Szülinap!

Sziasztok! :)

Ma van a szülinapom, és ezért nem hoztam fejit. Mert nem volt időm írni az utóbbi napokban, vagy nem voltam olyan állapotba(és itt nem a berúgásra gondolok, mielőtt valaki valami rosszra gondolna :D, csak a fáradságra).
Szóval sajnálom! Ne haragudjatok! :)

Kellemes napot! :)
Puszi: Szilvi:)

23. fejezet

Sziasztok! :)
Itt az új! :) Jó olvasást hozzá. Köszönöm a hozzászólásokat és Alice Cullennek(Boginak) küldöm a fejezetet a nagy visszatérésére. :D :)

Sziasztok! Puszi! :)

(Alec szemszöge)

Végül Demetri kérésére Heidi után mentem és beszéltem vele. Elmondtam neki, hogy Dem nem akarta megsérteni, és, hogy gyönyörűnek tartja, nagyon kedveli, de csak mint barátot. Hazudtam a legjobb barátomért. De legalább kibékültek.
Most éppen Chelsea szobájához tartok. Azóta nem beszéltem vele, hogy el akarta venni a fájdalmam.
Bekopogtam és halk, meggyötört hang szólt ki, hogy szabad. Benyitottam. Chelsea gyanakvó, óvatos pillantással nézett rám. Amit teljesen megértettem a legutóbbi találkozásunkkor, ugyanis rátámadtam.
- Szia! – köszöntem halkan.
- Szia! Miben segíthetek? – jött a kimért válasz.
- Szeretnék bocsánatot kérni. Sajnálom, amit múltkor tettem. Én… nem akartalak bántani, elragadtattam magam. Meg tudsz nekem bocsájtani?
- Meg. – suttogta és átölelt. – De nem csak ezért jöttél igaz?
- Azt mondtad tudsz segíteni…
- Mégis lemondasz a Didyméhez kötő érzelmekről? – kérdezte meglepetten.
- Nem.
- Hát akkor?
- Szerelmes vagyok, de olyasvalakibe, akibe nem lehet. És ezt már nem bírom elviselni.
- Értem, szóval azt szeretnéd, ha ezt a köteléket szakítanám el. – bólintott mindent-tudóan.
- Nem, nem teljesen. Nem akarom, hogy teljesen elmúljon, az amit iránta érzek. Csak legyen gyenge… gyengébb. Megteszed nekem?
- Igen.
- Köszönöm.
- Rendben! – suttogta. – Ha nem haragszol gyorsan csinálom, hogy hamar túl legyél rajta. - leültetett az ágyra és lehunyta a szemét. Pár pillanatig nem éreztem semmit. Majd az érzelmeim mind a felszínre törtek, összeszorítottam a fogam és a szemeim. A fájdalom Didyme miatt, a Volturi iránti elkötelezettség, a barátság, a testvéri szeretett, és végül a szerelem. Majd éreztem, hogy egyre kevésbé fontos. Először reflexszerűen belekapaszkodtam az érzésbe.
- Ne ellenkezz! – utasított Chelsea.
Elengedtem hát, s éreztem, hogy egyre távolodik, de egyre kevésbé figyelek rá. Már nem érdekelt. Egy kicsit még bennem volt, de a többi érzelem elnyomta. Lucy neve már semmit sem jelentett nekem, csak egy régi ismerős, akit elfelejthetek.

(Chelsea szemszöge)

Miután végeztem Aleckel lementem a Mesterhez, elmondani neki a fejleményeket. Egyedül volt bent. Még Renata sem volt, végül is itt a Volturi kastélyának gyomrában nem eshetett baja. Mosolyogva fogadott, mint mindig.
- Mester – hajoltam meg, amint beléptem.
- Chelsea drágám. Miben segíthetek?
- Jó híreket hoztam… Alecről.
- Óh! Lássuk hát! – mohó fény villant a szemében, ahogy nyúlt a kezem felé.
Hirtelen az jutott eszembe, hogy olyan, mint egy kisfiú, aki nyúl az új játékáért. Felnevetett a hasonlaton.
Majd tovább nézelődött.
- Ez tetszik. – suttogta. – Nagyon jó hír. Ügyes vagy, újra bizonyítottad rátermettségedet.
Elégedettség töltötte el a szívem, megint jó munkát végezetem.
- De van itt valami… - suttogtam. – Olyan erős érzelmek kötötték a lányhoz, hogyha újra találkoznak, lehet, hogy nem tudom elnyomni.
- Nem hinném, hogy Lucy keresni fogja. Ha mégis hát őt is idekötjük. Hasznunkra lehetne…

(Lucy szemszöge)

