelj, nem kell ezt tenned. Jól vagyok, tényleg. Nem kell felvidítani. – próbáltam meggyőzni, de még mindig a szekrényemben turkált. – Menj el egyedül Demmel és Félixszel. Nekem semmi kedvem. – ültem le az ágyamra.
- Alec! – fordult felém mindent tudó pillantással. – Nem kell megjátszanod magad. Bármennyire is próbálkozol mi ismerünk. A húgod talán be tudod csapni, mert nem figyel rád. De mi a barátaid vagyunk és láttunk a szemünktől. Kérlek, ha nem tetszik visszajöhetsz, de csak miután Demetri megérkezett, hogy lássa a próbálkozásod.
Nem igazán értettem, hogy miért kell megvárnom Demetrit, de belementem. Úgyis elhúzok, amint megjelenik.
Felvettem a Heidi által kiválasztott ruhákat és már mentem is a bejárathoz.

(Aro szemszöge)

Még hogy középkoriak a módszereim? Hát ilyet. Didyme kezd bosszantóan tudálékos lenni.
- Jane, Renata. – szóltam. Mire mindkét lányom mellettem termet.
- Mester? – szóltak.
- Didyme túl messzire ment. Tudom a húgom, de a Volturi jövőjét is néznem kell. Hiányozni fog, de nem tűrhetem a felbujtásait. Egyre többen rá hallgatnak, ahogy a bátyádat is megmérgezte, drága Jane. Kapóra is jön, hogy az embereit elküldte abba a bálba. Csak ne lássa meg senki, hogy ti voltatok, ha mégis, akkor a szemtanúkkal is végezettek.
Bólintottak, majd kirohantak a teremből, Didyme után.

- Chelsea! – kiáltottam. Pár másodperc múlva kinyílt az ajtó és belépett az említett.
- Mester! – hajolt meg előttem. – Miért hívatott?
- Volna számodra egy titkos feladatom. Amit senkinek se mondhatsz el. Még Aftonnak sem. Megértetted?
- Meg, mester. – bólintott.
- Marcus ma el fogja veszíteni Didymét. A feladatod annyi lesz, hogy érezzen fájdalmat, ha majd megtudja, de a Volturival akarjon maradni. Félek, ha megtudná el akarna hagyni minket, az pedig ugyebár nem volna jó.
- Igen, mester. Értettem.
- És még valami. Van egy olyan érzésem, hogy Alec is megszenvedi az elvesztését. Ha lesz még erőd rá is hathatsz egy kicsit. De őt még ideköti a húga. Köszönöm, elmehetsz. – meghajolt és kiment a teremből. Én pedig kényelmesen hátradőlve vártam a fejleményeket. Fájnia kellene a húgom elvesztésének, de mégsem érzek semmit. Érdekes… Valóban nagyon érdekes…

(Alec szemszöge)

- Mikor jön már Dem? – morogtam.
- Nem sokára, nem sokára. – nyugtatott Heidi mosolyogva.
- Utálom a bálokat. Ez a sok ember, csak táncolnak és nevetnek. De semmiről sem tudnak. Szánalmasak. – morogtam magam elé. – Én elmegyek. Semmi kedvem ehhez, Heidi. Jobb dolgom is lenne, mint itt jó pofizni.
- Drága uram, maga mindig ilyen morcos? – kérdezte egy angyali hang a hátam mögül. 180 fokos fordulatot tettem a tengelyem körül.
- Lucy? – suttogtam meglepetten.

12. fejezet

Sziasztok! :)
Meghoztam a frisszt. :D Remélem tetszeni fog. Várom a véleményeket és köszönöm az előző fejezethez írt kommenteket. Jó szórakozást hozzá.
Puszi! :)

(Didyme szemszöge)

Lejöttem az emeletről, halkan kiosontam az udvarra, le akartam rázni Alecet. Persze, tudom ez nem szép tőlem, hiszen csak a feladatát végzi, de kezd idegesítő lenni. Főleg az örökös búskomorsága. Most pedig amúgy is Demetrit várom a válasszal, szóval csak óvatosan, halkan leültem az egyik padra és vártam.
Megmondtam Demnek, hogy még ma este vissza kell érnie.
Az én drága Alecem szerelmes. Olyan jó lenne boldognak látni, felhőtlenül boldognak. Azzal a lánnyal. Vajon az apjára ütött? Igazából azt sem értem, hogy nem tudtunk róla, arról hogy két gyermeke van. Hogy tudta annyi éven át eltitkolni? Hiszen biztosan a vámpírrá válása előttről vannak a gyermekek. Vagy esetleg mégsem? Lehetséges lenne? Á, biztosan nem.
El is hessegettem a gondolatot.
Alec olyan, mintha a fiam lenne, remélem boldog lesz.

