21. fejezet

Sziasztok! :)
Tudom nagyon régen volt már friss, ezer bocsánat.
De nagyon sok dolgom volt, van. Remélem nem haragudtok.
Jó olvasást! :)
Puszi!:)

(Heidi szemszöge)

Demetrivel ültünk egymás mellett, amikor Alec besétált a főkapun. Elég vicces látványt nyújtott. A mindig makulátlan öltözéke gyűrött és koszos volt. A haja pedig kócos. Sőt, mintha hiányozna valami…
- Hol a zakód? – kérdezte nevetve Dem. – Csak nem megtámadtak az állatok az erdőben.
- Hahaha! Nagyon vicces! – ült le mellénk.
- Mi történt? – kérdeztem.
- Ki fogtok nevetni… - suttogta.
- Na, ne gyerekeskedj már. Miért nevetnénk ki?
- Lehet, hogy letámadta egy csapat nő és csak így tudott elmenekülni. – röhögött Dem. Szúrósan néztem rá, mire rögtön elhallgatott. Alec pedig megadóan sóhajtott.
- Igazából, azt hiszem kiraboltak. – nyögte ki.
- Ki… ki… ki… kiraboltak? - nevetett Demetri és én is alig bírtam ki mosolygás nélkül.
- Igen, elrohant mellettem egy vámpír és letépte rólam a zakómat. Aztán el is rohant, én pedig követtem, de elvesztettem.
- Biztos egy rajongód. Nem Lucyke jött szuvenírért?
- És te vagy a legjobb barátom? Milyenek az ellenségeim? – kérdezte Alec, majd elindult a szobájába.
- Most megsértődött? – nézett rám Demetri.
- Megérdemelnéd, de nem tudom. Lehet. Bár nem olyannak ismerem.
- Utána menjek?
- Hát, persze. – azzal ott hagyott és Alec után rohant. Én pedig úgy döntöttem követem.

Amikor felértem a lépcsőn Dem egy ajtó előtt állt és döngette.
- Engedj be édes kisszívem, pici bogaram. Nem akartalak megsérteni. – gügyögte.
- Fulladj meg! És ne molesztálj! Inkább szedd össze magad és hívd el randira Heidit. – nyitotta ki az ajtót a félmenztelen Alec. Én pedig neki tántorogtam a falnak a meglepetéstől.
A fiúk észrevettek, Alec és Demetri rám néztek, majd egymásra.
Én csak meredtem magam elé.
- Ízé, csak mondta. Ne vedd komolyan, nem akarlak randira vinni. – mondta Demetri. Nekem se kellett több fogtam magam és elrohantam. De még hallottam pár szót.
- Ezt jól megcsináltad! – mondta Demetri.
- Én? – Alec. – Itt volt a… - eddig hallottam. Az erdőbe rohantam és leültem egy fára.

(Victoria szemszöge)

Már besötétedett, amikor visszaindultunk Londonba. Amikor megálltam.
- James, - szóltam ijedten. – nem kellene szólnunk Laurentnek?
- Nyugi, édesem. – karolt át. – Csak annyit mondtam neki, hogy vigyázzon rájuk. Tudtam, hogy Tom nem kockáztat. Meg, hogy holnap reggelig tartsa őket távol.
- Rendben! – mosolyodtam és folytattuk az utunkat.

Beértünk London szívébe. Az utcák üresek voltak. James halkan kinyitotta a ház ajtaját. Krissy a konyhába mosogatott. Hang nélkül suhantunk be. Krissy mégis meghalhatott valamit, mert megfordult.
- Hahó! Ki az? – kiáltott bele a szoba csendjébe.
- Csak mi vagyunk. – lépett elő James a sötétből.
- Rám hoztátok a szívbajt. – tette a szívére a kezét.
- Azt akartuk… - suttogta baljósan James.
- Ezt hogy érted? Hol van Tom?
- Meghalt. Megöltük.
- Mit beszélsz? Nincs vicces kedvem.
- Nem viccelek Krissy a férjed halott. – ha lehetséges még jobban elsápadt, mint amilyen alapból a bőre.
- Hol a lányom és a fiam? Mit tettetek velük? – morogta.
- Á, ők jól vannak. Semmi bajuk sem lesz ezt megígérhetem. – már rá akartam ugrani, amikor kitért előlem és kirohant az utcára. – Vadászat! Ez tetszik! – tapsikoltam nevetve és utána rohantunk. Még nem ért ki a városból, amikor megtaláltuk…

(Lucy szemszöge)

Egy medvét és egy szarvast öltem meg. Most Chrissel egy réten, a fűben feküdtünk és a mellkasára hajtottam a fejem.
- Annyira jó lenne örökké így, nyugodtan élni. – suttogtam.
- Én inkább világot látnék. – nevetett.
- És itt hagynál engem, drága bátyám? – ültem fel megjátszott sértettséggel.
- Tudod jól, hogy magammal akarnálak vinni. De tudom, hogy te nem az én társaságomra vágysz. Mit ér egy báty társasága, ha szemben a szerelem van? – sóhajtott fel.
- Szerelem… - suttogtam. – Már négy éve nem láttam. Elég érdekes szerelem.
- Szerintem, - karolt át. – ha tehetné eljönne érted. Ha azt látná jónak, akkor elvinne magával.
- Vagy minden nővel eljátssza ezt. Egy darabig szórakozik, aztán ha már unalmasak ejti őket. – suttogtam szomorúan.
- Tudod, szerintem nekem van igazam. És ez nagy szó, mert egy Volturi katonát védek. Nem teszem ezt minden nap. – nevetett.
- Úgy gondolod tényleg szeret?
- Különben nem mondanám.
- De úgyis mindegy… - sóhajtottam fel. – Gyere, induljunk haza. – álltam fel és felhúztam őt is.

Félúton járhattunk, amikor szembejött James és Victoria.
- Sziasztok! Vadászni mentek? – kérdezte Chriss. James és Victoria egymásra néztek, majd ránk. Nagyon nem tetszett ez a pillantás nekem.
- Valami gond van? – kérdeztem félénken.
- Valami nagy szörnyűség történt… - suttogta James.
- Mondd már. Mi? – sürgettem.
- A szüleitek…
Nekem nem is kellett több megkerültem őket és már rohantam is Londonba. Chriss még utánam kiáltott, hogy várjak, de végül mind utánam eredtek.

