25. fejezet

Sziasztok! :)
Itt az új fejezet, három napig írtam, mert valami bajom mindig volt vele. Még most is, de mindegy. Jobb nem lesz...
Ez az utolsó fejezet, amit a nyaralás előtt felteszek. Remélhetőleg fejivel nem fogok késni, mert igazából jövő hét pénteken jövök. De nem ígérhetek semmit. Akkor majd elolvasok mindent, amit ti feltesztek. :)
Puszi! Jó olvasást! :)

u.i.: Remélem nem utáljátok meg Lucyt :)

(Bevezető rész, 90 évvel később, 1867. Párizs)

Éjszaka volt, Párizs utcái üresek. A párizsi Notre Dame előtt csak két fekete árny sziluettje látszott. Egy magas vékony fiúé és egy lányé. Igen, egy lányé. Egy lányé, akin nadrág volt. De semmi kétség, gyönyörű alakját, idomait kiemelte a ruhája. Hosszú, hullámos haja lágyan omlott a vállaira. A holdfény megcsillant rajta. Éjszaka feketének tűnt, de igazából barna, gyönyörű szép csokoládébarna.
Beszéltek, de nem lehetett hallani. Az arcukat sem lehetett látni, csak azt, hogy a fiút elbűvölte a törékeny teremtés. Kicsit előre hajolt, hogy megcsókolja, de a lány egy gyors mozdulattal mögé került. Földön túli sebességgel. A fiú idegesen pislogott, majd ijedten hátrafordult. A lány megrázta a fejét, majd neki lökte a társát az épületnek. Az először meglepetten pislogott, majd önelégült vigyor terült el az arcán.
A lány felemelte a kezét, amibe a fiúé volt kulcsolva. Egy kis pengéjű, fényes, ezüst kést tartott a másik kezében. A fiú szemébe a félelem szikrája hagyott nyomot, mikor meglátta az eszközt. A lány elnevette magát, csilingelő, gyönyörű kacagást hallatott. Mire a fiú újra elbűvölten nézte. De hirtelen elhalt a kacagás, és vérfagyasztó morgás tört fel ugyanabból a torokból, amely az előbb még oly szelíden, ártatlanul nevetett. Az angyalból, démon lett hirtelen. Kés szelte a levegőt és megvágta a fiú csuklóját. Az felkiáltott a fájdalomtól és a meglepettségtől. A vére kibuggyant és folyni kezdet végig a kezén, be az inge alá.
A lány előre hajolt és rátapasztotta a száját a sebre. A fiú felüvöltött a fájdalomtól, el akarta lökni, de az erősen visszanyomta a falra. Közben a késével megvágta a torkát is. A üvöltésből pár pillanat alatt halálhörgés lett. A lány otthagyta a csuklót és a nyakára tapasztotta a száját. A fiú keze, erőtlenül lehullott, a teste elernyedt, és a fölre rogyott.
A lány leguggolt hozzá, átkutatta a zsebeit. Kivette a tárcáját, belőle a pénzt. Felegyenesedett, a pénz pedig lángba borult, rádobta a fiú testére és azt is elöntötték a lángok. Kicsit arrébb húzta a testet, hogy az épületre ne terjedjenek át a lángok. Majd a tárcáját kicsit arrébb eldobta.
A tűz megvilágította az arcát. Gyönyörű, hibátlan, tizenéves, gyilkos arcát. A szeme vörösen és elégedetten csillogott. Jó munkát végzett, mint mindig. Annyiszor tette már, hogy nem tud már hibázni. Az emberek, amúgy is hülyék, hogy bármit is meglássanak, ami nem illik a világukba.
A tökéletes álcázás. A pénz eltűnt, a test annyira megég, hogy nem tudják majd, hogy egy csepp vér sincs benne. Egy darabig megigézve nézte a lángokat, majd szélsebesen megfordult és elrohant a helyszínről. Fekete alakja pillanatok alatt odaveszett a sötétségben. Amint eltűnt a tűz kihunyt és újra fekete sötétség terült a térre.