Hogy tehette ezt velem? Már két napja ezen rágódom.
- Most mi lesz, Lu? – kérdezte Chriss.
- Gondolom te Jamesékkel akarsz tartani. – néztem a bátyámra.
- Itt akarsz maradni?
- Nem is tudom… Ez az otthonunk és, ha… keres, akkor… itt fog. – súgtam.
- Hogy szeretheted még mindig? Ezek után? Hogy? – dühös volt. A Volturira, Alecre, rám…
- Próbáltam gyűlölni, de nem megy. Csak gyűlölni nem tudom. Gyűlölöm és szeretem egyszerre. – fakadtam ki és könnyek záporoztak a szememből. – A Volturi megölt két számomra nagyon fontos embert, de mégse tudom őt gyűlölni. Nem saját, szabad akaratából tette. Ez kiderül a levélből.
- Nem nagyon ellenkezhetett. – kiáltotta Chriss.
- Azt írta választani kellet… Nem tudhatod mi között.
- Nem, nem tudhatom, mert nem szándékozott neked megírni.
- Biztos vagyok benne, hogy ha tehette volna, elkerülte volna ezt a borzalmas tetted.
- Honnan tudod? – kiabált még mindig a bátyám.
- Ismerem. Szeretem. És tudom, hogy ő is engem. Én vagyok neki a legfontosabb. Ez kiderül minden egyes döntéséből, cselekedetéből.
- Ezt miből gondolod? – nézett rám kíváncsian a bátyám.
- Ha csak magával törődne, már nem lennék itt. Csatlakozni akartam a Volturihoz. – suttogtam.
- Micsoda? - mondta felháborodottan.
- De nem vitt magával, hiába könyörögtem. Azt akarta, hogy szabad maradjak. Hogy ne parancsoljon nekem senki.
- Ez nem inkább azt jelenti, hogy nem is szeret.
- Honnan tudhatnád? Pont te? Senkit se szerettél soha. Apával is folyton veszekedtél. Anyát pedig megvetetted. Engem pedig…
- Szerettem őket, és téged is szeretlek. Mindennél jobban... Elmegyünk Jamesékkel. Pakold össze, ami legjobban kell.

Ekkor kicsapódott az ajtó és Adam rohant be a szobába.
- Lucy! – lihegte. – Hát élsz! – ölelt át.
- Mi a gond Adam?
- James és Victoria megölték a szüleiteket…

22. fejezet

Sziasztok!
Tudom, tudom nagyon sokára hoztam. Sajnálom! Remélem nem haragudtok rám. De már megkezdődött a szünet, így már tudom hozni a fejezeteket rendesen.
Nos, jó olvasást!
Puszi! :)

Szilvi:)

(Chriss szemszöge)

Végig rohantunk London felé. Majd a városban emberi sebességre váltva futottunk tovább, bár a nem volt senki az utcán, hiszen csak hajnali 4 volt.
Lucy kicsapta a ház ajtaját és már rohant is befelé. Én pedig követtem. James és Victoria tisztes távolságból jöttek mögöttünk.
Amikor beléptem nem füst, hanem valami ismerős illat csapta meg az orrom.
- Narancs és menta? – értetlenkedtem hangosan.
- Az nem lehet… - suttogta Lucy. – csak rosszul érzed, ez biztos.
- Nem itt ölték meg őket, hanem az utcán. – mondta szomorúan James.
- Merre? Hol? – ragadta meg Lucy a férfi gallérját. – Beszélj!
- Nem tudom… Azt már nem láttuk.
Bentebb mentem a lakásba és találtam egy vörös rózsát, ami már majdnem fekete volt. Mellette pedig egy levél.
- Lucy… - suttogtam, ahogy végig futattam a borítékra írt betűkön a kezem. Megfordult és a húgom értetlenül nézett rám. – Neked címezték. – nyújtottam felé.
Kikapta a kezemből és kíméletlenül kibontotta a levelet. Gyorsan futatta végig a szemét az íráson.
- Hogy tehette ezt? – suttogta és a földre rogyott. Kiejtve a kezéből a levelet és a rózsát. Pár könnycsepp gördült végig az arcán, majd lángra lobbant a levél. Tudtam, hogy fel kellett volna már vennem, és elolvasnom. A franc!
De Lucy újra lekötötte a figyelmemet. Felállt felvette a rózsát, és elkezdte letépkedni a szirmait.
- Miért ismertelek én meg Alec Volturi? Mézédes szavakat hagysz, és közben hátba támadsz? Gyűlöllek! – azzal a maradék virágot is szétmorzsolta a kezében.

(Alec szemszöge)

Az íróasztalomnál ültem. Tintába mártottam a tollam és hallgattam a sercegését a papíron.

Kedves Lucy!
Egyetlen szerelmem!

Remélem jól vagy. Régóta nem láttalak.
Sajnálom, hogy így eltűntem, de muszáj volt.
Azt is sajnálom, amit most tenni fogok. De nem
bírom már. A sok fájdalom legyengít.
Az elvesztésed nem bírom elviselni.
Annyira hiányzol. Tudod jól, hogy engem
csak te tudsz bántani. És azzal, hogy nem vagy
itt bántasz engem. Tudom én választottam ezt.
Muszáj volt választanom. Sajnálom.
Haragudni fogsz rám, ha megtudod.
De nem így legalább meg se fordul
a fejemben, hogy keresselek.
Muszáj felejtenem, tedd ezt te is.