20. fejezet

Sziasztok! :)
Itt vagyok újra. Bocsi, hogy ilyen soká lett fejezet, de elég sok dolgom volt.
Ezúton is szeretnék sok sikert kívánni azoknak, akik érettségiznek. Gratulálni azoknak, akiknek megjöttek a középiskolákba való felvételi papírok.
Nem tudom veletek mi van. De nekem érettségi szünetem van csütörtökig. Olyan jó itthon!!! :P Na jó, nem fájdítom azoknak a szívét, akiknek nincs. :)
Remélem tetszeni fog a feji! És ne utáljatok, ennek egyszer be kellett következnie.A fejezetet tegnap írtam. Akkor még megfelelt a kedvemnek, ma már nem igazán. Nem voltam túl boldog tegnap, most az vagyok. Remélem így is marad! :)
Jó olvasást! :)
Ajánlom: Reginának és Klaudyának. :) :) Csók Csók Szeretettel! :D
Puszi:
Szilvi :)

(Lucy szemszöge, 4 év múlva)

Négy év telt el azóta, hogy Alec Volturit utoljára láttam. Még most is álmodom az esküvőnkről. Amint éppen kimondom az igent és borzasztóan boldog vagyok. De ez, hogy is lehetne?
James és Victoria még mindig itt él. Bár van, hogy hónapokra is felszívódnak, de mindig visszajönnek és mesélnek a világról. Hogy milyen lenne, ha velük tartanánk.
Néha megfordul a fejemben, hogy velük megyek, és nem jövök vissza. De az apám nem enged el. Megtalálna és visszahozna. Meg amúgy is itt van a családom, a barátaim.
Adam azóta se vett el senkit. Még mindig arra vár, hogy igent mondjak. Gyakorta felhozza, hogy már nem fog visszajönni és tegyem rajta túl magam. De nem megy. Adammet sosem szeretném szerelemből. És amúgy is milyen élete lenne mellettem? Persze átváltoztathatnám, de miért fosztanám meg az emberi élettől. Ami nekem sosem adatott meg. Egy percre sem.
A Volturiról sem hallani semmit. Az utolsó hír, amit a vámpírok pletykálta a vérfarkas irtás volt, az is már vagy három éve. Pedig Victoriát mindig megkérdezem, hogy hallott e valamit. De mindig ugyanaz a válasz: Semmit, sajnálom.
Chriss pedig szintén állandóan nyaggat, hogy álljunk be Jamesékhez egy-egy útra, ne érdekeljen apa. De nem csak az ő szava miatt akarok maradni. Nem. Ha Alec keres, biztosan itt fog, így itt kell maradnom.
Bár attól félek, ha Alec legközelebb eljön az nem azért lesz, mert szeretne, hanem, mert Aro küldi, hogy vigyen oda. Tudnak róla, hogy telepata vagyok. Vagyis különleges és fontos. Apa mesélt valami Eleazar nevű vámpírról. Aki tudja, megérzi, meglátja a különleges vámpírokat. Mi van, ha rólam is tud?
Á, nem, nyugi van. Alec sosem tenne velem semmi ilyesmit. Sosem vinne a Volturihoz. Még akkor se vitt, amikor szerettem volna. Mindig vonzani fog az a hely, de nem akarom már adni a szabadságom. Ha ennyi évig bírtam Alec Volturi nélkül ezután is bírni fogom.

Kinyílt a szobám ajtaja és Chriss lépett be.
- Mi van hugicám? – felültem az ágyon és ránéztem. - Nem jössz el vadászni?
- Mégis hová?
- Messzire csak te és én. Nos, mi szólsz? – nyújtotta felém a kezét.
- Menjünk… - suttogtam és elfogadtam a felém nyújtott jobbot. Felrántott az ágyról és lerohantunk a földszintre.
Csak anya volt otthon, mert James, Vick és apa elmentek. Azt ne tudom hová, csak el.
- Elmegyünk vadászni. – kiáltottuk oda neki.
- Rendben, vigyázatok magatokra.

(Victoria szemszöge)

Tom lépdelt elő, mi pedig mögötte Jamessel. Nagyon izgatott voltam már. Alig bírtam ki. Sürgetően néztem Jamesre, de ő csak csitított.
- Itt nincs is semmi féle vámpír, aki felhívhatja ránk a figyeltem. – fordult felénk Tom.
- Tudod, - állt meg James – nekem kell a lányod és fiad. Te és a kedves nejed pedig az utamban vagytok.
- Miről beszélsz James?
- Nincs vámpír, tényleg nincs. De te itt vagy, és nem is mész el innen többet. Nagyon sokat segítettél amúgy, de tényleg. Hiszen olyan szépen megutáltattad magad a fiaddal, aztán meg eltiltottad a lányod a titkos szerelemétől… Könnyű lesz átállítani őket. – gúnyolódott James.
- Azt hiszed meg tudsz ölni?
- Ó, igen. Önként és dalolva fogsz meghalni. Ugyanis Chrissnek bogarat ültettem a fülébe. Hogy fedezze fel a világot. Már el is indult a húgával és, ha nem érek oda időben, egy emberem megöli őket. Laurentnek hívják. Kedves fickó. Szerinted miért jártunk el annyit? Szórakozásból?
- Úgysem öleted meg őket. Fontosak neked.
- Ha az enyémek nem lehetnek, akkor a tieid se legyenek. Túl drágák nekem, mindenféleképpen megszerzem őket. Vagy így, vagy úgy… Válasz! Te vagy ők? Milyen apa lennél, ha hagynád meghalni őket.
- Remélem, rájönnek ki vagy. És megölnek, ők képesek lesznek rá. Tudom! Szenvedjetek sokat!
Azzal fellobbantott maga mögött egy tüzet.
- Jó választás. De tudod mi lesz a lányodból, az kis katonám. Megmutatom neki, hogyan használja az erejét, amire te nem voltál képes. – gúnyolódott James. Hogy én mennyire szeretem ilyenkor.
- A Volturi felfigyel rá, ha használni fogja. Őrá és Chrissre is. Remélem Aro eljön értük, inkább ők, mint ti.
- Majd én megvédem őket tőlük. Nem kell félned. Megtudják milyen vámpírnak lenni, igazinak. Aki nem játssza a tökéletes ember figuráját. Aki nem eszik holmi büdös állatott. Vérvörös szemeik mindig csillogni fognak, ezt garantálom neked. – Tomon látszott, hogy mindjárt Jamesnek ugrik.
- És ha én találom meg őket először. – vetette közbe.
- Nem vagy jó nyomkövető, én az vagyok. Plusz tudom is, hogy hová mentek. Nincs esélyed.
- Szenvedj még sokat James, és te is, Victoria! – azzal belehátrált a mögötte lobogó tűzbe.

