19. fejezet

Sziasztok! :)
Kicsit későn tudom, de itt az új fejezet. :) Remélem tetszeni fog. Írjatok, lécci. :)
Jó olvasást!
Puszi!:)

(Alec szemszöge)

Egy angliai erdőben kutattunk vérfarkasok után. Demetri és Heidi nyugtalanul lépkedtek mellettem. Nem a közelben lévő két vérfarkas nyugtalanította őket, vagyis legalábbis nem legfőképpen azok, hanem én. Az, hogy napok óta csak annyit beszélek amennyit muszáj. Kerülöm a többiek társaságát, mert állandóan csak Didymeről tudnak beszélni. Arról, hogy hogy érzem magam. Jobban vagyok e már. Stb.
Felejtenem kellene tudom, de… de nem megy. Nem lehet megparancsolni, hogy felejtsd és már kész is. Ez nem így megy.
Arot is nyugtalanítom mostanában retteg, hogy el akarok majd menni. De nem, ott vannak a barátaim, a családom. Már nem mintha Aro elengedne, ha kérném. Biztos, hogy nem.
Óvatosan, nesztelenül lépkedtem az avaron. Heidivel és Demetrivel eléggé eltávolodtunk egymástól, hogy nagyobb helyet tudjunk átfésülni. Az egész erdő bűzlött a vérfarkasoktól és állandóan mozogtak. Most még Dem se tudta biztosra megmondani merre vannak.
A kezembe szorítottam az ezüsttőrt. Csillogott a fák lombjai között átjutó kis fényben.
Nagyon sok volturi katonát küldtek ki, hogy körbenézzen a világon vérfarkasok után kutatva. Mi már végeztünk kettővel Lengyelországba és eggyel Franciaországba. Most ide Angliába vezetett az utunk.
Most, hogy ellenőriztük Lucyt és a családját sokkal nyugodtabb vagyok. Nem esett bajuk, pedig a vérfarkasok a közelükben vannak. Igazából engem csak Lucy érdekelt. De ő szereti a családját, bármit is mondd.
Talán egyszer, ha nem lesz más hely ahol élhetne boldogan, akkor talán elvinném a Volturihoz. Ha ott lenne neki a legjobb és a legbiztonságosabb. Én az életemet adnám érte, bár azt sokakért megtenném a Volturiban. De érte gondolkodás nélkül.
- Vigyázz! – kiáltott egy idegen hang a hátam mögül.
Megfordultam és egy fekete, hatalmas farkassal találtam magam szembe. Az eddig lopakodott felém, de most nekem ugrott. Nagy mancsával kilökte a kezemből a tőröm, én pedig hátraestem.
- Már megint! – nyögtem fel, amikor a mellkasomra lépett.
Le akart csapni, amikor egy idegen fiú a hátára vetette magát. Az állat meglepődött és hátratántorodott, így fel tudtam állni.
Majd egy női sikítás ütötte meg a fülem. Demetri éppen felém rohant, hogy segítsen, de most megállt. Összenéztünk és bólintottam.
- Menj, segíts Heidinek. – kiáltottam neki. Felvettem a tőröm és odarohantam a tőlem nem messze küzdő pároshoz.
- Nem sietted el. – szólt hozzám egy szőke hajú, 20 év körüli vámpír srác. Éppen kitért egy felé lendülő mancs elől.
Odaugrottam az állathoz és elvágtam a torkát. Hörögve, vért köpve esett a földre. Fölé álltam és gyorsan szíven szúrtam, hogy ne szenvedjen tovább.
Abban a pillanatba visszaváltozott emberré. Egy tizenéves lány feküdt előttem. A testén több helyen harapások ás karmolások nyomai. Hosszú szőke haja, zöld szeme és hófehér bőre volt.
- Szegény szerencsétlen. – lépett mellém a srác.
- Köszönöm! – fordultam felé. – Megmentetted az életem.
Nem vártam meg a válaszát, megfordultam és rohanni kezdtem arra, amerről Heidi sikolya jött.

Demetri pont akkor szúrta le, ő egy fekete hajú 40-es férfi volt.
- Jól vagytok? – kérdeztem és felsegítettem Heidit a földről.
- Jól, csak megharapott. – szorongatta a kezét.
- Mutasd! – fejtettem le az ujjait. Már nem látszott rajta semmi. – Gyorsan begyógyult.
- De még mindig csíp. – simogatta a kezét.
- És még egy pár napig fog is. Tapasztalatból mondom. – próbáltam mosolyogni, de az arcát látva ez nem nagyon jött össze, így inkább abbahagytam.
- Alec… Tényleg beszélned kellene valakivel. – suttogta.
Egy gyűlölködő pillantást vetettem rá, majd ott hagytam.
- Alec! – szólt utánam.
- Csak hagyj békén! – fordultam vissza. – Nincs szükségem beszélgetésre, összesúgásokra a hátam mögött… – teljesen elborította a méreg az eszem és minden kijött, ami az utóbbi napokban felgyülemlett. - Se részvétre, se bűnbánó tekintettekre. Meg akarom tartani az érzéseimet és az emlékeimet. Egy dologra lenne szükségem csupán, arra, hogy mindenki a saját dolgával foglalkozzon. Annyi mindenkit vesztettem már el, Didyme se volt több. Csak egy nyamvadt vámpír. – kiabáltam Heidivel, pedig ő tényleg nem tehetett arról, hogy így érzem magam, de ez egy cseppet sem izgatott. – Egy hülye vámpír, aki arra se volt képes, hogy hallgasson rám. De abban bezzeg nagyon jó volt, hogy az idegeimre menjen és a hátam mögött szervezkedjen. Elhitette velem, hogy lehet normális életünk, hogy nem kellene harcolnunk. „Béke és tárgyalás…” A francokat! Hülye voltam, amikor egyáltalán meghallgattam az ostobaságait.
Azzal belevágtam egy közeli fába és a földre roskadtam. A fa nyikorogva kidőlt, de nem érdekelt. A kezembe temettem az arcom, ha lehettek volna könnyeim sírni kezdtem volna.
- Alec! – rohant hozzám Heidi és át akart ölelni.
- Ne érj hozzám! – suttogtam.
- Hú, egy érzelgős vámpír. Ilyet se láttam még. – hallottam újra azt a hangot, amelyik nem rég még a vigyázz szót kiáltotta nekem. Könnyed hangon próbálta mondani, de nem jött neki össze.
- Ki vagy te? – kérdeztem.
- Alex.
- És mit akarsz tőlünk? – felálltam és ránéztem. Dem mellette állt és nyugtalanul fürkészte.
- Éppen Volterrába tartottam, amikor megéreztem a búskomorságodat és a barátaid aggódását. Kíváncsi lettem, ilyen széles skálájú érzelmeket még nem tapasztaltam vámpíroknál. Ekkora fájdalmat és összetartást… Sajnálom!
- Volterrába? – vontam fel a szemöldököm. – A volturihoz?
- Igen.
- És mit akarsz te tőlük? A vámpírok királyi családjától? Veszélyes lehet.
- Reménykedem benne, hogy bevesznek a buliba. És ti hova tartotok? Miért vadásztok vérfarkasokra?
- Ezt a feladatot kaptuk. Hogy végezzünk minddel. Köszönjük a segítséget.
- Mégis kiparancsol meg ilyesmit? – értetlenkedett.
- Volturi feje. – válaszoltam nemes egyszerűséggel.
- Na, ne! Volturisok vagytok? – lepődött meg. Bólintottam.
- Elkísérhetünk Volterrába, de ha rám hallgatsz, nem ezt az életet választod. – elmentem mellette és rohanni kezdtem Volterra felé.
- De… még lenne… Áhh! - de nem fejezte be. Utánam iramodott, ahogy Dem és Heidi is.