Szeretlek, mindennél jobban
Az életemnél is jobban
Alec

Összehajtottam a levelet, beletettem a borítékba és a zakóm zsebének mélyére rejtettem. Itt az ideje az ellenőrző körútnak. Kimentem a titkos földalatti folyosón. Volterra csendes és nyugodt volt, mint általában.
Miután a városban körbenéztem és láttam, hogy minden tiszta tovább mentem az erdőbe.
Az erdő is nyugodt volt, csak egy-két állat mozgolódott benne.
Majd mintha neszezést hallottam volna magam mögött. Megfordultam, de nem láttam semmit.
Valami fekete árny elfutott mellettem és letépte rólam a zakóm.
- Hé! – kiáltottam és utána iramodtam. De elvesztettem a szagát. Csak egy zakó, van száz másik minimum Heidit ismerve. Így hát visszafordultam Volterrába, hogy megtegyem azt, amiről a szívem azt súgta nem szabad, de az eszem másképpen gondolta.

(James szemszöge)

- Sikerült? – kérdeztem Laurent barátomat.
- Sikerült, bár elég sokáig üldözött. De aztán feladta. – nyújtotta át a drága anyagot.
- Pompás! – szóltam miután beleszagoltam. – Jól átjárja az illata.
A szemem a zsebére tévedt, amiből kilógott egy levél csücske. Kivettem és megforgattam a kezemben, végül megtaláltam a címzettet.
- Ó! – suttogtam és elolvastam a levelet. – Ez pont kapóra jön. – mosolyogtam elégedetten. – Victoria! – kiáltottam.
- Igen, drágám? – jött oda hozzám és megcsókolt.
- Vedd meg a leggyönyörűbb vörös rózsát a városban. A tervünk tökéletesebben nem is sikerülhetne.


Miután elintéztük a Bennett házaspárt visszamentünk a házba. Victoria végig szaladt a ház alsószintjén Alec Volturi zakójával. Plusz még pár idegen vámpír ruhájával. Amiket nem rég lopkodtunk össze.
Én letettem a levelet és a rózsát az asztalra, amikor kintről zajt hallottam. Hátra fordultam, majd kisétáltam a házból. De csak egy kóbor kutya kotorta a szemetet.
- Emlékeztetsz valakire. – mondtam neki. – Tom is ilyen szerencsétlen volt.
Elkergettem és visszamentem a házba.
A ruhákat elégettük ott ahol Krissyt is. Majd elindultunk az erdőbe, hogy szóljunk Lucyéknek.

21. fejezet

Sziasztok! :)
Tudom nagyon régen volt már friss, ezer bocsánat.
De nagyon sok dolgom volt, van. Remélem nem haragudtok.
Jó olvasást! :)
Puszi!:)

(Heidi szemszöge)

Demetrivel ültünk egymás mellett, amikor Alec besétált a főkapun. Elég vicces látványt nyújtott. A mindig makulátlan öltözéke gyűrött és koszos volt. A haja pedig kócos. Sőt, mintha hiányozna valami…
- Hol a zakód? – kérdezte nevetve Dem. – Csak nem megtámadtak az állatok az erdőben.
- Hahaha! Nagyon vicces! – ült le mellénk.
- Mi történt? – kérdeztem.
- Ki fogtok nevetni… - suttogta.
- Na, ne gyerekeskedj már. Miért nevetnénk ki?
- Lehet, hogy letámadta egy csapat nő és csak így tudott elmenekülni. – röhögött Dem. Szúrósan néztem rá, mire rögtön elhallgatott. Alec pedig megadóan sóhajtott.
- Igazából, azt hiszem kiraboltak. – nyögte ki.
- Ki… ki… ki… kiraboltak? - nevetett Demetri és én is alig bírtam ki mosolygás nélkül.
- Igen, elrohant mellettem egy vámpír és letépte rólam a zakómat. Aztán el is rohant, én pedig követtem, de elvesztettem.
- Biztos egy rajongód. Nem Lucyke jött szuvenírért?
- És te vagy a legjobb barátom? Milyenek az ellenségeim? – kérdezte Alec, majd elindult a szobájába.
- Most megsértődött? – nézett rám Demetri.
- Megérdemelnéd, de nem tudom. Lehet. Bár nem olyannak ismerem.
- Utána menjek?
- Hát, persze. – azzal ott hagyott és Alec után rohant. Én pedig úgy döntöttem követem.

Amikor felértem a lépcsőn Dem egy ajtó előtt állt és döngette.
- Engedj be édes kisszívem, pici bogaram. Nem akartalak megsérteni. – gügyögte.
- Fulladj meg! És ne molesztálj! Inkább szedd össze magad és hívd el randira Heidit. – nyitotta ki az ajtót a félmenztelen Alec. Én pedig neki tántorogtam a falnak a meglepetéstől.
A fiúk észrevettek, Alec és Demetri rám néztek, majd egymásra.
Én csak meredtem magam elé.
- Ízé, csak mondta. Ne vedd komolyan, nem akarlak randira vinni. – mondta Demetri. Nekem se kellett több fogtam magam és elrohantam. De még hallottam pár szót.
- Ezt jól megcsináltad! – mondta Demetri.
- Én? – Alec. – Itt volt a… - eddig hallottam. Az erdőbe rohantam és leültem egy fára.

(Victoria szemszöge)

Már besötétedett, amikor visszaindultunk Londonba. Amikor megálltam.
- James, - szóltam ijedten. – nem kellene szólnunk Laurentnek?
- Nyugi, édesem. – karolt át. – Csak annyit mondtam neki, hogy vigyázzon rájuk. Tudtam, hogy Tom nem kockáztat. Meg, hogy holnap reggelig tartsa őket távol.
- Rendben! – mosolyodtam és folytattuk az utunkat.