Én meg szomorúan hajtottam le a fejem. Egy hangot sem adott ki. Csak az émelytő, mégis édes égett vámpír szaga csapta meg az orrom. Pedig milyen jó lett volna hallani, ahogy nyüszít. Ó, milyen édes lett volna ez a illat, ha én magam lököm a lángok közé. De jó lett volna.
- Miért szomorkodsz drágám? – emelete meg az állam James.
- Le akartam tépni a fejét. – morogtam.
- Ott a felesége. Őt még megölheted. – szenvedélyesen megcsókoltam.
- Tényleg nekem adott ezt az örömet? – kérdeztem kacarászva.
- Szeretettem jeléül. De ne kíméletesen csináld.
- Imádlak! – csókoltam meg újra.
- Tudom! – suttogta és neki nyomott egy fának. Gyorsan leszedtük egymásról a ruhákat és az avarban a magáévá tett…

19. fejezet

Sziasztok! :)
Kicsit későn tudom, de itt az új fejezet. :) Remélem tetszeni fog. Írjatok, lécci. :)
Jó olvasást!
Puszi!:)

(Alec szemszöge)

Egy angliai erdőben kutattunk vérfarkasok után. Demetri és Heidi nyugtalanul lépkedtek mellettem. Nem a közelben lévő két vérfarkas nyugtalanította őket, vagyis legalábbis nem legfőképpen azok, hanem én. Az, hogy napok óta csak annyit beszélek amennyit muszáj. Kerülöm a többiek társaságát, mert állandóan csak Didymeről tudnak beszélni. Arról, hogy hogy érzem magam. Jobban vagyok e már. Stb.
Felejtenem kellene tudom, de… de nem megy. Nem lehet megparancsolni, hogy felejtsd és már kész is. Ez nem így megy.
Arot is nyugtalanítom mostanában retteg, hogy el akarok majd menni. De nem, ott vannak a barátaim, a családom. Már nem mintha Aro elengedne, ha kérném. Biztos, hogy nem.
Óvatosan, nesztelenül lépkedtem az avaron. Heidivel és Demetrivel eléggé eltávolodtunk egymástól, hogy nagyobb helyet tudjunk átfésülni. Az egész erdő bűzlött a vérfarkasoktól és állandóan mozogtak. Most még Dem se tudta biztosra megmondani merre vannak.
A kezembe szorítottam az ezüsttőrt. Csillogott a fák lombjai között átjutó kis fényben.
Nagyon sok volturi katonát küldtek ki, hogy körbenézzen a világon vérfarkasok után kutatva. Mi már végeztünk kettővel Lengyelországba és eggyel Franciaországba. Most ide Angliába vezetett az utunk.
Most, hogy ellenőriztük Lucyt és a családját sokkal nyugodtabb vagyok. Nem esett bajuk, pedig a vérfarkasok a közelükben vannak. Igazából engem csak Lucy érdekelt. De ő szereti a családját, bármit is mondd.
Talán egyszer, ha nem lesz más hely ahol élhetne boldogan, akkor talán elvinném a Volturihoz. Ha ott lenne neki a legjobb és a legbiztonságosabb. Én az életemet adnám érte, bár azt sokakért megtenném a Volturiban. De érte gondolkodás nélkül.
- Vigyázz! – kiáltott egy idegen hang a hátam mögül.
Megfordultam és egy fekete, hatalmas farkassal találtam magam szembe. Az eddig lopakodott felém, de most nekem ugrott. Nagy mancsával kilökte a kezemből a tőröm, én pedig hátraestem.
- Már megint! – nyögtem fel, amikor a mellkasomra lépett.
Le akart csapni, amikor egy idegen fiú a hátára vetette magát. Az állat meglepődött és hátratántorodott, így fel tudtam állni.
Majd egy női sikítás ütötte meg a fülem. Demetri éppen felém rohant, hogy segítsen, de most megállt. Összenéztünk és bólintottam.
- Menj, segíts Heidinek. – kiáltottam neki. Felvettem a tőröm és odarohantam a tőlem nem messze küzdő pároshoz.
- Nem sietted el. – szólt hozzám egy szőke hajú, 20 év körüli vámpír srác. Éppen kitért egy felé lendülő mancs elől.
Odaugrottam az állathoz és elvágtam a torkát. Hörögve, vért köpve esett a földre. Fölé álltam és gyorsan szíven szúrtam, hogy ne szenvedjen tovább.
Abban a pillanatba visszaváltozott emberré. Egy tizenéves lány feküdt előttem. A testén több helyen harapások ás karmolások nyomai. Hosszú szőke haja, zöld szeme és hófehér bőre volt.
- Szegény szerencsétlen. – lépett mellém a srác.
- Köszönöm! – fordultam felé. – Megmentetted az életem.
Nem vártam meg a válaszát, megfordultam és rohanni kezdtem arra, amerről Heidi sikolya jött.

Demetri pont akkor szúrta le, ő egy fekete hajú 40-es férfi volt.
- Jól vagytok? – kérdeztem és felsegítettem Heidit a földről.
- Jól, csak megharapott. – szorongatta a kezét.
- Mutasd! – fejtettem le az ujjait. Már nem látszott rajta semmi. – Gyorsan begyógyult.
- De még mindig csíp. – simogatta a kezét.
- És még egy pár napig fog is. Tapasztalatból mondom. – próbáltam mosolyogni, de az arcát látva ez nem nagyon jött össze, így inkább abbahagytam.
- Alec… Tényleg beszélned kellene valakivel. – suttogta.
Egy gyűlölködő pillantást vetettem rá, majd ott hagytam.
- Alec! – szólt utánam.
- Csak hagyj békén! – fordultam vissza. – Nincs szükségem beszélgetésre, összesúgásokra a hátam mögött… – teljesen elborította a méreg az eszem és minden kijött, ami az utóbbi napokban felgyülemlett. - Se részvétre, se bűnbánó tekintettekre. Meg akarom tartani az érzéseimet és az emlékeimet. Egy dologra lenne szükségem csupán, arra, hogy mindenki a saját dolgával foglalkozzon. Annyi mindenkit vesztettem már el, Didyme se volt több. Csak egy nyamvadt vámpír. – kiabáltam Heidivel, pedig ő tényleg nem tehetett arról, hogy így érzem magam, de ez egy cseppet sem izgatott. – Egy hülye vámpír, aki arra se volt képes, hogy hallgasson rám. De abban bezzeg nagyon jó volt, hogy az idegeimre menjen és a hátam mögött szervezkedjen. Elhitette velem, hogy lehet normális életünk, hogy nem kellene harcolnunk. „Béke és tárgyalás…” A francokat! Hülye voltam, amikor egyáltalán meghallgattam az ostobaságait.
Azzal belevágtam egy közeli fába és a földre roskadtam. A fa nyikorogva kidőlt, de nem érdekelt. A kezembe temettem az arcom, ha lehettek volna könnyeim sírni kezdtem volna.
- Alec! – rohant hozzám Heidi és át akart ölelni.
- Ne érj hozzám! – suttogtam.
- Hú, egy érzelgős vámpír. Ilyet se láttam még. – hallottam újra azt a hangot, amelyik nem rég még a vigyázz szót kiáltotta nekem. Könnyed hangon próbálta mondani, de nem jött neki össze.
- Ki vagy te? – kérdeztem.
- Alex.
- És mit akarsz tőlünk? – felálltam és ránéztem. Dem mellette állt és nyugtalanul fürkészte.
- Éppen Volterrába tartottam, amikor megéreztem a búskomorságodat és a barátaid aggódását. Kíváncsi lettem, ilyen széles skálájú érzelmeket még nem tapasztaltam vámpíroknál. Ekkora fájdalmat és összetartást… Sajnálom!
- Volterrába? – vontam fel a szemöldököm. – A volturihoz?
- Igen.
- És mit akarsz te tőlük? A vámpírok királyi családjától? Veszélyes lehet.
- Reménykedem benne, hogy bevesznek a buliba. És ti hova tartotok? Miért vadásztok vérfarkasokra?
- Ezt a feladatot kaptuk. Hogy végezzünk minddel. Köszönjük a segítséget.
- Mégis kiparancsol meg ilyesmit? – értetlenkedett.
- Volturi feje. – válaszoltam nemes egyszerűséggel.
- Na, ne! Volturisok vagytok? – lepődött meg. Bólintottam.
- Elkísérhetünk Volterrába, de ha rám hallgatsz, nem ezt az életet választod. – elmentem mellette és rohanni kezdtem Volterra felé.
- De… még lenne… Áhh! - de nem fejezte be. Utánam iramodott, ahogy Dem és Heidi is.