18. fejezet

Sziasztok! :)
Bocsi a késéért, de iszonyú sok dolgom volt, így csak mostanra tudtam összehozni. Remélem nem haragszotok.
Nem lett valami boldog, de azért remélem tetszik.
Puszi! :)
Jó olvasását! :)


(Lucy szemszöge)

A koporsót szállító kocsi mögött lépdeltem lassan. Néha végig folyt egy-egy könnycsepp az arcomon, ilyenkor Chriss bátorítóan megszorította a kezem. Itt állt szorosan mellettem, sosem örültem még ennyire a közelségének.
Mikor két napja hazaértem, azt hittem a szüleim élve megnyúznak. Adam hiába falazott nekem, lebuktunk. Ugyanis elfeledkeztem arról, hogy apa is másolja az erőket és van egy jövőbelátó képessége. Ha megérint valamit, akkor látja a gazdája jövőjét.
Nos, az én apám, aki elpakolta az egyik könyvemet, éppen azt látta, amit legkevésbé kellett volna… Azt, ahogy Aleckel együtt voltunk… egy rövid részletet belőle legalábbis mindenképp.
Így, hát apám kiment az erdőbe, ahol Adam egyedül kuksolt, ahol nekünk „randink” volt. Legalábbis mindenkinek ezt mondtuk. Mindent kiszedett szegény fiúból. Mikor hazaértem szerencsére, Chriss tudott figyelmeztetni előre, így nem ért felkészületlenül a dolog…

Visszazökkentem a jelenbe, mert megérkeztünk a leendő sírhoz. Ahhoz a helyhez, ahol Eric nyugodni fog örökké.
Újabb cseppek gördültek végig az arcomon. A pap belekezdet a latin siratójába. Nem figyeltem a szövegre, pedig tudok latinul, csak a cipőm orrát néztem és megálljt próbáltam parancsolni a könnyeimnek.
Az ég borús volt, bármelyik pillanatba szakadni kezdhetett volna. Enyhén fújta a szél, bele-bele kapva a hajamba, amibe fekete szalagokat fűztem.
Anya állt a balomon, Chriss jobbról. Apa vállába temette az arcát a felesége és zokogott. Nagyon megviselte Eric halála, ahogy mindenki mást is.
Egy jelentéktelennek tűnő emberélet, milyen múlandó is. Mennyire gyorsan változik. Csak úgy rohan el, szinte vak vágtában. És ez a vágta csak gyorsul, ha az ember boldog. De Eric legalább élvezte a szelőt az arcán.
A kezemben egy fehér rózsát szorongattam, amit átkötöttek egy fekete szalaggal. Most előrébb léptem és a koporsóra dobtam. Többen előre léptek és követték a példám. Majd lassan elkezdték rászórni a földet.
Többen odajöttek sajnálkozni, de nem figyelmet a vigasztó és részvétnyilvánító szavakra. Egyedül Adam ölelését viszonoztam, bár arra, hogy mit mondott nem emlékeztem. Gépiesen bólogattam és megköszöntem mindent.

Majd körbepillantottam a temetőn és észrevettem három fekete köpenyes alakot, messze a sötétbe húzódva állni.
Apámra kaptam a pillantásom, anyát próbálta vigasztalni. Nem figyelt rám, a három alakot pedig kitakarta az emberek tömege, akik körbevették őket. Majd Adamre néztem, akik végig kereste a tekintetem a temetés alatt, most sem volt ez másként.
Segélykérően néztem rá, ő azonnal kapcsolt és a szüleim felé sétált, ha kell elvonja a figyelmüket.

Gyors léptekkel elsurrantam onnan. Aztán egyre gyorsabban rohantam a három alak felé.
Míg nem belecsapódtam a középső alak kezei közé. Szorosan magához húzott és csak ölelt. Lassan ringatott és a hátam simogatta. Nekem pedig kitörtek a könnyeim, amiket eddig több-kevesebb sikerrel sikerült lenyelnem.
A másik két alak csak állt mellettünk.
Végül kibontakoztam az öleléséből, pedig örökre így akartam maradt. Csak állni és ölelni őt. Letörölte az arcomról a könnyeket és aggódó pillantásokkal kémlelte azt.
- Nem kellett volna idejönnötök… a temetőbe… - szipogtam. – Túl veszélyes. Tom…
De Alec a számra tette a mutató ujját, jelezvén, hogy maradjak csendben.
- Ne féltsd minket. – suttogta.
A másik két alak Dem és Heidi volt. Mindketten szomorúan néztek rám.
- Részvétem Lucyke. – suttogta Demetri. Heidi pedig átölelt.
Majd mindketten hátrább húzódtak, de közel maradtak ahhoz, hogy figyelhessék a terepet.

- Teljesen rendbe jöttél? – kérdeztem a szerelmem.
- Igen. – végre elmosolyodott, először azóta, hogy itt látom. De a szemében még mindig ott ült az aggódás.
- Jól vagyok. – suttogtam.
- Igen, tudom. Annyira jól vagy, mint egy béka, amin áthajtott egy lovas kocsi. – elmosolyodtam, újra hallva a furcsa hasonlatomat. Végig simított az arcomon, majd óvatosan megcsókolt. Finoman és puhán, nem úgy mint legutóbb. Most úgy csókolt, mintha törékeny lennék.

- Szeretlek! – suttogta, mikor elválltunk egymástól. – Mennem kell, sajnálom.
- Hagy menjek veled. – ragadtam meg a karját. – Kérlek! Itt boldogtalan vagyok.
- Lucy… - suttogta megtörten. – Én szeretném a legjobban, ha velem lennél, de nem akarok ennél is nagyobb szörnyeteg lenni…
- Nem vagy szörnyeteg. – ráztam a fejem, amitől gyors, ugráló táncba kezdet a fürtjeim.
Elmosolyodott, de megrázta a fejét.
- Nem, sajnálom. A családod mellett a helyed...
- Nekem te vagy a családom, csak téged szeretlek… Vagy te már nem így érzel?
- Dehogynem. Jobban szeretlek, mint bárki mást… Rossz ötlet volt idejönnöm. Csak még jobban felzaklattalak.
- Ne, nem. – pár percig egymás szemébe néztünk, majd végül én szólaltam. – Látogass meg, amint teheted. – suttogtam.
Még egyszer megcsókolt, majd behátrált a sötétségbe. Még pár pillanatig hallottam a könnyű köpenyek csattogását a szélben, hála a hallásomnak. Majd csönd lett, hátborzongató csönd.