Beértünk London szívébe. Az utcák üresek voltak. James halkan kinyitotta a ház ajtaját. Krissy a konyhába mosogatott. Hang nélkül suhantunk be. Krissy mégis meghalhatott valamit, mert megfordult.
- Hahó! Ki az? – kiáltott bele a szoba csendjébe.
- Csak mi vagyunk. – lépett elő James a sötétből.
- Rám hoztátok a szívbajt. – tette a szívére a kezét.
- Azt akartuk… - suttogta baljósan James.
- Ezt hogy érted? Hol van Tom?
- Meghalt. Megöltük.
- Mit beszélsz? Nincs vicces kedvem.
- Nem viccelek Krissy a férjed halott. – ha lehetséges még jobban elsápadt, mint amilyen alapból a bőre.
- Hol a lányom és a fiam? Mit tettetek velük? – morogta.
- Á, ők jól vannak. Semmi bajuk sem lesz ezt megígérhetem. – már rá akartam ugrani, amikor kitért előlem és kirohant az utcára. – Vadászat! Ez tetszik! – tapsikoltam nevetve és utána rohantunk. Még nem ért ki a városból, amikor megtaláltuk…

(Lucy szemszöge)

Egy medvét és egy szarvast öltem meg. Most Chrissel egy réten, a fűben feküdtünk és a mellkasára hajtottam a fejem.
- Annyira jó lenne örökké így, nyugodtan élni. – suttogtam.
- Én inkább világot látnék. – nevetett.
- És itt hagynál engem, drága bátyám? – ültem fel megjátszott sértettséggel.
- Tudod jól, hogy magammal akarnálak vinni. De tudom, hogy te nem az én társaságomra vágysz. Mit ér egy báty társasága, ha szemben a szerelem van? – sóhajtott fel.
- Szerelem… - suttogtam. – Már négy éve nem láttam. Elég érdekes szerelem.
- Szerintem, - karolt át. – ha tehetné eljönne érted. Ha azt látná jónak, akkor elvinne magával.
- Vagy minden nővel eljátssza ezt. Egy darabig szórakozik, aztán ha már unalmasak ejti őket. – suttogtam szomorúan.
- Tudod, szerintem nekem van igazam. És ez nagy szó, mert egy Volturi katonát védek. Nem teszem ezt minden nap. – nevetett.
- Úgy gondolod tényleg szeret?
- Különben nem mondanám.
- De úgyis mindegy… - sóhajtottam fel. – Gyere, induljunk haza. – álltam fel és felhúztam őt is.

Félúton járhattunk, amikor szembejött James és Victoria.
- Sziasztok! Vadászni mentek? – kérdezte Chriss. James és Victoria egymásra néztek, majd ránk. Nagyon nem tetszett ez a pillantás nekem.
- Valami gond van? – kérdeztem félénken.
- Valami nagy szörnyűség történt… - suttogta James.
- Mondd már. Mi? – sürgettem.
- A szüleitek…
Nekem nem is kellett több megkerültem őket és már rohantam is Londonba. Chriss még utánam kiáltott, hogy várjak, de végül mind utánam eredtek.

20. fejezet

Sziasztok! :)
Itt vagyok újra. Bocsi, hogy ilyen soká lett fejezet, de elég sok dolgom volt.
Ezúton is szeretnék sok sikert kívánni azoknak, akik érettségiznek. Gratulálni azoknak, akiknek megjöttek a középiskolákba való felvételi papírok.
Nem tudom veletek mi van. De nekem érettségi szünetem van csütörtökig. Olyan jó itthon!!! :P Na jó, nem fájdítom azoknak a szívét, akiknek nincs. :)
Remélem tetszeni fog a feji! És ne utáljatok, ennek egyszer be kellett következnie.A fejezetet tegnap írtam. Akkor még megfelelt a kedvemnek, ma már nem igazán. Nem voltam túl boldog tegnap, most az vagyok. Remélem így is marad! :)
Jó olvasást! :)
Ajánlom: Reginának és Klaudyának. :) :) Csók Csók Szeretettel! :D
Puszi:
Szilvi :)

(Lucy szemszöge, 4 év múlva)