18. fejezet

Sziasztok! :)
Bocsi a késéért, de iszonyú sok dolgom volt, így csak mostanra tudtam összehozni. Remélem nem haragszotok.
Nem lett valami boldog, de azért remélem tetszik.
Puszi! :)
Jó olvasását! :)


(Lucy szemszöge)

A koporsót szállító kocsi mögött lépdeltem lassan. Néha végig folyt egy-egy könnycsepp az arcomon, ilyenkor Chriss bátorítóan megszorította a kezem. Itt állt szorosan mellettem, sosem örültem még ennyire a közelségének.
Mikor két napja hazaértem, azt hittem a szüleim élve megnyúznak. Adam hiába falazott nekem, lebuktunk. Ugyanis elfeledkeztem arról, hogy apa is másolja az erőket és van egy jövőbelátó képessége. Ha megérint valamit, akkor látja a gazdája jövőjét.
Nos, az én apám, aki elpakolta az egyik könyvemet, éppen azt látta, amit legkevésbé kellett volna… Azt, ahogy Aleckel együtt voltunk… egy rövid részletet belőle legalábbis mindenképp.
Így, hát apám kiment az erdőbe, ahol Adam egyedül kuksolt, ahol nekünk „randink” volt. Legalábbis mindenkinek ezt mondtuk. Mindent kiszedett szegény fiúból. Mikor hazaértem szerencsére, Chriss tudott figyelmeztetni előre, így nem ért felkészületlenül a dolog…

Visszazökkentem a jelenbe, mert megérkeztünk a leendő sírhoz. Ahhoz a helyhez, ahol Eric nyugodni fog örökké.
Újabb cseppek gördültek végig az arcomon. A pap belekezdet a latin siratójába. Nem figyeltem a szövegre, pedig tudok latinul, csak a cipőm orrát néztem és megálljt próbáltam parancsolni a könnyeimnek.
Az ég borús volt, bármelyik pillanatba szakadni kezdhetett volna. Enyhén fújta a szél, bele-bele kapva a hajamba, amibe fekete szalagokat fűztem.
Anya állt a balomon, Chriss jobbról. Apa vállába temette az arcát a felesége és zokogott. Nagyon megviselte Eric halála, ahogy mindenki mást is.
Egy jelentéktelennek tűnő emberélet, milyen múlandó is. Mennyire gyorsan változik. Csak úgy rohan el, szinte vak vágtában. És ez a vágta csak gyorsul, ha az ember boldog. De Eric legalább élvezte a szelőt az arcán.
A kezemben egy fehér rózsát szorongattam, amit átkötöttek egy fekete szalaggal. Most előrébb léptem és a koporsóra dobtam. Többen előre léptek és követték a példám. Majd lassan elkezdték rászórni a földet.
Többen odajöttek sajnálkozni, de nem figyelmet a vigasztó és részvétnyilvánító szavakra. Egyedül Adam ölelését viszonoztam, bár arra, hogy mit mondott nem emlékeztem. Gépiesen bólogattam és megköszöntem mindent.

Majd körbepillantottam a temetőn és észrevettem három fekete köpenyes alakot, messze a sötétbe húzódva állni.
Apámra kaptam a pillantásom, anyát próbálta vigasztalni. Nem figyelt rám, a három alakot pedig kitakarta az emberek tömege, akik körbevették őket. Majd Adamre néztem, akik végig kereste a tekintetem a temetés alatt, most sem volt ez másként.
Segélykérően néztem rá, ő azonnal kapcsolt és a szüleim felé sétált, ha kell elvonja a figyelmüket.

Gyors léptekkel elsurrantam onnan. Aztán egyre gyorsabban rohantam a három alak felé.
Míg nem belecsapódtam a középső alak kezei közé. Szorosan magához húzott és csak ölelt. Lassan ringatott és a hátam simogatta. Nekem pedig kitörtek a könnyeim, amiket eddig több-kevesebb sikerrel sikerült lenyelnem.
A másik két alak csak állt mellettünk.
Végül kibontakoztam az öleléséből, pedig örökre így akartam maradt. Csak állni és ölelni őt. Letörölte az arcomról a könnyeket és aggódó pillantásokkal kémlelte azt.
- Nem kellett volna idejönnötök… a temetőbe… - szipogtam. – Túl veszélyes. Tom…
De Alec a számra tette a mutató ujját, jelezvén, hogy maradjak csendben.
- Ne féltsd minket. – suttogta.
A másik két alak Dem és Heidi volt. Mindketten szomorúan néztek rám.
- Részvétem Lucyke. – suttogta Demetri. Heidi pedig átölelt.
Majd mindketten hátrább húzódtak, de közel maradtak ahhoz, hogy figyelhessék a terepet.

- Teljesen rendbe jöttél? – kérdeztem a szerelmem.
- Igen. – végre elmosolyodott, először azóta, hogy itt látom. De a szemében még mindig ott ült az aggódás.
- Jól vagyok. – suttogtam.
- Igen, tudom. Annyira jól vagy, mint egy béka, amin áthajtott egy lovas kocsi. – elmosolyodtam, újra hallva a furcsa hasonlatomat. Végig simított az arcomon, majd óvatosan megcsókolt. Finoman és puhán, nem úgy mint legutóbb. Most úgy csókolt, mintha törékeny lennék.