(Lucy szemszöge)

Lementem a vendéglátóm szalonjába. Szokás szerint szoknyát viseltem, hiszen nappal van.
- Drága húgom! Hogy aludtál? – kérdezte a bátyám.
- Jól, köszönöm. Csendes éjszakánk volt.
- Mr. Delaerel el akar itthonról menni. De persze ezt csak a te parancsodra teheti meg. – mosolygott Chriss sötéten.
- Ó, mi dolga a városban? – néztem a férfire, aki félénken összehúzta magát.
- Én… én csak… ideje lenne… dolgozni mennem. Az emberek már gyanakszanak. – remegte.
- Mindenki úgy tudja, hogy beteg. – suttogtam.
- Úgy utálom, amikor reggelente magához tér. – szólt egy unott hang a szalon másik végéből.
- Victoria! – vidultam fel és a nyakába ugrottam. – Azt hittem még napokig elmaradtok.
- Úgyis volt, de végül egy közeli faluban ettünk. Ezt – lökött be egy szőke lányt James. – neked hoztunk ajándéknak Chrisstopher. Analucya, kérlek csinálj vele valamit, mert állandóan remeg és franciául magyaráz.
- Még szerencse, hogy kitűnő a franciám. Igaz James? – a lány elé léptem és mélyen a szemébe néztem, majd franciára váltottam. – Nem félsz és csöndben maradsz, beletörődsz a sorsodba.
- Imádom ezt az erődet Lucy. Így olyan egyszerű minden. – lelkendezett Vick.
- Tudom, az emberekbe tévhitet kelteni, nagyon jól tudok. Nos, Mr. – fordultam a házigazdánkhoz – ki akar menni, csak nem feljelenteni minket?
- Nem, dehogy meg se fordult a fejemben. – szabadkozott.
- Ne hazudj te bohóc! – ragadtam meg a torkát.
- Én… én sajnálom. – fuldokolta. Elengedtem, mire a földre esett és a torkát masszírozta.
- Ha ki akarsz jutni a házból, hát ki fogsz.
- Igen? – csúszott ki a száján a meglepettségtől.
- Nem vagyunk mi túszejtők. Kimehetsz, de én is veled tartok. – rántottam fel a padlóról.
- Lucy, nem veszélyes ez. Ha meglátják a szemed, akkor… - fogta meg Chriss a kezem, de mikor ránéztem, látta nincs mitől félnie. – Ó, elfelejtettem. Igazából vörös, mi?
- Igen, de ha téged meg tudlak téveszteni, akkor bárkit. – nevettem. Majd Alanhez fordultam, az emberhez, akinek még mindig fogtam az öltönyét. Mélyen a szemébe néztem. – Egy méterre sem távolodik el tőlem. Nem mond semmit a titkunkról. Csak akkor válaszol, ha kérdezik.
Azzal felvettem a napernyőm és kiléptem az ajtón.

Az utcán sétálva belekaroltam a kísérőmbe.
- Jó reggelt Monsieur Delaerel. – köszönt egy férfi. – Magának is, hölgyem. – csókolt kezet. – Frank Couri vagyok. És ön?
- Analucya Bennett. – mosolyogtam.
- Angol, ha nem tévedek – mosolygott vissza rám.
- Igen. Ennyire érződik az akcentusomon? – kuncogtam.
- Csak egy cseppet. Jó fülem van az ilyesmihez.
Meg hallottam a gondolatait, amik cseppet sem tetszettek. Túl sok szólt arról, hogy mennyire örülne neki, ha a szeretője lennék. A másik mellett, és a felesége mellett, persze. Te leszel a következő vacsorám, döntöttem el.
- És jobban van már Alan? – fordult a társamhoz.
- Igen, sokkal jobban.
- Hallom három nap múlva érkezik haza a fia. Gondolom örül, hogy egy év után újra láthatja.
- Hazajön a fia? – kérdeztem. – Nem is mondta nekem.
- Öhm, biztosan említettem. – válaszolta zavarta.
- Nem, kiment a fejéből. De sebaj. Végül csak megtudtam. És így hosszabbra nyújthatom a városban tartózkodásomat.
- Ó, erre semmi szükség, annyira nem érdekes ember a fiam, Madame.
- De, de ragaszkodom hozzá, hogy bemutasson neki.
- Ha ilyen szépen kérik, hogy is mondhatnál nemet, drága barátom. – mondta Frank.
- Igen, hogy is. Ha ennyire szeretné, nem mondhattok ellent, ugyebár? – biccentett beletörődően, hogy már megint legyőztem.
Mikor folytattuk volna egy ismerős hang szólított meg.
- Lucy? Lucy Bennett? – kérdezte.