Megfordult, nem messze tőlem Adam állt. A temető kiürült már teljesen.
Mellé léptem és ő a szemembe nézett.
- Köszönöm. – suttogtam hálásan, amiért elvonta a szüleim figyelmét.
- Bárcsak egyszer rám is úgy néznél, mint arra a fiúra. – suttogta. Azzal megfordult és elindult a temető kapujához.
Nem sokkal később követtem. A fájdalmam még nagyobbra nőtt. Nem direkt csinálta, de mégis bűntudatot ébresztett bennem. Hiszen ő szeret, én meg csúnyán kihasználom az érzelmeit. Undorító vagyok vele szemben. De nélküle szinte semmit se tudnék megtenni…

17. fejezet

Sziasztok!
Hogy mindenki megnyugodjon! :) Alecről szól ez a feji a csata után. Várom a véleményeket! :) Köszönöm azoknak, akik az előzőhöz írtak.
Jó olvasást! :)
Puszi! :)

(Alec szemszöge)

Mikor magamhoz tértem az ágyamon feküdtem. Valaki volt bent a szobámba rajtam kívül. Chelsea az.
Felültem az ágyon, de a vállamra tette a kezét.
- Csak lassan, Alec. Lassan.
- Miért vagy itt? – kérdeztem.
- Miért ne lehetnék? Aggódom érted.
- Azonnal hagyd abba! – kiáltottam rá. Megéreztem, hogy valami változik, egyre kevésbé érzem a fájdalmat, a lelki fájdalmat. Az, hogy a mellkasom még mindig égett, most cseppet sem érdekelt. Ahogy a cafatokban lógó ingem sem.
- Mégis mit? – kérdezte meglepetten. – Nem vagy jól?
- Tökéletesen leszek, ha békén hagyod az érzéseimet. Hagyd abba, vagy megbánod. – morogtam.
- Fogalmam sincs, miről beszélsz. – emelte fel a kezét védekezően.
- Menj innen! Tűnj el a szobámból.
- Eszem ágába sincs téged magadra hagyni ilyen állapotban. Tudom, hogy szomorú vagy Didyme miatt… De hogy eldobd magadtól a kést, hogy megölhessenek a vérfarkasok… Miért tetted?
Szóval nem tudnak Lucyről, azt hiszik meg akarok halni. Akkor számíthatok a húgom kirohanásaira is.
- Semmi közöd hozzá. Aro küldött, igaz? Igaz? – kiáltottam rá.
- Csak nem akarunk egyedül hagyni.
- Szóval igen. –felpattantam és a falnak nyomtam a torkánál fogva. – Tűnj innen vagy megöllek. – suttogtam a fülébe.
- Alec ez fáj! Engedj el! Hagy segítsek. Nem fájna többé. – még erősebben szorítottam a torkát. – Segítség! Segítség! – fulladozta. Megpróbálta leszedni a kezem a nyakáról, de erősebb vagyok nála.
Santiago és Jane rontottak be a szobába.
- Engedd el Chelseat! – kiáltott rám a húgom. Fentebb emeltem a földtől, így a levegőben kapálódzott tehetetlenül.
De Jane közbeszólt. A fejemhez kaptam a kezem és térdre rogytam a fájdalomtól. Azonnal elmúlt, amint elengedtem a lányt.
Chelsea kirohant a szobából, Jane pedig intett Santiagonak, hogy ő is mehet.
- Megőrültél? Miért támadtál rá?- kérdezte idegesen.
- Mert babrált az érzéseimmel. De ezt téged nem lep meg, igaz? Jól tudtad, hogy mit akar itt. Aro adta az utasítást, mert fél, hogy itt akarnám hagyni a Volturit, akár az életem árán is.
- A Mester csak segíteni akar. – lépett közelebb Jane. Én még mindig a földön ültem.
- Nem kértem rá. Jól megvagyok!
- Hagyd, hogy segítsünk! Nem fájna többé semmi. Megijedtünk, hogy elveszítünk.
- Álnok kígyó vagy semmi több. – morogta összeszorított fogakkal. Jane arca elsötétült. Most is használta rajtam a képességét, de most nem állt le. Hosszú percekig vergődtem előttem, mielőtt abbahagyta volna.
Végül Demetri rontott be a szobába.
- Jane! Mit csinálsz? Hagyd abba! Ő a bátyád. – kiabálta.
De a húgom nem állt le.
- Hagyd… De… Demet… ri… - nyögtem. De ő felemelte, így abba maradt a kínzás.
- Tegyél le, te nagy mamlasz. Most azonnal! – kiabálta a húgom. Dem lerakta, Jane pedig azonnal kiviharzott az ajtón.

- Köszönöm! – feltápászkodtam a földről és leültem az ágyra. Demetri mellém ült. – Lucy?
- Elindult hazafelé. Nehéz volt rávenni, hogy itt hagyjon téged. De a te ezt szeretnéd megtette a hatását.
- Köszönöm. Mi lett volna itt, ha idejön? – sóhajtottam.
- Mi volt ez? – bökött az állával az ajtó felé.
- Jane? – bólintott. – Le álnok kígyóztam. – keserűen felnevettem. – El akarták venni Chelseavel a fájdalmam. De az az enyém, és nem veheti el senki.
- Aro utasítására, gondolom. – bólintottam. – Borzasztó! Ez egyre rosszabb lesz.
- Nekem mondod! – felálltam és az ajtó felé sétáltam.
- Hová mész? – szólt utánam.
- Beszélek Aroval.
- Csak ne csinálj balhét. Veled megyek. – pattant fel.
- Igazi barát vagy Demetri, de ezt nem kérhetem tőled. Így is többet tettél értem, mint smi elvárható. Elég, ha én kerülök bajba.
- Gondolom, nem tudok változtatni, már eldöntötted, hogy ebből kihagysz.
- Igen, - bólintottam – a te érdekedben.