- Szeretlek! – suttogta, mikor elválltunk egymástól. – Mennem kell, sajnálom.
- Hagy menjek veled. – ragadtam meg a karját. – Kérlek! Itt boldogtalan vagyok.
- Lucy… - suttogta megtörten. – Én szeretném a legjobban, ha velem lennél, de nem akarok ennél is nagyobb szörnyeteg lenni…
- Nem vagy szörnyeteg. – ráztam a fejem, amitől gyors, ugráló táncba kezdet a fürtjeim.
Elmosolyodott, de megrázta a fejét.
- Nem, sajnálom. A családod mellett a helyed...
- Nekem te vagy a családom, csak téged szeretlek… Vagy te már nem így érzel?
- Dehogynem. Jobban szeretlek, mint bárki mást… Rossz ötlet volt idejönnöm. Csak még jobban felzaklattalak.
- Ne, nem. – pár percig egymás szemébe néztünk, majd végül én szólaltam. – Látogass meg, amint teheted. – suttogtam.
Még egyszer megcsókolt, majd behátrált a sötétségbe. Még pár pillanatig hallottam a könnyű köpenyek csattogását a szélben, hála a hallásomnak. Majd csönd lett, hátborzongató csönd.

Megfordult, nem messze tőlem Adam állt. A temető kiürült már teljesen.
Mellé léptem és ő a szemembe nézett.
- Köszönöm. – suttogtam hálásan, amiért elvonta a szüleim figyelmét.
- Bárcsak egyszer rám is úgy néznél, mint arra a fiúra. – suttogta. Azzal megfordult és elindult a temető kapujához.
Nem sokkal később követtem. A fájdalmam még nagyobbra nőtt. Nem direkt csinálta, de mégis bűntudatot ébresztett bennem. Hiszen ő szeret, én meg csúnyán kihasználom az érzelmeit. Undorító vagyok vele szemben. De nélküle szinte semmit se tudnék megtenni…

17. fejezet

Sziasztok!
Hogy mindenki megnyugodjon! :) Alecről szól ez a feji a csata után. Várom a véleményeket! :) Köszönöm azoknak, akik az előzőhöz írtak.
Jó olvasást! :)
Puszi! :)

(Alec szemszöge)

Mikor magamhoz tértem az ágyamon feküdtem. Valaki volt bent a szobámba rajtam kívül. Chelsea az.
Felültem az ágyon, de a vállamra tette a kezét.
- Csak lassan, Alec. Lassan.
- Miért vagy itt? – kérdeztem.
- Miért ne lehetnék? Aggódom érted.
- Azonnal hagyd abba! – kiáltottam rá. Megéreztem, hogy valami változik, egyre kevésbé érzem a fájdalmat, a lelki fájdalmat. Az, hogy a mellkasom még mindig égett, most cseppet sem érdekelt. Ahogy a cafatokban lógó ingem sem.
- Mégis mit? – kérdezte meglepetten. – Nem vagy jól?
- Tökéletesen leszek, ha békén hagyod az érzéseimet. Hagyd abba, vagy megbánod. – morogtam.
- Fogalmam sincs, miről beszélsz. – emelte fel a kezét védekezően.
- Menj innen! Tűnj el a szobámból.
- Eszem ágába sincs téged magadra hagyni ilyen állapotban. Tudom, hogy szomorú vagy Didyme miatt… De hogy eldobd magadtól a kést, hogy megölhessenek a vérfarkasok… Miért tetted?
Szóval nem tudnak Lucyről, azt hiszik meg akarok halni. Akkor számíthatok a húgom kirohanásaira is.
- Semmi közöd hozzá. Aro küldött, igaz? Igaz? – kiáltottam rá.
- Csak nem akarunk egyedül hagyni.
- Szóval igen. –felpattantam és a falnak nyomtam a torkánál fogva. – Tűnj innen vagy megöllek. – suttogtam a fülébe.
- Alec ez fáj! Engedj el! Hagy segítsek. Nem fájna többé. – még erősebben szorítottam a torkát. – Segítség! Segítség! – fulladozta. Megpróbálta leszedni a kezem a nyakáról, de erősebb vagyok nála.
Santiago és Jane rontottak be a szobába.
- Engedd el Chelseat! – kiáltott rám a húgom. Fentebb emeltem a földtől, így a levegőben kapálódzott tehetetlenül.
De Jane közbeszólt. A fejemhez kaptam a kezem és térdre rogytam a fájdalomtól. Azonnal elmúlt, amint elengedtem a lányt.
Chelsea kirohant a szobából, Jane pedig intett Santiagonak, hogy ő is mehet.
- Megőrültél? Miért támadtál rá?- kérdezte idegesen.
- Mert babrált az érzéseimmel. De ezt téged nem lep meg, igaz? Jól tudtad, hogy mit akar itt. Aro adta az utasítást, mert fél, hogy itt akarnám hagyni a Volturit, akár az életem árán is.
- A Mester csak segíteni akar. – lépett közelebb Jane. Én még mindig a földön ültem.
- Nem kértem rá. Jól megvagyok!
- Hagyd, hogy segítsünk! Nem fájna többé semmi. Megijedtünk, hogy elveszítünk.
- Álnok kígyó vagy semmi több. – morogta összeszorított fogakkal. Jane arca elsötétült. Most is használta rajtam a képességét, de most nem állt le. Hosszú percekig vergődtem előttem, mielőtt abbahagyta volna.
Végül Demetri rontott be a szobába.
- Jane! Mit csinálsz? Hagyd abba! Ő a bátyád. – kiabálta.
De a húgom nem állt le.
- Hagyd… De… Demet… ri… - nyögtem. De ő felemelte, így abba maradt a kínzás.
- Tegyél le, te nagy mamlasz. Most azonnal! – kiabálta a húgom. Dem lerakta, Jane pedig azonnal kiviharzott az ajtón.

- Köszönöm! – feltápászkodtam a földről és leültem az ágyra. Demetri mellém ült. – Lucy?
- Elindult hazafelé. Nehéz volt rávenni, hogy itt hagyjon téged. De a te ezt szeretnéd megtette a hatását.
- Köszönöm. Mi lett volna itt, ha idejön? – sóhajtottam.
- Mi volt ez? – bökött az állával az ajtó felé.
- Jane? – bólintott. – Le álnok kígyóztam. – keserűen felnevettem. – El akarták venni Chelseavel a fájdalmam. De az az enyém, és nem veheti el senki.
- Aro utasítására, gondolom. – bólintottam. – Borzasztó! Ez egyre rosszabb lesz.
- Nekem mondod! – felálltam és az ajtó felé sétáltam.
- Hová mész? – szólt utánam.
- Beszélek Aroval.
- Csak ne csinálj balhét. Veled megyek. – pattant fel.
- Igazi barát vagy Demetri, de ezt nem kérhetem tőled. Így is többet tettél értem, mint smi elvárható. Elég, ha én kerülök bajba.
- Gondolom, nem tudok változtatni, már eldöntötted, hogy ebből kihagysz.
- Igen, - bólintottam – a te érdekedben.