24. fejezet

Sziasztok! :)
Először is köszönöm mindenkinek, aki felköszöntött. :) Ezt a fejit nekik küldöm :) Natalienek, Jandinek, Klaudyának, Alicenek, Vanilííának, Reginának. :)
Másodszor sajnálom, hogy ennyit kellett várni a fejezetre. De most itt van. Remélem tetszik. :)
Puszi! :)

(Lucy szemszöge)

Kicsapódott az ajtó és Adam rohant be a szobába.
- Lucy! – lihegte. – Hát élsz! – ölelt át.
- Mi a gond Adam?
- James és Victoria megölték a szüleiteket.
- Adam… - léptem felé pár pillanatnyi szünet után. – James és Victoria szerették a szüleinket. Tudjuk ki a tettes.
- Nem, nem Lucy. Hát nem érted? Láttam a két szemmel, hogy mit tettek Krissyvel. Majdnem el is kaptak, csak James azt hitte, hogy a kutya csapta a zajt.
- Milyen kutyáról hadoválsz te itt össze-vissza? – kérdezte idegesen Chriss.
- Egy kóbor kutyáról, kint volt az utcán… de ez nem lényeges, ők voltak. Láttam!
- Adam! – a vállára tettem a kezem és a kanapéra nyomtam. – Nyugodj meg! Fekete ruhás alakokat láttál?
- Igen, feketében voltak. De nem alakok, hanem ők. Higgy nekem Lucy! – nézett rám kiskutya szemekkel.
- Alec beismerte, hagyott egy levelet. Az ő kézírása, felismerem, az illatával van tele a ház. Képzelődtél, és most jobb, ha elmész.
- De…
- Semmi de. Adam… Jó barát voltál, de most elválnak az útjaink. Légy boldog! – suttogtam. Utoljára látom, tudom. Egy gyengéd csókot leheltem az ajkaira. Mindig is vágyott rá, most már nem lehet baj belőle. Megfogtam a karját és kivezettem az ajtón.
- Lucy… - suttogta. – Tudom mit láttam. Az érveidre nem tudok magyarázatot adni, de tudom, hogy igazam van.
- Keress valakit helyettem.
- Sosem fogok mást szeretni. – suttogta és most ő csókolt meg, szenvedélyesen, szerelemből. Nem megbánásból és szánalomból, ahogy én tettem, de nem váltott ki belőle semmilyen érzelmet. Nem úgy, mint Alec csókja, ami nélkül nem tudom, hogy fogok élni, ezután… A szívem összeszorult a fájdalomtól, hogy rágondoltam.
- Isten veled! – suttogtam és becsuktam az ajtót. Sírva csúsztam a padlóra, a hasamhoz szorítottam a térdem, mert úgy éreztem a szívem tépték ki. A szüleim, a szerelmem és most a legjobb barátom… elvesztettem őket.

(Adam szemszöge)