Lementem a nagyteremhez, Demetri azért követett.
Kicsaptam a teremajtót és bementem. Aro volt bent egyedül, meg persze Renata. Demetri megállt az ajtóban. Éppen azt találták ki mi mondjanak az embereknek.
- Miben segíthetek? Zaklatottnak tűnsz Alec. Mi történt?
- Maga viszont nem tűnik szomorúnak. Semmi jele a gyásznak.
- Didyme elvesztése borzasztó, de nekem tartanom kell magam. Nem omolhatok össze mindenki előtt. De nem az én lelkiállapotom miatt vagy itt, ha jól sejtem…
- Csak szeretném, ha senki sem venné el az érzéseimet.
- Azzal amit Chelsea tett csak segíteni akart. Ha elszakítja a köteléket közted és Didyme között elmúlik a…
- Fájdalom… - suttogtam. – Tudom, hogy jó szándékból volt. – bár ebben nem voltam biztos. De ezt azért nem mondtam ki. – Kérem, mondja meg Chelseanek, hogy hagyja abba.
- Biztosan ezt szeretnéd?
- Igen!
- Rendben. Renata szólj neki, hogy jöjjön ide. – meghajolt és ott hagyta Arot. – Remélem nem haragszol rám túlságosan. – mosolygott felém.
- Nem… Most megyek, ha nem gond.
- Persze, persze. Menj csak!

Sarkon fordultam és kimentem a kertbe. Friss levegőt akartam szívni. Vajon Chelsea őt is kezelésbe vette? Lehet, hogy azért veszi ilyen könnyen a húga halálát. De az is lehet, hogy alapból ilyen. Lehet, hogy tényleg nem fáj neki.

Vajon Marcus, hogy viseli? Talán ő tényleg szomorú. Bár lehet, hogy ő sem érez fájdalmat. Hiszen nálam sokkal fontosabb és ha Aro engem is a Volturihez akart kötni érzelmileg, akkor…
Így is az ő bábja vagyok már régóta, az érzelmeimet nem engedem.
Könnyebb lenne Lucy oldalán. Olyan jó lenne, ha elvehetném, és itt lenne nekem. Csak mi lennénk ketten. Visszaemlékeztem az együtt töltött percekre. Ahogy a nevem suttogta, ahogy megfeszült a teste és megremegett a kezeim között… Már most hiányzik.

16. fejezet

Sziasztok! :)
Itt a friss fejezet! :)
Remélem tetszik! :) Nagyon várom a kommenteket. Kíváncsi vagyok a véleményekre. :) :)
Ajánlom mindenkinek, aki írt az előzőhöz vagy bármelyik másikhoz. :)
Puszi!:)

(Lucy szemszöge)

A mellkasára hajtottam a fejem és felnéztem rá.
- Gyönyörű vagy! – suttogta. – Ámbár kissé kócos.
- Háh! – húztam fel az orrom sértődötten. – Te csináltad…
- Tudod, hogy nem kellett volna. Elragadtattuk magunkat. – a tekintetét a plafonra szegezte.
- Tudod, nem hatnak meg különösebben az erkölcsi normák. Nem hinném, hogy ránk vonatkoznak. Sosem voltam hívő. – az ujjammal a mellkasán köröztem. Megfogta a kezem és összekulcsolta az ujjainkat.
- Jó lenne, ha velem maradhatnál. – sóhajtott fel.
- Aro biztosan örülne nekem…
- Nem, nem semmiképpen sem. – rázta a fejét, felült és elkezdet felöltözni.
- Miért? Miért ne lehetnék Volturi tag? – néztem, ahogy felveszi az ingjét.
- Mert, ha egyszer belépsz többé nem mehetsz el. – fordult felém. – Aroé leszel és ő nem enged el, inkább megöl. Nem lesz szabad akaratod, csak egy báb leszel a sakktáblán. Ha szerencséd van, akkor futó, bástya vagy huszár, de ha nincs csak egy gyalog.
- Te mi vagy Aro sakktábláján? – kérdeztem mosolyogva.
- Talán futó… Mert erős vagyok és mindig futkosok valamilyen vámpír miatt. - nevetett. – De amit mondtam az nem vicc, teljesen igaz.
- Ez szörnyű! Nem tudnál elszökni velem? Csak mi ketten, olyan jó lenne.
- Azzal veszélybe sodornálak. Megkeresnének és megölnének mindkettőnket.
- Már majdnem Rómeó és Júlia… - sóhajtottam fel. – Jobban vagy már?
- Igen. Köszönöm.
Elkezdtem én is felvenni a ruhám, Alec segített begombolni, majd visszamentünk a többiekhez.

Mikor kiléptünk a fogadóból hangos sikoltozások ütötték meg a fülünk.
- Mi lehet ez? – kérdeztem a szerelmem.
- Remélem nem az, amire gondolok.
- Alec! Alec! – kiabálta valaki a hátunk mögül. Demetri közelített felénk emberi tempóban.
- Mi történt Dem? – kérdezte a kedvesem.
- Vérfarkasok…
- Micsoda? – kérdeztem ijedten. – De én úgy tudtam, hogy mindet megölte a Volturi évszázadokkal korábban.
- De legalább nem az amire gondoltam. Mi is úgy tudtuk, hogy mindegyikkel végeztünk. Hányan vannak?
- Csak öten. De nem tudunk mit tenni. Nincsenek nálunk a tőrök, kedvükre ölnek. Heidi visszarohant értük. Félix pedig szól a Mesternek. Egyelőre ennyit tehetünk.
- Hol vannak?
- A főtéren, farkas alakban, nem nehéz őket eltéveszteni.
- Demetri te jól vagy? – most vettem észre a megszabdalt köpenyét.
- Rendben vagyok, csak a köpenyem bánta a találkozást a farkassal.

- Lucy, - fordult felém Alec. – neked el kell menned, még az előtt, hogy elvenni az emberek látását.
- Nem hagylak itt! – ragadtam meg a karját. - Veszélyben leszel. Mi van, ha bajod esik?
- Nem lesz gond, de neked biztonságban kell lenned. – az arcomra tette a kezét. – Inkább önként lemondok rólad, mint, hogy elragadjanak tőlem. – és megcsókolt, búcsúcsók volt, örökre szóló búcsúcsók. – Felejtsd el! – suttogta a fülembe. – Kérlek, próbáld meg! Isten veled Lucy.
- Alec! – suttogtam, de egyre távolodott tőlem. Amikor már nem láttam rohanni kezdtem.

Elértem a kaput, amikor minden ember összeesett mellettem. A kapu előtt megálltam, nem tudtam tovább menni. Nem hagyhatom itt. Majd megláttam, hogy a kapun kívülről közeledik valami, négykézláb jár. Egy vérfarkas. Bizonyításként el is vonyította magát.
Hátrálni kezdtem, míg bele nem ütköztem valami puhába, ami felmordult. Ijedten néztem hátra és felsikoltottam.
A vérfarkas foga pár centire hibázta el a nyakam. Gyorsan körbenéztem és berohantam az egyik utcácskába.
Óvatosan kellett futnom nehogy rálépjek valamelyik emberre. Majd végre túljutottam az ájult emberekkel teli utcán. Egy nagy téren találtam magam, ahol több vámpír is harcolt. Egy pár idegen és Alec Demetrivel. Az öt már nem igazán volt pontos szám, kb. a duplája, ha nem a háromszorosa lett mostanra a vérfarkasok száma.