Négy év telt el azóta, hogy Alec Volturit utoljára láttam. Még most is álmodom az esküvőnkről. Amint éppen kimondom az igent és borzasztóan boldog vagyok. De ez, hogy is lehetne?
James és Victoria még mindig itt él. Bár van, hogy hónapokra is felszívódnak, de mindig visszajönnek és mesélnek a világról. Hogy milyen lenne, ha velük tartanánk.
Néha megfordul a fejemben, hogy velük megyek, és nem jövök vissza. De az apám nem enged el. Megtalálna és visszahozna. Meg amúgy is itt van a családom, a barátaim.
Adam azóta se vett el senkit. Még mindig arra vár, hogy igent mondjak. Gyakorta felhozza, hogy már nem fog visszajönni és tegyem rajta túl magam. De nem megy. Adammet sosem szeretném szerelemből. És amúgy is milyen élete lenne mellettem? Persze átváltoztathatnám, de miért fosztanám meg az emberi élettől. Ami nekem sosem adatott meg. Egy percre sem.
A Volturiról sem hallani semmit. Az utolsó hír, amit a vámpírok pletykálta a vérfarkas irtás volt, az is már vagy három éve. Pedig Victoriát mindig megkérdezem, hogy hallott e valamit. De mindig ugyanaz a válasz: Semmit, sajnálom.
Chriss pedig szintén állandóan nyaggat, hogy álljunk be Jamesékhez egy-egy útra, ne érdekeljen apa. De nem csak az ő szava miatt akarok maradni. Nem. Ha Alec keres, biztosan itt fog, így itt kell maradnom.
Bár attól félek, ha Alec legközelebb eljön az nem azért lesz, mert szeretne, hanem, mert Aro küldi, hogy vigyen oda. Tudnak róla, hogy telepata vagyok. Vagyis különleges és fontos. Apa mesélt valami Eleazar nevű vámpírról. Aki tudja, megérzi, meglátja a különleges vámpírokat. Mi van, ha rólam is tud?
Á, nem, nyugi van. Alec sosem tenne velem semmi ilyesmit. Sosem vinne a Volturihoz. Még akkor se vitt, amikor szerettem volna. Mindig vonzani fog az a hely, de nem akarom már adni a szabadságom. Ha ennyi évig bírtam Alec Volturi nélkül ezután is bírni fogom.

Kinyílt a szobám ajtaja és Chriss lépett be.
- Mi van hugicám? – felültem az ágyon és ránéztem. - Nem jössz el vadászni?
- Mégis hová?
- Messzire csak te és én. Nos, mi szólsz? – nyújtotta felém a kezét.
- Menjünk… - suttogtam és elfogadtam a felém nyújtott jobbot. Felrántott az ágyról és lerohantunk a földszintre.
Csak anya volt otthon, mert James, Vick és apa elmentek. Azt ne tudom hová, csak el.
- Elmegyünk vadászni. – kiáltottuk oda neki.
- Rendben, vigyázatok magatokra.

(Victoria szemszöge)

Tom lépdelt elő, mi pedig mögötte Jamessel. Nagyon izgatott voltam már. Alig bírtam ki. Sürgetően néztem Jamesre, de ő csak csitított.
- Itt nincs is semmi féle vámpír, aki felhívhatja ránk a figyeltem. – fordult felénk Tom.
- Tudod, - állt meg James – nekem kell a lányod és fiad. Te és a kedves nejed pedig az utamban vagytok.
- Miről beszélsz James?
- Nincs vámpír, tényleg nincs. De te itt vagy, és nem is mész el innen többet. Nagyon sokat segítettél amúgy, de tényleg. Hiszen olyan szépen megutáltattad magad a fiaddal, aztán meg eltiltottad a lányod a titkos szerelemétől… Könnyű lesz átállítani őket. – gúnyolódott James.
- Azt hiszed meg tudsz ölni?
- Ó, igen. Önként és dalolva fogsz meghalni. Ugyanis Chrissnek bogarat ültettem a fülébe. Hogy fedezze fel a világot. Már el is indult a húgával és, ha nem érek oda időben, egy emberem megöli őket. Laurentnek hívják. Kedves fickó. Szerinted miért jártunk el annyit? Szórakozásból?
- Úgysem öleted meg őket. Fontosak neked.
- Ha az enyémek nem lehetnek, akkor a tieid se legyenek. Túl drágák nekem, mindenféleképpen megszerzem őket. Vagy így, vagy úgy… Válasz! Te vagy ők? Milyen apa lennél, ha hagynád meghalni őket.
- Remélem, rájönnek ki vagy. És megölnek, ők képesek lesznek rá. Tudom! Szenvedjetek sokat!
Azzal fellobbantott maga mögött egy tüzet.
- Jó választás. De tudod mi lesz a lányodból, az kis katonám. Megmutatom neki, hogyan használja az erejét, amire te nem voltál képes. – gúnyolódott James. Hogy én mennyire szeretem ilyenkor.
- A Volturi felfigyel rá, ha használni fogja. Őrá és Chrissre is. Remélem Aro eljön értük, inkább ők, mint ti.
- Majd én megvédem őket tőlük. Nem kell félned. Megtudják milyen vámpírnak lenni, igazinak. Aki nem játssza a tökéletes ember figuráját. Aki nem eszik holmi büdös állatott. Vérvörös szemeik mindig csillogni fognak, ezt garantálom neked. – Tomon látszott, hogy mindjárt Jamesnek ugrik.
- És ha én találom meg őket először. – vetette közbe.
- Nem vagy jó nyomkövető, én az vagyok. Plusz tudom is, hogy hová mentek. Nincs esélyed.
- Szenvedj még sokat James, és te is, Victoria! – azzal belehátrált a mögötte lobogó tűzbe.