- Isten veled! – suttogta és rám csukta az ajtót.
- Lucy… - suttogtam az ajtónak. – szeretlek. – elindultam a város utcáin. Csendben lépdeltem a macskakövön. Bárcsak tehetnék érted valamit, de túl gyenge vagyok. És ekkor ugrott be, hogy én lehet, hogy gyenge vagyok, de tudom kisegíthet. – Alec Volturi. – Mit is mesélt Lucy? A Volturi Volterra városában, Olaszországban él. Hosszú út lesz, de ha megtalálom, ő már biztosan hamar cselekszik.
- Adam! – szólított meg egy női hang. Megfordultam és Victoria állt velem szemben. Megnyalta az ajkát, és azt mondta: - Vacsora!
- Nem félek tőled! – jelentettem ki.
- Pedig kellene. – hátulról megragadott egy kemény vasmarok és eltörte a kezem. Felüvöltöttem a fájdalomtól. Kirúgta alólam a lábam és a földre estem. James felém hajolt és a törött kezembe harapott.
- Pár perc és elönt a tűz. – suttogta és letörölte a szájáról a vérem. – De azért próbálj meg figyelni rám.
- Miért nem ölsz meg most? – nyögtem a kérdést.
- Abban mi lenne az élvezet? Gyors halál, nem látni, ahogy szenvedsz. Kész pocsékolás lenne. De az egész a te hibád. Én nem akartalak bántani, te ütötte bele az orrod a dolgomba.
- Ha már a Volturist nem ölhetjük meg, akkor téged. – röhögött Victoria.
Egyre jobban égtek az ereim. Úgy éreztem mindjárt felrobbannak. A szívem hevesen zakatolt. Próbáltam magamat tartani, de nagyon nehéz volt.
- Vámpír akartál lenni. Hát tudd ez az igazi vámpír. Mi nem szeretünk senkit, csak magunkat.
- Ez nem igaz! – nyögtem. – Lucy… ő… tud szeretni…
- Hát igen, ezért tett ki téged az éjszakába és ezért rúgott beléd annyiszor. Mindig csak akkor kellettél neki, amikor szüksége volt egy hátvédre a kalandjai miatt. Csak saját maga érdekli. Sosem törődött veled.
- Alec majd… megmenti tőletek. – a szemem káprázott. Összemosódott a kép és a hangok. Valaki nevetett, kárörvendően, gúnyosan.
- Alec Volturi? – kérdezte a nő. – Most felejtette el Lucyt. Legalábbis ezt pletykálják. Elvágta az érzelmi szálakat, amik hozzá kötötték.
- Nem! – üvöltöttem. A fájdalom és a hír miatt egyaránt.
- Hát igen. Ez tényleg borzasztó döntés volt. Nem vitte magával. Pedig milyen kincset ér az a lány. Önként ment volna vele az a bolond meg itt hagyta.
- Mert van benne emberség… - nyögtem rekedten.
- Háh, micsoda ostobaság. Emberségesség, szeretet, önfeláldozás… micsoda idióta hallgat kezekre? Ezek a gyengék érzelmei. Semmi értelmük. A gyengék, pedig mindig veszítenek, eltiporják őket az erősek. – teljesen összegubództam a fájdalomtól, de James csak folytatta.
- Ezért csak egy szolga Alec Volturi, pedig lehetne vezér is, meg van benne az erő hozzá. Csak túl ostoba és a szívére hallgat. Pedig egy vámpír szíve már megállt, nem dobog többé, így nem is kell rá figyelni mit súg. Bezzeg Aro Volturi, ő igazi vezető. De te nem is tudod ki az. Igazam van?
- Együnk már James. – sietette Victoria.
- Mindjárt drágám, mindjárt. Nos, te már nem fogod megtudni mi történik. De finom vacsora lesz belőled. És ne aggódj, nem akarom bántani Lucyt… még.
Tudod, azért sajnálom. Jó vámpír lett volna belőled. Lehettél volna a csapatom tagja, de nem. Te öncélú voltál és nem hozzám jöttél, hanem köptél. Sőt még a Volturit is fel akartad keresni. De valamit még tudj! Ha elmentél volna oda, nemcsak én, de Lucy is meghalt volna. Az egyik fontos szabály ugyanis, hogy embernek nem szabadni megtudni mik vagyunk… A büntetés, pedig halál. Szóval felfoghatod úgyis, ha ezt szeretnéd, hogy ezzel Lucyt védem.
- Ehetünk végre? – kérdezte mohón Victoria.
- Csak utánad kedvesen. – éles fogak hatoltak a húsomba. De már nem is volt fájdalmas a tűzhöz képest. Majd még egy harapást éreztem a torkomon. Éreztem, ahogy felszakad az artériám. Fuldokolni kezdtem, majd minden elsötétült végleg.

Szülinap!

Sziasztok! :)

Ma van a szülinapom, és ezért nem hoztam fejit. Mert nem volt időm írni az utóbbi napokban, vagy nem voltam olyan állapotba(és itt nem a berúgásra gondolok, mielőtt valaki valami rosszra gondolna :D, csak a fáradságra).
Szóval sajnálom! Ne haragudjatok! :)

Kellemes napot! :)
Puszi: Szilvi:)

23. fejezet

Sziasztok! :)
Itt az új! :) Jó olvasást hozzá. Köszönöm a hozzászólásokat és Alice Cullennek(Boginak) küldöm a fejezetet a nagy visszatérésére. :D :)

Sziasztok! Puszi! :)

(Alec szemszöge)

Végül Demetri kérésére Heidi után mentem és beszéltem vele. Elmondtam neki, hogy Dem nem akarta megsérteni, és, hogy gyönyörűnek tartja, nagyon kedveli, de csak mint barátot. Hazudtam a legjobb barátomért. De legalább kibékültek.
Most éppen Chelsea szobájához tartok. Azóta nem beszéltem vele, hogy el akarta venni a fájdalmam.
Bekopogtam és halk, meggyötört hang szólt ki, hogy szabad. Benyitottam. Chelsea gyanakvó, óvatos pillantással nézett rám. Amit teljesen megértettem a legutóbbi találkozásunkkor, ugyanis rátámadtam.
- Szia! – köszöntem halkan.
- Szia! Miben segíthetek? – jött a kimért válasz.
- Szeretnék bocsánatot kérni. Sajnálom, amit múltkor tettem. Én… nem akartalak bántani, elragadtattam magam. Meg tudsz nekem bocsájtani?
- Meg. – suttogta és átölelt. – De nem csak ezért jöttél igaz?
- Azt mondtad tudsz segíteni…
- Mégis lemondasz a Didyméhez kötő érzelmekről? – kérdezte meglepetten.
- Nem.
- Hát akkor?
- Szerelmes vagyok, de olyasvalakibe, akibe nem lehet. És ezt már nem bírom elviselni.
- Értem, szóval azt szeretnéd, ha ezt a köteléket szakítanám el. – bólintott mindent-tudóan.
- Nem, nem teljesen. Nem akarom, hogy teljesen elmúljon, az amit iránta érzek. Csak legyen gyenge… gyengébb. Megteszed nekem?
- Igen.
- Köszönöm.
- Rendben! – suttogta. – Ha nem haragszol gyorsan csinálom, hogy hamar túl legyél rajta. - leültetett az ágyra és lehunyta a szemét. Pár pillanatig nem éreztem semmit. Majd az érzelmeim mind a felszínre törtek, összeszorítottam a fogam és a szemeim. A fájdalom Didyme miatt, a Volturi iránti elkötelezettség, a barátság, a testvéri szeretett, és végül a szerelem. Majd éreztem, hogy egyre kevésbé fontos. Először reflexszerűen belekapaszkodtam az érzésbe.
- Ne ellenkezz! – utasított Chelsea.
Elengedtem hát, s éreztem, hogy egyre távolodik, de egyre kevésbé figyelek rá. Már nem érdekelt. Egy kicsit még bennem volt, de a többi érzelem elnyomta. Lucy neve már semmit sem jelentett nekem, csak egy régi ismerős, akit elfelejthetek.