Meghallottam az üldözőm dongó lépteit, szembefordultam vele.
- Lucyke kapd el! – kiáltotta Demetri és felém dobott egy ezüst tőrt. Pontos volt, felnyújtottam a kezem és megragadtam a markolatát. A vérfarkas rám akarta vetni magát, de én egyenesen a szívébe szúrtam a tőrt.
A lábaim elé esett és visszaváltozott. Külsőre egy átlagos ember volt, leszámítva két régi harapás nyomot a jobb kezén. Nem sokkal lehetett idősebb nálam, talán húsz éves.
A kezemben lévő ezüsttőrről csöpögött a vér. Én öltem meg… Megöltem egy embert… Lehet, hogy nem is akarta ezt, csak megtámadták és megharapták. Lehet, hogy egy ártatlan fiú volt, nagy álmokkal, esetleg még nagyobb tettek vártak rá. Már nem tudtam úgy szorítani a vértől csúszós tőrt, így az kieset a kezemből, hármat koppant a macskakövön, majd nyugodtan feküdt rajta tovább. Elvégezte a dolgát, így megpihenhetett.
Lenéztem rá, és megláttam a belevésett nevet. Alec. Vörösen csillogtak a betűk a vértől. Ijedten néztem körbe, ha nálam van a tőre, akkor ő védtelen.
Megtaláltam, a földön feküdt felette egy nagy vérfarkas csattogtatta a fogait, próbálta magáról lelökni a fenevadat, de nem ment neki. Túl erős volt.
Aztán felemelte a mancsát a farkas és lecsapott rá. Ruha szakadás, majd egy furcsa hang, mintha sziklát vagy valami még keményebbet vágnának szét.
- Ne! – kiáltottam. Felkaptam a tőrt és elhajítottam. Beleállt az állat mancsába, ami újra lecsapni készült.
Vonyítva szaladt el onnan, de Alec nem mozdult. Az ereje is elmúlt, így az emberek kezdtek ébredezni.

Oda akartam rohanni, de Demetri átfogta a derekam.
- Nem mehetsz oda! – rángatott be az egyik sikátorba.
- Meghalt? Látnom kell, mi van vele. Engedj el! – kapálóztam.
- Rendben fog jönni. Csak kell neki egy kis idő.
- És az emberek? Meglátják.
- Félix és Jane már bevitték a palotába.
- Látnom kell, Demetri. Muszáj! – ragadtam meg a karját. – Vigyél el oda!
- Nem tehetem, Lucyke. Ha bemész a Volturihoz nem tudom biztosítani, hogy ki is jössz onnan. Ha Jane megtudja ki vagy… - rázta a fejét szomorúan.
- Nem érdekel. Vele kell most lennem.
- Most haza kell menned. Alec megnyúzna, ha odavinnélek. Rendbe fog jönni. Ennyivel kell beérned. Ne sodord magad veszélybe, tedd meg érte. Azt akarná, hogy haza menj. – eleresztettem a karját és lemondóan bólintottam.
- Rendben, hazamegyek. De ha London felé jártok nézettek be. – megöleltem Demetrit. – Mindent köszönök! – azzal elmentem vissza Angliába. Amint kiértem Volterrából eleredtek a könnyeim. Talán sosem látom többé...

15. fejezet

Sziasztok! :)
Itt vagyok és hoztam a fejit is.
Remélem tetszik! :) Jó olvasást! :)
Puszi! :)

(Demetri szemszöge)

Aleckel egymás mellett futottunk az erdőben. Már érezni lehetett a füst csípős szagát. Egy vámpírt égettek el. Jól megjárta szegény. Persze, ha a román vagy valami idegen klánhoz tartozott, akkor nem sajnálom.
Alec rám nézett, már én is éreztem miért. A húga és Renata illata csapta meg az orrunkat. Gyorsabb tempóra váltott, aggódott. Alig tudtam mellette futni, annyira beindult.
Mikor kiértünk a tisztásra a legbizarrabb látvány fogadott minket.
Jane a tűz előtt térdelt és a kezébe temette az arcát, mint aki sír. Renata pedig tőle nem messze jajveszékelt.
- Mi történt? – kérdezte Alec és odasétált a húgához, hogy felsegítse.
- Elkéstünk… - suttogta az sírós hangon és a bátyja vállába temette az arcát. – Alec vége van… Meghalt… Megölték a románok…
- De kit? – kérdeztem értetlenül. - Ugye nem Félix? Sehol se találtam. Ugye nem?
- Didyme… - suttogta Renata. Alec hátratántorodott, mint akit jó erősen meglöktek. Neki támaszkodott egy fának, hogy ne essen el. Én reménykedve néztem a nőre, hátha a következő pillanatban felkiált, hogy: Háhá, bevettétek. Egy román betolakodó volt, de már vége neki.
De nem jött a felkiáltás.
- Didyme… - suttogta Alec. Majd hirtelen Renata elé rohant és megragadta a nő grabancát. – Ez biztos? Biztos, hogy Didyme? – de a lány csak pislogott meglepetten. - Szólalj már meg! – kiabálta.
- Alec! Nyugodj meg! – odamentem és lefejtettem a kétségbe esett nőről. – Ettől nem lesz jobb.
- Aro ideküldött minket, mert összeveszett Didymevel, ő pedig elrohant. Utána küldött minket, hogy figyeljünk rá, nehogy baja essen. De elkéstünk… Mire ideértünk, már csak az elrohanó Stefant és Vladimírt láttuk. – magyarázta Jane. Odasétált a bátyjához és a vállára tette a kezét. – Sajnálom! – suttogta, majd megölelte.
Valami nem stimmelt nekem. Nem éreztem a románok szagát és nyomot se láttam sehol. Majd képzeletben a homlokomra csaptam. Stefan itt volt, vagyis eltűntette a nyomokat. A román klán egyik fő muftija, Stefan, különleges képességgel bír, el tud tüntetni minden nyomot. Így senki se tudja megtalálni. Még én sem. A világ legjobb nyomkövetője sem.
A másik főnök Vladimír, neki nincs különleges ereje, legalábbis én nem tudok róla. De agyafúrt egy fickó és emellett szemét, hatalomra vágyó is.

- Gyere Renata! – szólalt meg Jane hirtelen. – Menjünk, mondjuk el a Mesternek ezt a szomorú hírt. Ti nem jöttök? – nézett ránk.
- Nem, mi még maradunk. – mondtam.
- Vigyázz rá, kérlek. – nézett rám Jane. Bólintottam. A két lány futásnak eredt Volterra felé.