Én meg szomorúan hajtottam le a fejem. Egy hangot sem adott ki. Csak az émelytő, mégis édes égett vámpír szaga csapta meg az orrom. Pedig milyen jó lett volna hallani, ahogy nyüszít. Ó, milyen édes lett volna ez a illat, ha én magam lököm a lángok közé. De jó lett volna.
- Miért szomorkodsz drágám? – emelete meg az állam James.
- Le akartam tépni a fejét. – morogtam.
- Ott a felesége. Őt még megölheted. – szenvedélyesen megcsókoltam.
- Tényleg nekem adott ezt az örömet? – kérdeztem kacarászva.
- Szeretettem jeléül. De ne kíméletesen csináld.
- Imádlak! – csókoltam meg újra.
- Tudom! – suttogta és neki nyomott egy fának. Gyorsan leszedtük egymásról a ruhákat és az avarban a magáévá tett…

19. fejezet

Sziasztok! :)
Kicsit későn tudom, de itt az új fejezet. :) Remélem tetszeni fog. Írjatok, lécci. :)
Jó olvasást!
Puszi!:)

(Alec szemszöge)

Egy angliai erdőben kutattunk vérfarkasok után. Demetri és Heidi nyugtalanul lépkedtek mellettem. Nem a közelben lévő két vérfarkas nyugtalanította őket, vagyis legalábbis nem legfőképpen azok, hanem én. Az, hogy napok óta csak annyit beszélek amennyit muszáj. Kerülöm a többiek társaságát, mert állandóan csak Didymeről tudnak beszélni. Arról, hogy hogy érzem magam. Jobban vagyok e már. Stb.
Felejtenem kellene tudom, de… de nem megy. Nem lehet megparancsolni, hogy felejtsd és már kész is. Ez nem így megy.
Arot is nyugtalanítom mostanában retteg, hogy el akarok majd menni. De nem, ott vannak a barátaim, a családom. Már nem mintha Aro elengedne, ha kérném. Biztos, hogy nem.
Óvatosan, nesztelenül lépkedtem az avaron. Heidivel és Demetrivel eléggé eltávolodtunk egymástól, hogy nagyobb helyet tudjunk átfésülni. Az egész erdő bűzlött a vérfarkasoktól és állandóan mozogtak. Most még Dem se tudta biztosra megmondani merre vannak.
A kezembe szorítottam az ezüsttőrt. Csillogott a fák lombjai között átjutó kis fényben.
Nagyon sok volturi katonát küldtek ki, hogy körbenézzen a világon vérfarkasok után kutatva. Mi már végeztünk kettővel Lengyelországba és eggyel Franciaországba. Most ide Angliába vezetett az utunk.
Most, hogy ellenőriztük Lucyt és a családját sokkal nyugodtabb vagyok. Nem esett bajuk, pedig a vérfarkasok a közelükben vannak. Igazából engem csak Lucy érdekelt. De ő szereti a családját, bármit is mondd.
Talán egyszer, ha nem lesz más hely ahol élhetne boldogan, akkor talán elvinném a Volturihoz. Ha ott lenne neki a legjobb és a legbiztonságosabb. Én az életemet adnám érte, bár azt sokakért megtenném a Volturiban. De érte gondolkodás nélkül.
- Vigyázz! – kiáltott egy idegen hang a hátam mögül.
Megfordultam és egy fekete, hatalmas farkassal találtam magam szembe. Az eddig lopakodott felém, de most nekem ugrott. Nagy mancsával kilökte a kezemből a tőröm, én pedig hátraestem.
- Már megint! – nyögtem fel, amikor a mellkasomra lépett.
Le akart csapni, amikor egy idegen fiú a hátára vetette magát. Az állat meglepődött és hátratántorodott, így fel tudtam állni.
Majd egy női sikítás ütötte meg a fülem. Demetri éppen felém rohant, hogy segítsen, de most megállt. Összenéztünk és bólintottam.
- Menj, segíts Heidinek. – kiáltottam neki. Felvettem a tőröm és odarohantam a tőlem nem messze küzdő pároshoz.
- Nem sietted el. – szólt hozzám egy szőke hajú, 20 év körüli vámpír srác. Éppen kitért egy felé lendülő mancs elől.
Odaugrottam az állathoz és elvágtam a torkát. Hörögve, vért köpve esett a földre. Fölé álltam és gyorsan szíven szúrtam, hogy ne szenvedjen tovább.
Abban a pillanatba visszaváltozott emberré. Egy tizenéves lány feküdt előttem. A testén több helyen harapások ás karmolások nyomai. Hosszú szőke haja, zöld szeme és hófehér bőre volt.
- Szegény szerencsétlen. – lépett mellém a srác.
- Köszönöm! – fordultam felé. – Megmentetted az életem.
Nem vártam meg a válaszát, megfordultam és rohanni kezdtem arra, amerről Heidi sikolya jött.