(Chelsea szemszöge)

Miután végeztem Aleckel lementem a Mesterhez, elmondani neki a fejleményeket. Egyedül volt bent. Még Renata sem volt, végül is itt a Volturi kastélyának gyomrában nem eshetett baja. Mosolyogva fogadott, mint mindig.
- Mester – hajoltam meg, amint beléptem.
- Chelsea drágám. Miben segíthetek?
- Jó híreket hoztam… Alecről.
- Óh! Lássuk hát! – mohó fény villant a szemében, ahogy nyúlt a kezem felé.
Hirtelen az jutott eszembe, hogy olyan, mint egy kisfiú, aki nyúl az új játékáért. Felnevetett a hasonlaton.
Majd tovább nézelődött.
- Ez tetszik. – suttogta. – Nagyon jó hír. Ügyes vagy, újra bizonyítottad rátermettségedet.
Elégedettség töltötte el a szívem, megint jó munkát végezetem.
- De van itt valami… - suttogtam. – Olyan erős érzelmek kötötték a lányhoz, hogyha újra találkoznak, lehet, hogy nem tudom elnyomni.
- Nem hinném, hogy Lucy keresni fogja. Ha mégis hát őt is idekötjük. Hasznunkra lehetne…

(Lucy szemszöge)

Hogy tehette ezt velem? Már két napja ezen rágódom.
- Most mi lesz, Lu? – kérdezte Chriss.
- Gondolom te Jamesékkel akarsz tartani. – néztem a bátyámra.
- Itt akarsz maradni?
- Nem is tudom… Ez az otthonunk és, ha… keres, akkor… itt fog. – súgtam.
- Hogy szeretheted még mindig? Ezek után? Hogy? – dühös volt. A Volturira, Alecre, rám…
- Próbáltam gyűlölni, de nem megy. Csak gyűlölni nem tudom. Gyűlölöm és szeretem egyszerre. – fakadtam ki és könnyek záporoztak a szememből. – A Volturi megölt két számomra nagyon fontos embert, de mégse tudom őt gyűlölni. Nem saját, szabad akaratából tette. Ez kiderül a levélből.
- Nem nagyon ellenkezhetett. – kiáltotta Chriss.
- Azt írta választani kellet… Nem tudhatod mi között.
- Nem, nem tudhatom, mert nem szándékozott neked megírni.
- Biztos vagyok benne, hogy ha tehette volna, elkerülte volna ezt a borzalmas tetted.
- Honnan tudod? – kiabált még mindig a bátyám.
- Ismerem. Szeretem. És tudom, hogy ő is engem. Én vagyok neki a legfontosabb. Ez kiderül minden egyes döntéséből, cselekedetéből.
- Ezt miből gondolod? – nézett rám kíváncsian a bátyám.
- Ha csak magával törődne, már nem lennék itt. Csatlakozni akartam a Volturihoz. – suttogtam.
- Micsoda? - mondta felháborodottan.
- De nem vitt magával, hiába könyörögtem. Azt akarta, hogy szabad maradjak. Hogy ne parancsoljon nekem senki.
- Ez nem inkább azt jelenti, hogy nem is szeret.
- Honnan tudhatnád? Pont te? Senkit se szerettél soha. Apával is folyton veszekedtél. Anyát pedig megvetetted. Engem pedig…
- Szerettem őket, és téged is szeretlek. Mindennél jobban... Elmegyünk Jamesékkel. Pakold össze, ami legjobban kell.