Aleckel még pár percig csak álltunk a tisztáson. Odamentem a tűzhöz, ami már csak parázslott. Megkapargattam egy bottal. A hamu között megtaláltam Didyme Volturi nyakláncát. Tűzforró volt, de a hideg bőrömtől, pillanatok alatt lehűlt.
Odavittem Alecnek. De ő csak ránézett a kezemre, majd felállt és visszaindult Volterrába. Nem rohant, csak sétált. Zsebre tettem a láncot, majd utána iramodtam.
Tudom, hogy mélyen belül borzasztóan érzi magát és szokásához híven magát is hibáztatja.
Pedig nem volt hibás, senki se volt az. Véletlen balszerencse volt. Rosszkor volt rossz helyen. Bármelyikünk lehetett volna a helyében.
A románok kegyetlen gyilkosok, aljas egy népség. Itt várhattak a megfelelő prédára és pont egy fontos volturis jött nekik össze. Biztosan nagyon büszkék magukra.

Beértünk az emberek tömegébe. Megkerestük Heidiéket, már Félix is velük volt.
- Azt hittük baj van, hogy ilyen sokáig maradtok. – virult ki a nagydarab srác arca.
- Baj az van… - mondtam, majd Alecre néztem, hátha szeretné folytatni, de ő csak állt mellettem és a távolba meredt.
- Mi történt? – kérdezte Heidi bátortalanul.
- Didyme… - elszorult a torkom, de be akartam fejezni, így egy nagy levegőt vettem és kimondtam. – Didyme meghalt.
Heidi a szája elé kapta a kezét, hogy elfojtsa a kitörni készülő sikítását.
- De mi… mi… hogyan történt? – kérdezte Félix.
Elmeséltem mindent, hogy hogyan találtuk meg Janeket és a hamuba talált nyakláncról is beszámoltam.
Mindenki Alecre kapta a tekintetét. Mindannyian tudtuk, hogy őt viseli meg a legjobban, mert ő állt hozzá legközelebb.
Lucy odalépett hozzá és átölelte. A fiú erőtlenül viszonozta a gesztust. Pár percig ölelkezve álltak, majd megfogta a kezét és elvezette tőlünk őt.
- Majd visszahozom! – vízhangzott Lucy hangja a fejemben. Annyira meglepett, hogy ugrottam egyet. Majd észrevettem, hogy nem csak én jártam így, a többiek is hallhatták az arcukból ítélve. A távolodó kettősre néztem, akik innen nézve átlagos fiataloknak tűntek. Közben pedig ők lehettek a világ legfurcsább párja, még a vámpírok között is.

Heidi átölelt és sírni kezdet. Egészen jól tartotta magát, hogy kibírta addig, amíg itt volt Alec. Nem volt feltűnő ebben a tömegben, mert halkan sírt a nagy ricsajhoz képest. Óvatosan simogatni kezdtem a hátát, hátha le tudom nyugtatni. Pár perc múlva végül alábbhagyott, bár könnyei nem voltak, mégis eléggé fájdalmas volt így látni.

Ekkor ugrott be valami, ami akkor ott fel sem tűnt.
Lucy tud sírni! Könnyekkel tud sírni, igazi könnyekkel. Utánuk néztem, de már nem láttam a furcsa párost. Na, nem baj, majd megkérdezem, ha visszatérnek.

(Lucy szemszöge)

Üzentem nekik az elméjükön keresztül. Hirtelen mind a hárman megijedtek, amitől elmosolyodtam, majd ránéztem Alecre és a mosolyom rögtön lefagyott az arcomról.
Hát, én már nem ismerhetlek meg Didyme! – néztem fel az égre.

Bevezettem Alecet egy panzióba. Nem éppen a legjobb, de a beszélgetéshez megteszi.
Kivettem egy szobát, pénz nem volt nálam, de még jól emlékeztem apám egyik régi barátjának erejére. Manipulálás. Régen használtam, utoljára akkor, amikor kicsi voltam és akartam valamit. Most elővettem.
Így nem kellett fizetnem a szobáért, a panzió tulaja önként adta ki nekünk.
Felvezettem Alecet a szobába, majd leültettem az ágyra.
- Miért jöttünk ide? – kérdezte.
- Beszélgetni.
- Jól vagyok!
- Igen, tudom. – a vállára hajtottam a fejem. – Annyira jól vagy, mint egy béka, amin áthajtott egy lovas kocsi. - Elmosolyodott. – Tudom mit érzel.
- Mégis honnan?
- Három napja vesztettem el valakit. Egy embert, aki közel állt a szívemhez. Olyan volt nekem, mint a nagyapám…
- Mi történt?
- Az emberek olyan törékenyek… - suttogtam. – Szívrohamban halt meg. Az egyik percben még boldogan nevetgélt és azt mesélte, hogy a régen meghalt feleségével hogyan jöttek össze… Majd a következőben lefordult a székről… Annyiszor hallottam a sztorit, hogy már untam, de most már többé nem fogom hallani, pedig úgy szeretném még, legalább egyszer. Nem lehetett megmenteni… Szóval igen, tudom milyen érzés. Két nap múlva lesz a temetése… De, ami elmúlt az elmúlt. Most még fáj, de majd jobb lesz. Tudom, hogy sosem fog teljesen elmúlni, de jobb lesz…
Az ágyon ült, én pedig letérdeltem elé, a fejem a lábára hajtottam. Egy darabig csak nézett, majd elkezdte simogatni a hajam.
- Sajnálom! – suttogta.
- Én is sajnálom! – felálltam és az ölébe ültem, már amennyire engedte a ruhám. Megcsókolt, én pedig a hajába túrtam.

14. fejezet

Sziasztok! :)
Kicsit jobban vagyok így megírtam. :) Mivel nem vagyok túlzottan romantikus hangulatban, így elég bénácska lett az eleje. És le is rövidítettem kicsit, hosszabbra terveztem és csak a kövi fejibe lett volna a vége. De mikor elkezdtem írni, változtattam.
Remélem tetszeni fog, vége lehet, hogy kicsit durva. De szerintem eléggé Janes.
Várom a kritikákat. Hamarosan az én szavaim is odakerülnek az általatok feltett fejezetekhez. (Hú, ez elég béna mondat lett :P)
Szóval jó olvasást! :)
Puszi!:)

(Lucy szemszöge)

- Drága uram, maga mindig ilyen morcos? – kérdeztem, amikor mögé lopóztam.
- Lucy? – suttogta meglepetten. Megfordult, és a szemembe nézett. De nem szólt többet.
- Nem örülsz nekem? – kérdeztem ijedten.
- Nem… vagyis ízé… igen… Persze, hogy örülök, csak meglepett. – Heidi halkan felkuncogott mögötte. Félix pedig pukkadozott a nevetéstől.
- Alec zavarba jött. – mosolygott kárörvendően Dem. – Jaj, Alec drágám ne légy zavar. Édes kisszívem. A papa pici fia, nagyfiú lett. – eljátszotta, hogy könnyezni kezd. Alec pedig szúrósan nézett rá és lökött rajta egyet. – Jól van befogtam. – nevetett Demetri.