Lementem a nagyteremhez, Demetri azért követett.
Kicsaptam a teremajtót és bementem. Aro volt bent egyedül, meg persze Renata. Demetri megállt az ajtóban. Éppen azt találták ki mi mondjanak az embereknek.
- Miben segíthetek? Zaklatottnak tűnsz Alec. Mi történt?
- Maga viszont nem tűnik szomorúnak. Semmi jele a gyásznak.
- Didyme elvesztése borzasztó, de nekem tartanom kell magam. Nem omolhatok össze mindenki előtt. De nem az én lelkiállapotom miatt vagy itt, ha jól sejtem…
- Csak szeretném, ha senki sem venné el az érzéseimet.
- Azzal amit Chelsea tett csak segíteni akart. Ha elszakítja a köteléket közted és Didyme között elmúlik a…
- Fájdalom… - suttogtam. – Tudom, hogy jó szándékból volt. – bár ebben nem voltam biztos. De ezt azért nem mondtam ki. – Kérem, mondja meg Chelseanek, hogy hagyja abba.
- Biztosan ezt szeretnéd?
- Igen!
- Rendben. Renata szólj neki, hogy jöjjön ide. – meghajolt és ott hagyta Arot. – Remélem nem haragszol rám túlságosan. – mosolygott felém.
- Nem… Most megyek, ha nem gond.
- Persze, persze. Menj csak!

Sarkon fordultam és kimentem a kertbe. Friss levegőt akartam szívni. Vajon Chelsea őt is kezelésbe vette? Lehet, hogy azért veszi ilyen könnyen a húga halálát. De az is lehet, hogy alapból ilyen. Lehet, hogy tényleg nem fáj neki.

Vajon Marcus, hogy viseli? Talán ő tényleg szomorú. Bár lehet, hogy ő sem érez fájdalmat. Hiszen nálam sokkal fontosabb és ha Aro engem is a Volturihez akart kötni érzelmileg, akkor…
Így is az ő bábja vagyok már régóta, az érzelmeimet nem engedem.
Könnyebb lenne Lucy oldalán. Olyan jó lenne, ha elvehetném, és itt lenne nekem. Csak mi lennénk ketten. Visszaemlékeztem az együtt töltött percekre. Ahogy a nevem suttogta, ahogy megfeszült a teste és megremegett a kezeim között… Már most hiányzik.

16. fejezet

Sziasztok! :)
Itt a friss fejezet! :)
Remélem tetszik! :) Nagyon várom a kommenteket. Kíváncsi vagyok a véleményekre. :) :)
Ajánlom mindenkinek, aki írt az előzőhöz vagy bármelyik másikhoz. :)
Puszi!:)

(Lucy szemszöge)

A mellkasára hajtottam a fejem és felnéztem rá.
- Gyönyörű vagy! – suttogta. – Ámbár kissé kócos.
- Háh! – húztam fel az orrom sértődötten. – Te csináltad…
- Tudod, hogy nem kellett volna. Elragadtattuk magunkat. – a tekintetét a plafonra szegezte.
- Tudod, nem hatnak meg különösebben az erkölcsi normák. Nem hinném, hogy ránk vonatkoznak. Sosem voltam hívő. – az ujjammal a mellkasán köröztem. Megfogta a kezem és összekulcsolta az ujjainkat.
- Jó lenne, ha velem maradhatnál. – sóhajtott fel.
- Aro biztosan örülne nekem…
- Nem, nem semmiképpen sem. – rázta a fejét, felült és elkezdet felöltözni.
- Miért? Miért ne lehetnék Volturi tag? – néztem, ahogy felveszi az ingjét.
- Mert, ha egyszer belépsz többé nem mehetsz el. – fordult felém. – Aroé leszel és ő nem enged el, inkább megöl. Nem lesz szabad akaratod, csak egy báb leszel a sakktáblán. Ha szerencséd van, akkor futó, bástya vagy huszár, de ha nincs csak egy gyalog.
- Te mi vagy Aro sakktábláján? – kérdeztem mosolyogva.
- Talán futó… Mert erős vagyok és mindig futkosok valamilyen vámpír miatt. - nevetett. – De amit mondtam az nem vicc, teljesen igaz.
- Ez szörnyű! Nem tudnál elszökni velem? Csak mi ketten, olyan jó lenne.
- Azzal veszélybe sodornálak. Megkeresnének és megölnének mindkettőnket.
- Már majdnem Rómeó és Júlia… - sóhajtottam fel. – Jobban vagy már?
- Igen. Köszönöm.
Elkezdtem én is felvenni a ruhám, Alec segített begombolni, majd visszamentünk a többiekhez.

Mikor kiléptünk a fogadóból hangos sikoltozások ütötték meg a fülünk.
- Mi lehet ez? – kérdeztem a szerelmem.
- Remélem nem az, amire gondolok.
- Alec! Alec! – kiabálta valaki a hátunk mögül. Demetri közelített felénk emberi tempóban.
- Mi történt Dem? – kérdezte a kedvesem.
- Vérfarkasok…
- Micsoda? – kérdeztem ijedten. – De én úgy tudtam, hogy mindet megölte a Volturi évszázadokkal korábban.
- De legalább nem az amire gondoltam. Mi is úgy tudtuk, hogy mindegyikkel végeztünk. Hányan vannak?
- Csak öten. De nem tudunk mit tenni. Nincsenek nálunk a tőrök, kedvükre ölnek. Heidi visszarohant értük. Félix pedig szól a Mesternek. Egyelőre ennyit tehetünk.
- Hol vannak?
- A főtéren, farkas alakban, nem nehéz őket eltéveszteni.
- Demetri te jól vagy? – most vettem észre a megszabdalt köpenyét.
- Rendben vagyok, csak a köpenyem bánta a találkozást a farkassal.

- Lucy, - fordult felém Alec. – neked el kell menned, még az előtt, hogy elvenni az emberek látását.
- Nem hagylak itt! – ragadtam meg a karját. - Veszélyben leszel. Mi van, ha bajod esik?
- Nem lesz gond, de neked biztonságban kell lenned. – az arcomra tette a kezét. – Inkább önként lemondok rólad, mint, hogy elragadjanak tőlem. – és megcsókolt, búcsúcsók volt, örökre szóló búcsúcsók. – Felejtsd el! – suttogta a fülembe. – Kérlek, próbáld meg! Isten veled Lucy.
- Alec! – suttogtam, de egyre távolodott tőlem. Amikor már nem láttam rohanni kezdtem.