Ekkor kicsapódott az ajtó és Adam rohant be a szobába.
- Lucy! – lihegte. – Hát élsz! – ölelt át.
- Mi a gond Adam?
- James és Victoria megölték a szüleiteket…

22. fejezet

Sziasztok!
Tudom, tudom nagyon sokára hoztam. Sajnálom! Remélem nem haragudtok rám. De már megkezdődött a szünet, így már tudom hozni a fejezeteket rendesen.
Nos, jó olvasást!
Puszi! :)

Szilvi:)

(Chriss szemszöge)

Végig rohantunk London felé. Majd a városban emberi sebességre váltva futottunk tovább, bár a nem volt senki az utcán, hiszen csak hajnali 4 volt.
Lucy kicsapta a ház ajtaját és már rohant is befelé. Én pedig követtem. James és Victoria tisztes távolságból jöttek mögöttünk.
Amikor beléptem nem füst, hanem valami ismerős illat csapta meg az orrom.
- Narancs és menta? – értetlenkedtem hangosan.
- Az nem lehet… - suttogta Lucy. – csak rosszul érzed, ez biztos.
- Nem itt ölték meg őket, hanem az utcán. – mondta szomorúan James.
- Merre? Hol? – ragadta meg Lucy a férfi gallérját. – Beszélj!
- Nem tudom… Azt már nem láttuk.
Bentebb mentem a lakásba és találtam egy vörös rózsát, ami már majdnem fekete volt. Mellette pedig egy levél.
- Lucy… - suttogtam, ahogy végig futattam a borítékra írt betűkön a kezem. Megfordult és a húgom értetlenül nézett rám. – Neked címezték. – nyújtottam felé.
Kikapta a kezemből és kíméletlenül kibontotta a levelet. Gyorsan futatta végig a szemét az íráson.
- Hogy tehette ezt? – suttogta és a földre rogyott. Kiejtve a kezéből a levelet és a rózsát. Pár könnycsepp gördült végig az arcán, majd lángra lobbant a levél. Tudtam, hogy fel kellett volna már vennem, és elolvasnom. A franc!
De Lucy újra lekötötte a figyelmemet. Felállt felvette a rózsát, és elkezdte letépkedni a szirmait.
- Miért ismertelek én meg Alec Volturi? Mézédes szavakat hagysz, és közben hátba támadsz? Gyűlöllek! – azzal a maradék virágot is szétmorzsolta a kezében.

(Alec szemszöge)

Az íróasztalomnál ültem. Tintába mártottam a tollam és hallgattam a sercegését a papíron.

Kedves Lucy!
Egyetlen szerelmem!

Remélem jól vagy. Régóta nem láttalak.
Sajnálom, hogy így eltűntem, de muszáj volt.
Azt is sajnálom, amit most tenni fogok. De nem
bírom már. A sok fájdalom legyengít.
Az elvesztésed nem bírom elviselni.
Annyira hiányzol. Tudod jól, hogy engem
csak te tudsz bántani. És azzal, hogy nem vagy
itt bántasz engem. Tudom én választottam ezt.
Muszáj volt választanom. Sajnálom.
Haragudni fogsz rám, ha megtudod.
De nem így legalább meg se fordul
a fejemben, hogy keresselek.
Muszáj felejtenem, tedd ezt te is.

Szeretlek, mindennél jobban
Az életemnél is jobban
Alec

Összehajtottam a levelet, beletettem a borítékba és a zakóm zsebének mélyére rejtettem. Itt az ideje az ellenőrző körútnak. Kimentem a titkos földalatti folyosón. Volterra csendes és nyugodt volt, mint általában.
Miután a városban körbenéztem és láttam, hogy minden tiszta tovább mentem az erdőbe.
Az erdő is nyugodt volt, csak egy-két állat mozgolódott benne.
Majd mintha neszezést hallottam volna magam mögött. Megfordultam, de nem láttam semmit.
Valami fekete árny elfutott mellettem és letépte rólam a zakóm.
- Hé! – kiáltottam és utána iramodtam. De elvesztettem a szagát. Csak egy zakó, van száz másik minimum Heidit ismerve. Így hát visszafordultam Volterrába, hogy megtegyem azt, amiről a szívem azt súgta nem szabad, de az eszem másképpen gondolta.