Majd visszafordult hozzám.
- Jössz táncolni? – kérdezte. Bólintottam, megfogta a kezem és bevezetett a bálterem közepére. Lassan keringőzni kezdtünk.
- Mi mindig bálon találkozzunk. – sóhajtottam fel vidáman.
- Miért jöttél? Így nem tarthatom be az ígéretem.
- Nem szegted meg. Én voltam, aki idejött és nem te hozzám. Nem vagy bűnös.
- Szóval ezt sugdolózta állandóan Dem és Didyme.
- Igen. – nevettem. – Demetri eljött hozzám egy levéllel, amiben meghívtak ide. – elkomorodtam, mert eszembe jutottak azok a szörnyű napok a levél előttről.
- Mi a baj? – zökkentett ki Alec a gondolkodásomból.
- Semmi. – hazudtam és lehajtottam a fejem.
- Mi történt? – emelte fel gyengéden az állam. – Valami nem stimmel, érzem. Elmondod?
- Csak… Miután elmentél én olyan egyedül voltam… - suttogtam.
- Én is. – magához ölelt és belecsókolt a hajamba. Olyan jó volt átölelni, de nem tartott sokáig.
- De nem fogod nekem engedni, hogy itt maradjak. Igaz?
- Miért akarnál maradni?
- Miattad. – válaszolni akart, de Demetri odajött hozzánk. Bocsánat kérően nézett ránk.
- Bocsánat, de odanézz Alec. – mutatott el az ellenkező irányba. Az erdő közepéről egy nagy füstoszlop kúszott fel az égre.
- Vámpírtámadás ma este? – csodálkozott a szerelmem.
- Én odamegyek. – mondta Dem. – Félixet sehol se találom. Neked pedig szólni akartam, hogy tudd hol vagyok. Most megyek. – indult el, de Alec megragadta a karját.
- Nem tudhatod, hogy kié az a máglya és ki csinálta. Veled megyek.
- De…
- Semmi de. Lucy, - fordult hozzám. – Ott van Heidi, menj oda hozzá. Itt nem bánthatnak titeket. Sietünk vissza.
- Értem ne aggódj, meg tudom védeni magam és Heidit is. – érdeklődve nézett rám, de volt idő megmagyarázni. Besétáltak az egyik sötét sikátorba, majd sötét árnyként rohantak kifelé. Én pedig Heidihez sétáltam.

(Didyme szemszöge)

Visszamentem a szobámba miután beszéltem Aroval. Annyira… És… De annyira…
Mérgelődtem magamban. Beléptem a szobám ajtaján. Éppen csak becsuktam, már kopogtak is. Visszafordultam, hogy kinyissam, de már megtette helyettem Jane. Mosolyogva a szemembe nézett és engem ledöntött a lábamról a fájdalom.
Ott vergődtem előtte és ő mosolyogva néztem. De nem sikoltottam, eldöntöttem, hogy nem fogok. Velem ne szórakozzon.
Majd bejött még egy alak.
- Hagyd már! Még a végén sikítani kezd. – ismertem fel Renata hangját. – Elővett egy vastag kötelet és hátrakötötte a kezem.
- Mit csinálsz? – kérdeztem miközben próbáltam kiszabadulni.
- Játszunk kicsit. Haláli egy játék lesz. – mosolygott Jane gúnyosan.
Azzal Renata felkapott és kiugrott az ablakon. A számra tette a kezét. Nem tudtam hangot kiadni, landolni pedig olyan puhán landoltunk, hogy egy macska megirigyelné.
Nem vagyok ember mégis majdnem úgy éreztem mindjárt megfulladok.

Kifutottak velem az erdőbe és ledobtak a földre.
- Tudod, - kezdte Jane, mikor elvágta a kötelet, ami a kezemen volt. – a mai kis védőbeszéded már a Mesternek is sok volt. Az hogy Alecet a saját húga, és a megmentője ellen fordítod túl megy minden határon. Mind emellett pofátlan is vagy a Mesterrel. – megrázta a fejét és belém rúgott. Vagy két méter repültem, mire megállított egy fa. Odarohant és visszarúgott az eredeti helyre. Ahol Renata röptömbe elkapott a hajamnál fogva.
Ez mind fájt, de az jobban, hogy a saját bátyám küldte rám őket.
A nő ledobott a földre, hogy Jane tovább játszadozhasson. Lehajolt mellém és a fülembe súgta:
- Tudod miért jó vámpírnak lenni? Mert mi vagyunk a vadászok. És mire vadászunk mi? A gyengébbre. – meglökött, mire visszaestem a földre, ahonnan már éppen kezdtem feltápászkodni. – Komolyan azt hitted, hogy sokáig hagyjuk az ármánykodásod?
- Milyen ármánykodásról beszélsz? Nem tettem semmit. – felhúzott a földről, hogy a szemembe nézhessen.
- Didyme, aki mindenkit szeret, igazán csak a hatalomért van oda. De minden hatalmát elveszti… Nem maradt semmije. Hol a bátyám, hogy megvédjen? Nem látom. Talán rejtőzködik? Alec! Alec, gyere elő. – kiabálta, de szét nem nézett. – Ostoba vagy. Minden őrödet elküldeni a bálra, nem volt jó döntés. És ebbe a rossz döntésbe belehalsz… És mit fog hinni mindenki? Hogy a románok végeztek a gyanútlanul sétáló kislánnyal. Ó milyen szomorú. – szipogott.
Megragadta a jobb vállam és megcsavarta, hogy eltörjön, még egy mozdulat és ki is rántotta a helyéről. Felüvöltöttem, ő pedig hátradobta a végtagom Renatának.
- Csak nem fájt? – kérdezte. – Nem kérek elnézést.
Azzal megragadta a másik kezem és azt is kirántotta.
- Jane! – szólalt meg Renata. – Nem végezhetnénk vele gyorsan, fájdalommentesen? – kérdezte félve.
- Szeretnéd követni? – morogta hátra Jane. Renatában bent fagyott a következő szó. Kinyitotta a száját, de nem jött ki hang, így hát inkább becsukta. – Okos vagy. Tudtam én.
Jane ledobott a földre és megkínzott az erejével. Már nem érdekelt semmi. Nem üvöltöttem, már az sem ment.
Csak legyen már vége, vár rám a pokol. De ennél az is csak jobb lehet…

13. fejezet

Sziasztok! :)
Itt a kövi! :) Remélem tetszeni fog. Szomorú is meg nem is... Várom a kritikákat és köszönöm az előzőhöz írtakat. :) Imádlak titeket! :) :D
Puszi! :)

(Didyme szemszöge)

Heidivel sétáltunk, hogy megtaláljuk Alecet. Amikor keresem, persze sosem akad rám.
A nagyterem előtt jártunk, amikor végre megpillantottunk. Félixszel megint egy drága bátyám által elintézett vámpír hulláját vitték ki az erdőbe, hogy elégessék.
- Alec! – szóltam hozzá, azonnal felém fordult.
- Igen?
- Lesz ma egy bál Volteerában. Tudod, mit minden évben. Szeretném, ha elmennél rá.
- De…
- Nincs de. Én ma itt leszek bent, nem eshet bajom. A bátyámmal szeretnék beszélni a középkori módszereiről. – néztem a hullára.
- Nem gondolod, hogy ez nem jó ötlet. Aro nem szereti ha kritizálják.
- Tudok magamra vigyázni. Menj el a barátaiddal. Heidivel, Demmel és Félixszel, persze.
- Semmi kedvem hozzá. – morogta.
- A kedvemért, kérlek. Hidd el nekem, jól fogod magad érezni. Intézzétek el, aztán készülődjetek, Aroval majd erről is beszélek. El fogsz menni ez parancs. Demetrivel ott találkoztak, ő még körbenéz az erdőben, ne hogy támadjon egy ellenséges klán.
Alec és Félix kicipelték a darabokat, így Heidivel egyedül maradtunk.