Elértem a kaput, amikor minden ember összeesett mellettem. A kapu előtt megálltam, nem tudtam tovább menni. Nem hagyhatom itt. Majd megláttam, hogy a kapun kívülről közeledik valami, négykézláb jár. Egy vérfarkas. Bizonyításként el is vonyította magát.
Hátrálni kezdtem, míg bele nem ütköztem valami puhába, ami felmordult. Ijedten néztem hátra és felsikoltottam.
A vérfarkas foga pár centire hibázta el a nyakam. Gyorsan körbenéztem és berohantam az egyik utcácskába.
Óvatosan kellett futnom nehogy rálépjek valamelyik emberre. Majd végre túljutottam az ájult emberekkel teli utcán. Egy nagy téren találtam magam, ahol több vámpír is harcolt. Egy pár idegen és Alec Demetrivel. Az öt már nem igazán volt pontos szám, kb. a duplája, ha nem a háromszorosa lett mostanra a vérfarkasok száma.

Meghallottam az üldözőm dongó lépteit, szembefordultam vele.
- Lucyke kapd el! – kiáltotta Demetri és felém dobott egy ezüst tőrt. Pontos volt, felnyújtottam a kezem és megragadtam a markolatát. A vérfarkas rám akarta vetni magát, de én egyenesen a szívébe szúrtam a tőrt.
A lábaim elé esett és visszaváltozott. Külsőre egy átlagos ember volt, leszámítva két régi harapás nyomot a jobb kezén. Nem sokkal lehetett idősebb nálam, talán húsz éves.
A kezemben lévő ezüsttőrről csöpögött a vér. Én öltem meg… Megöltem egy embert… Lehet, hogy nem is akarta ezt, csak megtámadták és megharapták. Lehet, hogy egy ártatlan fiú volt, nagy álmokkal, esetleg még nagyobb tettek vártak rá. Már nem tudtam úgy szorítani a vértől csúszós tőrt, így az kieset a kezemből, hármat koppant a macskakövön, majd nyugodtan feküdt rajta tovább. Elvégezte a dolgát, így megpihenhetett.
Lenéztem rá, és megláttam a belevésett nevet. Alec. Vörösen csillogtak a betűk a vértől. Ijedten néztem körbe, ha nálam van a tőre, akkor ő védtelen.
Megtaláltam, a földön feküdt felette egy nagy vérfarkas csattogtatta a fogait, próbálta magáról lelökni a fenevadat, de nem ment neki. Túl erős volt.
Aztán felemelte a mancsát a farkas és lecsapott rá. Ruha szakadás, majd egy furcsa hang, mintha sziklát vagy valami még keményebbet vágnának szét.
- Ne! – kiáltottam. Felkaptam a tőrt és elhajítottam. Beleállt az állat mancsába, ami újra lecsapni készült.
Vonyítva szaladt el onnan, de Alec nem mozdult. Az ereje is elmúlt, így az emberek kezdtek ébredezni.

Oda akartam rohanni, de Demetri átfogta a derekam.
- Nem mehetsz oda! – rángatott be az egyik sikátorba.
- Meghalt? Látnom kell, mi van vele. Engedj el! – kapálóztam.
- Rendben fog jönni. Csak kell neki egy kis idő.
- És az emberek? Meglátják.
- Félix és Jane már bevitték a palotába.
- Látnom kell, Demetri. Muszáj! – ragadtam meg a karját. – Vigyél el oda!
- Nem tehetem, Lucyke. Ha bemész a Volturihoz nem tudom biztosítani, hogy ki is jössz onnan. Ha Jane megtudja ki vagy… - rázta a fejét szomorúan.
- Nem érdekel. Vele kell most lennem.
- Most haza kell menned. Alec megnyúzna, ha odavinnélek. Rendbe fog jönni. Ennyivel kell beérned. Ne sodord magad veszélybe, tedd meg érte. Azt akarná, hogy haza menj. – eleresztettem a karját és lemondóan bólintottam.
- Rendben, hazamegyek. De ha London felé jártok nézettek be. – megöleltem Demetrit. – Mindent köszönök! – azzal elmentem vissza Angliába. Amint kiértem Volterrából eleredtek a könnyeim. Talán sosem látom többé...

15. fejezet

Sziasztok! :)
Itt vagyok és hoztam a fejit is.
Remélem tetszik! :) Jó olvasást! :)
Puszi! :)

(Demetri szemszöge)

Aleckel egymás mellett futottunk az erdőben. Már érezni lehetett a füst csípős szagát. Egy vámpírt égettek el. Jól megjárta szegény. Persze, ha a román vagy valami idegen klánhoz tartozott, akkor nem sajnálom.
Alec rám nézett, már én is éreztem miért. A húga és Renata illata csapta meg az orrunkat. Gyorsabb tempóra váltott, aggódott. Alig tudtam mellette futni, annyira beindult.
Mikor kiértünk a tisztásra a legbizarrabb látvány fogadott minket.
Jane a tűz előtt térdelt és a kezébe temette az arcát, mint aki sír. Renata pedig tőle nem messze jajveszékelt.
- Mi történt? – kérdezte Alec és odasétált a húgához, hogy felsegítse.
- Elkéstünk… - suttogta az sírós hangon és a bátyja vállába temette az arcát. – Alec vége van… Meghalt… Megölték a románok…
- De kit? – kérdeztem értetlenül. - Ugye nem Félix? Sehol se találtam. Ugye nem?
- Didyme… - suttogta Renata. Alec hátratántorodott, mint akit jó erősen meglöktek. Neki támaszkodott egy fának, hogy ne essen el. Én reménykedve néztem a nőre, hátha a következő pillanatban felkiált, hogy: Háhá, bevettétek. Egy román betolakodó volt, de már vége neki.
De nem jött a felkiáltás.
- Didyme… - suttogta Alec. Majd hirtelen Renata elé rohant és megragadta a nő grabancát. – Ez biztos? Biztos, hogy Didyme? – de a lány csak pislogott meglepetten. - Szólalj már meg! – kiabálta.
- Alec! Nyugodj meg! – odamentem és lefejtettem a kétségbe esett nőről. – Ettől nem lesz jobb.
- Aro ideküldött minket, mert összeveszett Didymevel, ő pedig elrohant. Utána küldött minket, hogy figyeljünk rá, nehogy baja essen. De elkéstünk… Mire ideértünk, már csak az elrohanó Stefant és Vladimírt láttuk. – magyarázta Jane. Odasétált a bátyjához és a vállára tette a kezét. – Sajnálom! – suttogta, majd megölelte.
Valami nem stimmelt nekem. Nem éreztem a románok szagát és nyomot se láttam sehol. Majd képzeletben a homlokomra csaptam. Stefan itt volt, vagyis eltűntette a nyomokat. A román klán egyik fő muftija, Stefan, különleges képességgel bír, el tud tüntetni minden nyomot. Így senki se tudja megtalálni. Még én sem. A világ legjobb nyomkövetője sem.
A másik főnök Vladimír, neki nincs különleges ereje, legalábbis én nem tudok róla. De agyafúrt egy fickó és emellett szemét, hatalomra vágyó is.