Demetri pont akkor szúrta le, ő egy fekete hajú 40-es férfi volt.
- Jól vagytok? – kérdeztem és felsegítettem Heidit a földről.
- Jól, csak megharapott. – szorongatta a kezét.
- Mutasd! – fejtettem le az ujjait. Már nem látszott rajta semmi. – Gyorsan begyógyult.
- De még mindig csíp. – simogatta a kezét.
- És még egy pár napig fog is. Tapasztalatból mondom. – próbáltam mosolyogni, de az arcát látva ez nem nagyon jött össze, így inkább abbahagytam.
- Alec… Tényleg beszélned kellene valakivel. – suttogta.
Egy gyűlölködő pillantást vetettem rá, majd ott hagytam.
- Alec! – szólt utánam.
- Csak hagyj békén! – fordultam vissza. – Nincs szükségem beszélgetésre, összesúgásokra a hátam mögött… – teljesen elborította a méreg az eszem és minden kijött, ami az utóbbi napokban felgyülemlett. - Se részvétre, se bűnbánó tekintettekre. Meg akarom tartani az érzéseimet és az emlékeimet. Egy dologra lenne szükségem csupán, arra, hogy mindenki a saját dolgával foglalkozzon. Annyi mindenkit vesztettem már el, Didyme se volt több. Csak egy nyamvadt vámpír. – kiabáltam Heidivel, pedig ő tényleg nem tehetett arról, hogy így érzem magam, de ez egy cseppet sem izgatott. – Egy hülye vámpír, aki arra se volt képes, hogy hallgasson rám. De abban bezzeg nagyon jó volt, hogy az idegeimre menjen és a hátam mögött szervezkedjen. Elhitette velem, hogy lehet normális életünk, hogy nem kellene harcolnunk. „Béke és tárgyalás…” A francokat! Hülye voltam, amikor egyáltalán meghallgattam az ostobaságait.
Azzal belevágtam egy közeli fába és a földre roskadtam. A fa nyikorogva kidőlt, de nem érdekelt. A kezembe temettem az arcom, ha lehettek volna könnyeim sírni kezdtem volna.
- Alec! – rohant hozzám Heidi és át akart ölelni.
- Ne érj hozzám! – suttogtam.
- Hú, egy érzelgős vámpír. Ilyet se láttam még. – hallottam újra azt a hangot, amelyik nem rég még a vigyázz szót kiáltotta nekem. Könnyed hangon próbálta mondani, de nem jött neki össze.
- Ki vagy te? – kérdeztem.
- Alex.
- És mit akarsz tőlünk? – felálltam és ránéztem. Dem mellette állt és nyugtalanul fürkészte.
- Éppen Volterrába tartottam, amikor megéreztem a búskomorságodat és a barátaid aggódását. Kíváncsi lettem, ilyen széles skálájú érzelmeket még nem tapasztaltam vámpíroknál. Ekkora fájdalmat és összetartást… Sajnálom!
- Volterrába? – vontam fel a szemöldököm. – A volturihoz?
- Igen.
- És mit akarsz te tőlük? A vámpírok királyi családjától? Veszélyes lehet.
- Reménykedem benne, hogy bevesznek a buliba. És ti hova tartotok? Miért vadásztok vérfarkasokra?
- Ezt a feladatot kaptuk. Hogy végezzünk minddel. Köszönjük a segítséget.
- Mégis kiparancsol meg ilyesmit? – értetlenkedett.
- Volturi feje. – válaszoltam nemes egyszerűséggel.
- Na, ne! Volturisok vagytok? – lepődött meg. Bólintottam.
- Elkísérhetünk Volterrába, de ha rám hallgatsz, nem ezt az életet választod. – elmentem mellette és rohanni kezdtem Volterra felé.
- De… még lenne… Áhh! - de nem fejezte be. Utánam iramodott, ahogy Dem és Heidi is.

18. fejezet

Sziasztok! :)
Bocsi a késéért, de iszonyú sok dolgom volt, így csak mostanra tudtam összehozni. Remélem nem haragszotok.
Nem lett valami boldog, de azért remélem tetszik.
Puszi! :)
Jó olvasását! :)


(Lucy szemszöge)

A koporsót szállító kocsi mögött lépdeltem lassan. Néha végig folyt egy-egy könnycsepp az arcomon, ilyenkor Chriss bátorítóan megszorította a kezem. Itt állt szorosan mellettem, sosem örültem még ennyire a közelségének.
Mikor két napja hazaértem, azt hittem a szüleim élve megnyúznak. Adam hiába falazott nekem, lebuktunk. Ugyanis elfeledkeztem arról, hogy apa is másolja az erőket és van egy jövőbelátó képessége. Ha megérint valamit, akkor látja a gazdája jövőjét.
Nos, az én apám, aki elpakolta az egyik könyvemet, éppen azt látta, amit legkevésbé kellett volna… Azt, ahogy Aleckel együtt voltunk… egy rövid részletet belőle legalábbis mindenképp.
Így, hát apám kiment az erdőbe, ahol Adam egyedül kuksolt, ahol nekünk „randink” volt. Legalábbis mindenkinek ezt mondtuk. Mindent kiszedett szegény fiúból. Mikor hazaértem szerencsére, Chriss tudott figyelmeztetni előre, így nem ért felkészületlenül a dolog…