(James szemszöge)

- Sikerült? – kérdeztem Laurent barátomat.
- Sikerült, bár elég sokáig üldözött. De aztán feladta. – nyújtotta át a drága anyagot.
- Pompás! – szóltam miután beleszagoltam. – Jól átjárja az illata.
A szemem a zsebére tévedt, amiből kilógott egy levél csücske. Kivettem és megforgattam a kezemben, végül megtaláltam a címzettet.
- Ó! – suttogtam és elolvastam a levelet. – Ez pont kapóra jön. – mosolyogtam elégedetten. – Victoria! – kiáltottam.
- Igen, drágám? – jött oda hozzám és megcsókolt.
- Vedd meg a leggyönyörűbb vörös rózsát a városban. A tervünk tökéletesebben nem is sikerülhetne.


Miután elintéztük a Bennett házaspárt visszamentünk a házba. Victoria végig szaladt a ház alsószintjén Alec Volturi zakójával. Plusz még pár idegen vámpír ruhájával. Amiket nem rég lopkodtunk össze.
Én letettem a levelet és a rózsát az asztalra, amikor kintről zajt hallottam. Hátra fordultam, majd kisétáltam a házból. De csak egy kóbor kutya kotorta a szemetet.
- Emlékeztetsz valakire. – mondtam neki. – Tom is ilyen szerencsétlen volt.
Elkergettem és visszamentem a házba.
A ruhákat elégettük ott ahol Krissyt is. Majd elindultunk az erdőbe, hogy szóljunk Lucyéknek.

21. fejezet

Sziasztok! :)
Tudom nagyon régen volt már friss, ezer bocsánat.
De nagyon sok dolgom volt, van. Remélem nem haragudtok.
Jó olvasást! :)
Puszi!:)

(Heidi szemszöge)

Demetrivel ültünk egymás mellett, amikor Alec besétált a főkapun. Elég vicces látványt nyújtott. A mindig makulátlan öltözéke gyűrött és koszos volt. A haja pedig kócos. Sőt, mintha hiányozna valami…
- Hol a zakód? – kérdezte nevetve Dem. – Csak nem megtámadtak az állatok az erdőben.
- Hahaha! Nagyon vicces! – ült le mellénk.
- Mi történt? – kérdeztem.
- Ki fogtok nevetni… - suttogta.
- Na, ne gyerekeskedj már. Miért nevetnénk ki?
- Lehet, hogy letámadta egy csapat nő és csak így tudott elmenekülni. – röhögött Dem. Szúrósan néztem rá, mire rögtön elhallgatott. Alec pedig megadóan sóhajtott.
- Igazából, azt hiszem kiraboltak. – nyögte ki.
- Ki… ki… ki… kiraboltak? - nevetett Demetri és én is alig bírtam ki mosolygás nélkül.
- Igen, elrohant mellettem egy vámpír és letépte rólam a zakómat. Aztán el is rohant, én pedig követtem, de elvesztettem.
- Biztos egy rajongód. Nem Lucyke jött szuvenírért?
- És te vagy a legjobb barátom? Milyenek az ellenségeim? – kérdezte Alec, majd elindult a szobájába.
- Most megsértődött? – nézett rám Demetri.
- Megérdemelnéd, de nem tudom. Lehet. Bár nem olyannak ismerem.
- Utána menjek?
- Hát, persze. – azzal ott hagyott és Alec után rohant. Én pedig úgy döntöttem követem.

Amikor felértem a lépcsőn Dem egy ajtó előtt állt és döngette.
- Engedj be édes kisszívem, pici bogaram. Nem akartalak megsérteni. – gügyögte.
- Fulladj meg! És ne molesztálj! Inkább szedd össze magad és hívd el randira Heidit. – nyitotta ki az ajtót a félmenztelen Alec. Én pedig neki tántorogtam a falnak a meglepetéstől.
A fiúk észrevettek, Alec és Demetri rám néztek, majd egymásra.
Én csak meredtem magam elé.
- Ízé, csak mondta. Ne vedd komolyan, nem akarlak randira vinni. – mondta Demetri. Nekem se kellett több fogtam magam és elrohantam. De még hallottam pár szót.
- Ezt jól megcsináltad! – mondta Demetri.
- Én? – Alec. – Itt volt a… - eddig hallottam. Az erdőbe rohantam és leültem egy fára.

(Victoria szemszöge)

Már besötétedett, amikor visszaindultunk Londonba. Amikor megálltam.
- James, - szóltam ijedten. – nem kellene szólnunk Laurentnek?
- Nyugi, édesem. – karolt át. – Csak annyit mondtam neki, hogy vigyázzon rájuk. Tudtam, hogy Tom nem kockáztat. Meg, hogy holnap reggelig tartsa őket távol.
- Rendben! – mosolyodtam és folytattuk az utunkat.