Halk neszezést hallottam a hátam mögött. Majd leült mellém a padra és csöpögött. Csöpögött?
- Demetri? – kérdeztem meglepetten, majd végig mértem. Csurom víz volt
- Nem volt időm se megszáradni, se ruhát váltani. Át úsztam a csatornát, rövidebb volt, mint hajóval jönni.
- Értem! Köszönöm! – mosolyogtam rá.
- Semmiség. –legyintett.
- Hogy van a lány?
- Ő is hasonlóan néz ki, mint Alec.
- És mit mondott? – Demetri csak kárörvendően mosolyogott. – Na, gyerünk mond már! – de csak nem mondta, hanem megrázta a fejét.
- Kérd szépen!
- Kérlek szépen, légy szíves mondd el mit mondott. – meresztgettem kiskutya szemeket.
- Igen, eljön. – mondta Demetri mosolyogva. Felsikkantottam és a nyakába ugrottam, minek következtében hangos robajjal hátraestünk a padon.

- Hát ti? – kérdezte egy ismerős hang. Alec volt az. – Mit csináltok?
- Semmit. – mondtam és leszálltam Demetriről.
- Mindenhol téged kerestelek. Hol voltál? – tett szemrehányást.
- Kedves uram, csak szívtam egy kis friss levegőt. Rosszabb vagy, mint egy börtönőr. – mondtam sértetten, majd hátat fordítva neki leültem a padra.
- És veled meg mi történt? – kérdezte gondolom Demetrit.
- Elkezdtem fürdeni és csak a zuhany alatt vettem észre, hogy nem vetkőztem le. – mondta nyugodtan, mintha ez mindennapos lenne, majd elsétált. Alec meglepetten pislogott. Én pedig alig bírtam ki, hogy ne nevessek.
- Hát jó, ha nem akarja elmondani, akkor… - nem fejezte be, csak leült mellém.
- Sétálunk? Drága börtönőröm. – felállt, majd elindult a rét felé. Hajaj, mit fogok még kapni. Főleg, ha megtudja az igazat.

(Lucy szemszöge)

Hajnalban értek haza. Nem keltem fel az ágyról, nem akartam velük találkozni. Anya bejött és végig simított a hajamon. Egy puszit nyomott a homlokomra, majd elment.
Holnap az lesz az első dolgom, hogy négyszemközt beszélek Victoriával és ráveszem, hogy segítsen. Valakire szükségem lesz, aki falaz.
Először Chrissre gondoltam, de ő nem bírja, ha egyedül megyek el, főleg ilyen messzi útra. És ha még azt is megtudná, hogy önként és dalolva megyek el a Volturihoz. És miért? Hogy egy estére újra lássam a szerelmem. Teljesen kiborulna.

Vajon Aro el fog egyáltalán engedni? Vagy csatlakoznom kell?
Három nap múlva megtudom. Nem olyan hosszú idő. Három nap múlva találkozom Demetrivel a szomszédos erdőben és elvezet Volterrába, Alechez.
Újra láthatom! Annyira boldog vagyok.