- Biztos jó ötlet, hogy nem mondjuk el neki ki vár majd rá a bálon.
- Legyen, csak meglepetés. – mosolyogtam. – Gondoskodj róla, hogy ott legyen, ha kell Félixszel kötözzétek meg és úgy vigyétek el, de ott kell lennie. Megértetted?
- Igen. – bólintott.
- Most mehetsz, én beszélek a bátyámmal. – Heidi meghajolt és elsietett.

Beléptem a nagy terembe. Egyedül Aro volt bent, a kutyusaival Janenel és Renataval. Mindkettő meghajolt, Jane még a szokásosnál is gonoszabb fintorát is felvette, csak az én kedvemért.
- Aro! – köszöntem.
- Drága húgom, miben segíthetek? – kérdezte mézes-mázosan. Felsétáltam mellé és leültem a férjem helyére. Jane előre lépett, hogy közbe szóljon, de a bátyám leintette.
- Szeretnék veled beszélni négyszemközt.
- A családom előtt nincs titkom, mondd csak nyugodtan előttük.
Hát jó, ezzel nem fogsz ki rajtam. – gondoltam magamban. Így hát mosolyogva Janere néztem. Mutatván, hogy a legkevésbé sem félek tőle.
- Csak arról érdeklődnék, hogy… mit követett el az előző kivégzett vámpír?
- Ó, hát ő. Csak Volterra környékén vadászott, de már elintéztük nem kell aggódnod.
- Nem gondolod, hogy elég lett volna figyelmeztetni, hogy menjen máshová?
- A szabályaink egy értelműek kedvesem. Nincs figyelem felkeltés, nincs csecsemő átváltoztatás és nincs Volterra melletti vadászás, ez a mi területünk és nem szeretném a lebukást kockáztatni.
- Akkor is elég lett volna a figyelmeztető szó és aztán a gyilkosság. Nem gondolod, hogy középkori módszerekkel, csak sanyargatók leszünk a vámpír társaink szemében? – Jane mellettem el kezdett fújtatni a méregtől, de a legkevésbé sem érdekelt.
- Előfordulhat, viszont nem fognak lázadozni. Ha nem bánnod most befejezném ezt a beszélgetést. Megfontolom az ajánlatod, megbeszélem a többiekkel is. Ha egyetértenek veled, akkor tárgyalhatunk a változtatásokról. – Na, persze, úgy hazudsz, mint a vízfolyás, drága bátyám. De nem tettem semmit, csak mosolyogtam, majd kisétáltam a teremből.
De előtte még közöltem vele, hogy Aleckék tőlem kaptam engedélyt a bálra.

(Alec szemszöge)

- Heidi! Figyelj, nem kell ezt tenned. Jól vagyok, tényleg. Nem kell felvidítani. – próbáltam meggyőzni, de még mindig a szekrényemben turkált. – Menj el egyedül Demmel és Félixszel. Nekem semmi kedvem. – ültem le az ágyamra.
- Alec! – fordult felém mindent tudó pillantással. – Nem kell megjátszanod magad. Bármennyire is próbálkozol mi ismerünk. A húgod talán be tudod csapni, mert nem figyel rád. De mi a barátaid vagyunk és láttunk a szemünktől. Kérlek, ha nem tetszik visszajöhetsz, de csak miután Demetri megérkezett, hogy lássa a próbálkozásod.
Nem igazán értettem, hogy miért kell megvárnom Demetrit, de belementem. Úgyis elhúzok, amint megjelenik.
Felvettem a Heidi által kiválasztott ruhákat és már mentem is a bejárathoz.

(Aro szemszöge)

Még hogy középkoriak a módszereim? Hát ilyet. Didyme kezd bosszantóan tudálékos lenni.
- Jane, Renata. – szóltam. Mire mindkét lányom mellettem termet.
- Mester? – szóltak.
- Didyme túl messzire ment. Tudom a húgom, de a Volturi jövőjét is néznem kell. Hiányozni fog, de nem tűrhetem a felbujtásait. Egyre többen rá hallgatnak, ahogy a bátyádat is megmérgezte, drága Jane. Kapóra is jön, hogy az embereit elküldte abba a bálba. Csak ne lássa meg senki, hogy ti voltatok, ha mégis, akkor a szemtanúkkal is végezettek.
Bólintottak, majd kirohantak a teremből, Didyme után.

- Chelsea! – kiáltottam. Pár másodperc múlva kinyílt az ajtó és belépett az említett.
- Mester! – hajolt meg előttem. – Miért hívatott?
- Volna számodra egy titkos feladatom. Amit senkinek se mondhatsz el. Még Aftonnak sem. Megértetted?
- Meg, mester. – bólintott.
- Marcus ma el fogja veszíteni Didymét. A feladatod annyi lesz, hogy érezzen fájdalmat, ha majd megtudja, de a Volturival akarjon maradni. Félek, ha megtudná el akarna hagyni minket, az pedig ugyebár nem volna jó.
- Igen, mester. Értettem.
- És még valami. Van egy olyan érzésem, hogy Alec is megszenvedi az elvesztését. Ha lesz még erőd rá is hathatsz egy kicsit. De őt még ideköti a húga. Köszönöm, elmehetsz. – meghajolt és kiment a teremből. Én pedig kényelmesen hátradőlve vártam a fejleményeket. Fájnia kellene a húgom elvesztésének, de mégsem érzek semmit. Érdekes… Valóban nagyon érdekes…

(Alec szemszöge)

- Mikor jön már Dem? – morogtam.
- Nem sokára, nem sokára. – nyugtatott Heidi mosolyogva.
- Utálom a bálokat. Ez a sok ember, csak táncolnak és nevetnek. De semmiről sem tudnak. Szánalmasak. – morogtam magam elé. – Én elmegyek. Semmi kedvem ehhez, Heidi. Jobb dolgom is lenne, mint itt jó pofizni.
- Drága uram, maga mindig ilyen morcos? – kérdezte egy angyali hang a hátam mögül. 180 fokos fordulatot tettem a tengelyem körül.
- Lucy? – suttogtam meglepetten.