Visszazökkentem a jelenbe, mert megérkeztünk a leendő sírhoz. Ahhoz a helyhez, ahol Eric nyugodni fog örökké.
Újabb cseppek gördültek végig az arcomon. A pap belekezdet a latin siratójába. Nem figyeltem a szövegre, pedig tudok latinul, csak a cipőm orrát néztem és megálljt próbáltam parancsolni a könnyeimnek.
Az ég borús volt, bármelyik pillanatba szakadni kezdhetett volna. Enyhén fújta a szél, bele-bele kapva a hajamba, amibe fekete szalagokat fűztem.
Anya állt a balomon, Chriss jobbról. Apa vállába temette az arcát a felesége és zokogott. Nagyon megviselte Eric halála, ahogy mindenki mást is.
Egy jelentéktelennek tűnő emberélet, milyen múlandó is. Mennyire gyorsan változik. Csak úgy rohan el, szinte vak vágtában. És ez a vágta csak gyorsul, ha az ember boldog. De Eric legalább élvezte a szelőt az arcán.
A kezemben egy fehér rózsát szorongattam, amit átkötöttek egy fekete szalaggal. Most előrébb léptem és a koporsóra dobtam. Többen előre léptek és követték a példám. Majd lassan elkezdték rászórni a földet.
Többen odajöttek sajnálkozni, de nem figyelmet a vigasztó és részvétnyilvánító szavakra. Egyedül Adam ölelését viszonoztam, bár arra, hogy mit mondott nem emlékeztem. Gépiesen bólogattam és megköszöntem mindent.

Majd körbepillantottam a temetőn és észrevettem három fekete köpenyes alakot, messze a sötétbe húzódva állni.
Apámra kaptam a pillantásom, anyát próbálta vigasztalni. Nem figyelt rám, a három alakot pedig kitakarta az emberek tömege, akik körbevették őket. Majd Adamre néztem, akik végig kereste a tekintetem a temetés alatt, most sem volt ez másként.
Segélykérően néztem rá, ő azonnal kapcsolt és a szüleim felé sétált, ha kell elvonja a figyelmüket.

Gyors léptekkel elsurrantam onnan. Aztán egyre gyorsabban rohantam a három alak felé.
Míg nem belecsapódtam a középső alak kezei közé. Szorosan magához húzott és csak ölelt. Lassan ringatott és a hátam simogatta. Nekem pedig kitörtek a könnyeim, amiket eddig több-kevesebb sikerrel sikerült lenyelnem.
A másik két alak csak állt mellettünk.
Végül kibontakoztam az öleléséből, pedig örökre így akartam maradt. Csak állni és ölelni őt. Letörölte az arcomról a könnyeket és aggódó pillantásokkal kémlelte azt.
- Nem kellett volna idejönnötök… a temetőbe… - szipogtam. – Túl veszélyes. Tom…
De Alec a számra tette a mutató ujját, jelezvén, hogy maradjak csendben.
- Ne féltsd minket. – suttogta.
A másik két alak Dem és Heidi volt. Mindketten szomorúan néztek rám.
- Részvétem Lucyke. – suttogta Demetri. Heidi pedig átölelt.
Majd mindketten hátrább húzódtak, de közel maradtak ahhoz, hogy figyelhessék a terepet.

- Teljesen rendbe jöttél? – kérdeztem a szerelmem.
- Igen. – végre elmosolyodott, először azóta, hogy itt látom. De a szemében még mindig ott ült az aggódás.
- Jól vagyok. – suttogtam.
- Igen, tudom. Annyira jól vagy, mint egy béka, amin áthajtott egy lovas kocsi. – elmosolyodtam, újra hallva a furcsa hasonlatomat. Végig simított az arcomon, majd óvatosan megcsókolt. Finoman és puhán, nem úgy mint legutóbb. Most úgy csókolt, mintha törékeny lennék.

- Szeretlek! – suttogta, mikor elválltunk egymástól. – Mennem kell, sajnálom.
- Hagy menjek veled. – ragadtam meg a karját. – Kérlek! Itt boldogtalan vagyok.
- Lucy… - suttogta megtörten. – Én szeretném a legjobban, ha velem lennél, de nem akarok ennél is nagyobb szörnyeteg lenni…
- Nem vagy szörnyeteg. – ráztam a fejem, amitől gyors, ugráló táncba kezdet a fürtjeim.
Elmosolyodott, de megrázta a fejét.
- Nem, sajnálom. A családod mellett a helyed...
- Nekem te vagy a családom, csak téged szeretlek… Vagy te már nem így érzel?
- Dehogynem. Jobban szeretlek, mint bárki mást… Rossz ötlet volt idejönnöm. Csak még jobban felzaklattalak.
- Ne, nem. – pár percig egymás szemébe néztünk, majd végül én szólaltam. – Látogass meg, amint teheted. – suttogtam.
Még egyszer megcsókolt, majd behátrált a sötétségbe. Még pár pillanatig hallottam a könnyű köpenyek csattogását a szélben, hála a hallásomnak. Majd csönd lett, hátborzongató csönd.

Megfordult, nem messze tőlem Adam állt. A temető kiürült már teljesen.
Mellé léptem és ő a szemembe nézett.
- Köszönöm. – suttogtam hálásan, amiért elvonta a szüleim figyelmét.
- Bárcsak egyszer rám is úgy néznél, mint arra a fiúra. – suttogta. Azzal megfordult és elindult a temető kapujához.
Nem sokkal később követtem. A fájdalmam még nagyobbra nőtt. Nem direkt csinálta, de mégis bűntudatot ébresztett bennem. Hiszen ő szeret, én meg csúnyán kihasználom az érzelmeit. Undorító vagyok vele szemben. De nélküle szinte semmit se tudnék megtenni…