De a boldogságom nem tartott sokáig. Kopogtak, majd meghallottam Chriss hangját.
- Lucy! Hozzád jöttek! – kiabált fel.
Adam volt az, éreztem az illatát.
Lementem az emeletről, majd elmentünk együtt sétálni az erdőbe, hogy egyedül legyünk. Egész úton nem szóltunk egymáshoz, csak, amikor megálltam akkor szólalt meg.
- Sajnálom a múltkorit. – suttogta.
- Megértem és nem haragszom. Jobban vagy már?
- Nem, nem igazán. Figyelj Lucy, attól megpróbálhatnák, talán… talán később belém szeretnél. Előfordult már a történelemben. Nagyon sok érdekházasság van, és van ahol később szerelem lesz. Kérlek, én szeretlek és szeretnélek az örökké valóságig. Senki más nem létezik számomra, csak te.
- Adam!
- Kérlek mondj igent. Nem bánod meg.
- Adam. Nem tehetem. Meg kell értened. Én nem illek hozzád. És te sem hozzám. Valahol van egy lány, egy ember, nem pedig vámpír, akit szerethetsz és viszont fog szeretni.
- Én csak téged szeretlek.
- Most, de az emberek változnak. Én nem fogok… - suttogtam. Végig simítottam az arcán. – Én örökké ilyen maradok, nem csak külsőre, hanem itt is… - tettem a kezét a szívemre. – Őt fogom szeretni. Senki mást. Sajnálom!
- Miért kínzod magad? Hiszen tudod, hogy mellettem mindened meglenne.
- Egy dolgot kivéve, sosem foglak szeretni, a szerelem mindig egyoldalú lenne.
- Nem is fogod többször látni.
- Három nap múlva találkozzunk, Volterrában. Még csak neked mondtam és másnak nem is kellene tudnia.
- A szüleid megengedték? – megráztam a fejem. – Ha megtudják, nem fognak elengedni.
- Ha elmondod nekik soha többé nem szólok hozzád. Bíztam benned és te azzal fenyegetsz, hogy elárulsz.
- A te érdekedben.
- Azt hagy döntsem el én. Választhatsz vagy nem mondod el nekik, és barátok maradunk. Vagy elmondod és örökre elveszítesz. Ha az utóbbit választod nem látsz többé, se te, se a családom. – megfordultam és ott akartam hagyni.
- Mert mit akarsz tenni akkor? – szólt utánam.
- Mindenképpen elmegyek Volterrába, az utóbbinál vissza sem jövök. – szapora léptekkel visszaindultam Londonba.

11. fejezet

Sziasztok!
Itt a következő fejezet! :) Remélem tetszik! :) Küldöm mindenkinek, aki írt nekem kommentárt az előzőhöz :)
Puszi! :)
Jó olvasást! :)

(Lucy szemszöge)

Bevezetett az apja irodájába. Gondosan bezárta az ajtót. Majd mohón, kíváncsian nézett rám. Mélyet sóhajtottam.
- Sajnálom! – suttogtam. A szemem könnybe lábadt az arckifejezése láttán. Ilyen szomorú, csalódott tekintettel talán még nem is találkoztam.
- Szóval így döntöttél. – sóhajtott.
- Nem tehetem! Sajnálom! Én…
- Menj el! – mondta tettetett nyugodtsággal.
- Adam! – léptem közelebb.
- Kérlek! Menj el! Majd… majd beszélünk később.
- Most kell beszélnünk… Túl… Túl sok mindent tudsz rólam, nem hagyhatlak itt… bizonytalanul.
- Ha a titkod miatt aggódsz nem mondom el senkinek. Most pedig menj! – nem nézett a szemembe, amit megértek. Most gyűlölt és ez jobban fájt, mint bármi, amit tehetett volna velem. De mégsem annyira, mint Alec távolléte.

Elindultam kifelé, a kezem már az ajtó kilincsen volt.
- Miatta van, igaz? – szólt hátra undorral a hangjában. – A srác miatt, aki idejött megszerzett téged magának, majd itt hagyott. Csak úgy… Elment! Nem fog visszajönni, mégis jobban szereted, mint engem.
- Nem akart itt hagyni… - mondtam erőtlenül. Keserűen felnevetett.
- Csak hiszed!
- Muszáj volt neki! – kiáltottam mérgesen.
- Mindig lehet választani.
- Majd beszélünk, ha lenyugodtál. – suttogtam és becsaptam magam után az ajtót. Hallottam a pergő vakolatot, de nem érdekelt.
Körbenéztem a folyosón, nem volt itt senki. Kiugrottam az ablakon, majd körbetapogatóztam az elmémmel, az udvar is csendes volt. Végig futottam az utcán, szinte üres volt. Mindenki a bíró által adott partin van. Anyáék is. Nekem is oda kellene mennem, de most nincs kedvem bájologni. Majdcsak kimagyarázzák, nem féltem őket.