- Gyere Renata! – szólalt meg Jane hirtelen. – Menjünk, mondjuk el a Mesternek ezt a szomorú hírt. Ti nem jöttök? – nézett ránk.
- Nem, mi még maradunk. – mondtam.
- Vigyázz rá, kérlek. – nézett rám Jane. Bólintottam. A két lány futásnak eredt Volterra felé.

Aleckel még pár percig csak álltunk a tisztáson. Odamentem a tűzhöz, ami már csak parázslott. Megkapargattam egy bottal. A hamu között megtaláltam Didyme Volturi nyakláncát. Tűzforró volt, de a hideg bőrömtől, pillanatok alatt lehűlt.
Odavittem Alecnek. De ő csak ránézett a kezemre, majd felállt és visszaindult Volterrába. Nem rohant, csak sétált. Zsebre tettem a láncot, majd utána iramodtam.
Tudom, hogy mélyen belül borzasztóan érzi magát és szokásához híven magát is hibáztatja.
Pedig nem volt hibás, senki se volt az. Véletlen balszerencse volt. Rosszkor volt rossz helyen. Bármelyikünk lehetett volna a helyében.
A románok kegyetlen gyilkosok, aljas egy népség. Itt várhattak a megfelelő prédára és pont egy fontos volturis jött nekik össze. Biztosan nagyon büszkék magukra.

Beértünk az emberek tömegébe. Megkerestük Heidiéket, már Félix is velük volt.
- Azt hittük baj van, hogy ilyen sokáig maradtok. – virult ki a nagydarab srác arca.
- Baj az van… - mondtam, majd Alecre néztem, hátha szeretné folytatni, de ő csak állt mellettem és a távolba meredt.
- Mi történt? – kérdezte Heidi bátortalanul.
- Didyme… - elszorult a torkom, de be akartam fejezni, így egy nagy levegőt vettem és kimondtam. – Didyme meghalt.
Heidi a szája elé kapta a kezét, hogy elfojtsa a kitörni készülő sikítását.
- De mi… mi… hogyan történt? – kérdezte Félix.
Elmeséltem mindent, hogy hogyan találtuk meg Janeket és a hamuba talált nyakláncról is beszámoltam.
Mindenki Alecre kapta a tekintetét. Mindannyian tudtuk, hogy őt viseli meg a legjobban, mert ő állt hozzá legközelebb.
Lucy odalépett hozzá és átölelte. A fiú erőtlenül viszonozta a gesztust. Pár percig ölelkezve álltak, majd megfogta a kezét és elvezette tőlünk őt.
- Majd visszahozom! – vízhangzott Lucy hangja a fejemben. Annyira meglepett, hogy ugrottam egyet. Majd észrevettem, hogy nem csak én jártam így, a többiek is hallhatták az arcukból ítélve. A távolodó kettősre néztem, akik innen nézve átlagos fiataloknak tűntek. Közben pedig ők lehettek a világ legfurcsább párja, még a vámpírok között is.

Heidi átölelt és sírni kezdet. Egészen jól tartotta magát, hogy kibírta addig, amíg itt volt Alec. Nem volt feltűnő ebben a tömegben, mert halkan sírt a nagy ricsajhoz képest. Óvatosan simogatni kezdtem a hátát, hátha le tudom nyugtatni. Pár perc múlva végül alábbhagyott, bár könnyei nem voltak, mégis eléggé fájdalmas volt így látni.

Ekkor ugrott be valami, ami akkor ott fel sem tűnt.
Lucy tud sírni! Könnyekkel tud sírni, igazi könnyekkel. Utánuk néztem, de már nem láttam a furcsa párost. Na, nem baj, majd megkérdezem, ha visszatérnek.

(Lucy szemszöge)

Üzentem nekik az elméjükön keresztül. Hirtelen mind a hárman megijedtek, amitől elmosolyodtam, majd ránéztem Alecre és a mosolyom rögtön lefagyott az arcomról.
Hát, én már nem ismerhetlek meg Didyme! – néztem fel az égre.

Bevezettem Alecet egy panzióba. Nem éppen a legjobb, de a beszélgetéshez megteszi.
Kivettem egy szobát, pénz nem volt nálam, de még jól emlékeztem apám egyik régi barátjának erejére. Manipulálás. Régen használtam, utoljára akkor, amikor kicsi voltam és akartam valamit. Most elővettem.
Így nem kellett fizetnem a szobáért, a panzió tulaja önként adta ki nekünk.
Felvezettem Alecet a szobába, majd leültettem az ágyra.
- Miért jöttünk ide? – kérdezte.
- Beszélgetni.
- Jól vagyok!
- Igen, tudom. – a vállára hajtottam a fejem. – Annyira jól vagy, mint egy béka, amin áthajtott egy lovas kocsi. - Elmosolyodott. – Tudom mit érzel.
- Mégis honnan?
- Három napja vesztettem el valakit. Egy embert, aki közel állt a szívemhez. Olyan volt nekem, mint a nagyapám…
- Mi történt?
- Az emberek olyan törékenyek… - suttogtam. – Szívrohamban halt meg. Az egyik percben még boldogan nevetgélt és azt mesélte, hogy a régen meghalt feleségével hogyan jöttek össze… Majd a következőben lefordult a székről… Annyiszor hallottam a sztorit, hogy már untam, de most már többé nem fogom hallani, pedig úgy szeretném még, legalább egyszer. Nem lehetett megmenteni… Szóval igen, tudom milyen érzés. Két nap múlva lesz a temetése… De, ami elmúlt az elmúlt. Most még fáj, de majd jobb lesz. Tudom, hogy sosem fog teljesen elmúlni, de jobb lesz…
Az ágyon ült, én pedig letérdeltem elé, a fejem a lábára hajtottam. Egy darabig csak nézett, majd elkezdte simogatni a hajam.
- Sajnálom! – suttogta.
- Én is sajnálom! – felálltam és az ölébe ültem, már amennyire engedte a ruhám. Megcsókolt, én pedig a hajába túrtam.