Besurrantam a lakásba. Üres volt. Vagyis azt hittem… De a szobámból matatás hangja hallatszott. Ki lehet az? Betörő?
Halkan felsettenkedtem a lépcsőn. Hirtelen mozdulattal kivágtam az ajtót. Egy fekete férfi állt a szobámba. Az íróasztal felett valami volt a kezében. Mellérohantam és kicsavartam a kezét, majd a földre küldtem.
- Áúú! Hé! Engedj el! – kiáltotta egy ismerős hang.
- Demetri? – úgy meglepődtem, hogy elfelejtettem leszállni róla.
- Igen, én vagyok. De lennél szíves… Köszönöm! – felkecmergett a földről és végigmért. – Nem hittem, hogy ilyen erős vagy. Nemcsak csinos, de erős, és ügyes is. Nem sokaknak sikerült észrevétlenül a hátam mögé settenkedni. Talán Alecen kívül senkinek se.
- Alec… - suttogtam. Szinte csak formálták az ajkaim a nevét. Nem jött ki hang, mégis észrevette és zavarba jött.
- Mondtam én Didymenek, hogy nem jó ötlet ez. – rázta a fejét.
- Mi? Mi a nem jó ötlet? Didyme? És miért vagy itt tulajdonképpen? Ha apa, vagyis… ízé… Tom meglát, akkor megöl téged. El kell menned!
- Nyugi! Nyugi! Keményebb fából faragtak engem annál, hogy Tom elbánjon velem.
- Miért vagy itt? – kérdeztem türelmetlenül.
- Ez még meg van? – emelte fel Alec álarcát. – Nem tudsz tőle megszabadulni. – nevetett.
- Nos? – húztam fel a szemöldököm.
- Szóval… Didyme Alec egyik legjobb barátja. A Volturi egyik vezetője, akinek nem tetszik Alec rossz kedve. Ezért elküldött engem egy levéllel. Olvastad el! – nyomta a kezembe. – Meg kell várnom a válaszod. – azzal leheveredett az ágyamra és a szobámat nézegette.
Sietve kinyitottam a levelet és olvasni kezdtem:

Kedves Lucy!

Nem ismerjük egymást, de bátorkodtam írni
neked. Alecről van szó. Tudom minden okod meg
van rá, hogy haragudj. De muszáj meghallgatnod,
még ha csak levélben is. Alecnek borzasztóan
hiányzol, nem emlegeti, de tudom, mert
ismerem. Jobban, mint a saját testvére... Lesz itt
Volterrában egy utca bál. Szeretnélek rá titokban
meghívni. Alec erről nem tud. Csak akkor mondom
el neki, ha igennel válaszolsz. A többit Demetri tudja.
Küldd el vele a válaszod.
Remélem egyszer majd személyesen is találkozhatunk.

Üdv: Didyme Volturi

Összehajtottam a levelet és leültem. Ilyen lehetőség nem lesz több. Igent kell mondanom! De… De mi van, ha ő nem is akar látni. Hiszen nem ő írta a levelet. De Didyme azt írja, hogy hiányzom neki. Biztosan ismeri annyira, hogy tudja?
- Demetri! – suttogtam megtörten.
- Hmm? – ült fel mellettem. – Baj van? Nem örülsz neki?
- El nem tudom mondani mennyire örülök.
- Hát akkor?
- Tényleg hiányzom neki?
- Nos… nem. Nem csak hiányzol neki. Mióta megismert azóta fél vámpír lett. Sokszor nem tud odafigyelni arra, amit mondanak neki. És azóta nem láttam nevetni sem… Pedig előtte szeretett nevetni. Főleg rajtam és a szerencsétlenkedéseimen.
A kezembe temettem az arcom. Miért olyan nehéz ez? Most, ha igent mondok, láthatnám és egy kicsit boldogabb lennék. De aztán újra el kéne hagynom.
Egy kéz simított végig óvatosan a hátamon. Óvatosan, készülve rá, hogy elrántsa, ha sértésnek venném. Ránéztem Demetrire, aki nem tudta mit tegyen. Megeredtek a könnyem és átöleltem. Meglepődött, de visszaölelt. Ott sírtam Alec legjobb barátjának a vállán. Tudom, hogy benne bízhatok.
- Tudod, Lucy, - kezdte halkan – Didyme képes boldoggá tenni bárkit. Ez a képessége mellette mindenki boldog. Így tudtuk ezt eddig. De Alec kedvén csak kicsit tud javítani.
Elengedtem Demetrit és a szemébe néztem.
- Sajnálom, hogy zavarba hoztalak. – szipogtam.
- Csak megleptél. – mosolygott. – Sokat sírsz mostanában igaz? – bólintottam. – Nos mi a válaszod?