Beértünk London szívébe. Az utcák üresek voltak. James halkan kinyitotta a ház ajtaját. Krissy a konyhába mosogatott. Hang nélkül suhantunk be. Krissy mégis meghalhatott valamit, mert megfordult.
- Hahó! Ki az? – kiáltott bele a szoba csendjébe.
- Csak mi vagyunk. – lépett elő James a sötétből.
- Rám hoztátok a szívbajt. – tette a szívére a kezét.
- Azt akartuk… - suttogta baljósan James.
- Ezt hogy érted? Hol van Tom?
- Meghalt. Megöltük.
- Mit beszélsz? Nincs vicces kedvem.
- Nem viccelek Krissy a férjed halott. – ha lehetséges még jobban elsápadt, mint amilyen alapból a bőre.
- Hol a lányom és a fiam? Mit tettetek velük? – morogta.
- Á, ők jól vannak. Semmi bajuk sem lesz ezt megígérhetem. – már rá akartam ugrani, amikor kitért előlem és kirohant az utcára. – Vadászat! Ez tetszik! – tapsikoltam nevetve és utána rohantunk. Még nem ért ki a városból, amikor megtaláltuk…

(Lucy szemszöge)

Egy medvét és egy szarvast öltem meg. Most Chrissel egy réten, a fűben feküdtünk és a mellkasára hajtottam a fejem.
- Annyira jó lenne örökké így, nyugodtan élni. – suttogtam.
- Én inkább világot látnék. – nevetett.
- És itt hagynál engem, drága bátyám? – ültem fel megjátszott sértettséggel.
- Tudod jól, hogy magammal akarnálak vinni. De tudom, hogy te nem az én társaságomra vágysz. Mit ér egy báty társasága, ha szemben a szerelem van? – sóhajtott fel.
- Szerelem… - suttogtam. – Már négy éve nem láttam. Elég érdekes szerelem.
- Szerintem, - karolt át. – ha tehetné eljönne érted. Ha azt látná jónak, akkor elvinne magával.
- Vagy minden nővel eljátssza ezt. Egy darabig szórakozik, aztán ha már unalmasak ejti őket. – suttogtam szomorúan.
- Tudod, szerintem nekem van igazam. És ez nagy szó, mert egy Volturi katonát védek. Nem teszem ezt minden nap. – nevetett.
- Úgy gondolod tényleg szeret?
- Különben nem mondanám.
- De úgyis mindegy… - sóhajtottam fel. – Gyere, induljunk haza. – álltam fel és felhúztam őt is.

Félúton járhattunk, amikor szembejött James és Victoria.
- Sziasztok! Vadászni mentek? – kérdezte Chriss. James és Victoria egymásra néztek, majd ránk. Nagyon nem tetszett ez a pillantás nekem.
- Valami gond van? – kérdeztem félénken.
- Valami nagy szörnyűség történt… - suttogta James.
- Mondd már. Mi? – sürgettem.
- A szüleitek…
Nekem nem is kellett több megkerültem őket és már rohantam is Londonba. Chriss még utánam kiáltott, hogy várjak, de végül mind utánam eredtek.

20. fejezet

Sziasztok! :)
Itt vagyok újra. Bocsi, hogy ilyen soká lett fejezet, de elég sok dolgom volt.
Ezúton is szeretnék sok sikert kívánni azoknak, akik érettségiznek. Gratulálni azoknak, akiknek megjöttek a középiskolákba való felvételi papírok.
Nem tudom veletek mi van. De nekem érettségi szünetem van csütörtökig. Olyan jó itthon!!! :P Na jó, nem fájdítom azoknak a szívét, akiknek nincs. :)
Remélem tetszeni fog a feji! És ne utáljatok, ennek egyszer be kellett következnie.A fejezetet tegnap írtam. Akkor még megfelelt a kedvemnek, ma már nem igazán. Nem voltam túl boldog tegnap, most az vagyok. Remélem így is marad! :)
Jó olvasást! :)
Ajánlom: Reginának és Klaudyának. :) :) Csók Csók Szeretettel! :D
Puszi:
Szilvi :)

(Lucy szemszöge, 4 év múlva)

Négy év telt el azóta, hogy Alec Volturit utoljára láttam. Még most is álmodom az esküvőnkről. Amint éppen kimondom az igent és borzasztóan boldog vagyok. De ez, hogy is lehetne?
James és Victoria még mindig itt él. Bár van, hogy hónapokra is felszívódnak, de mindig visszajönnek és mesélnek a világról. Hogy milyen lenne, ha velük tartanánk.
Néha megfordul a fejemben, hogy velük megyek, és nem jövök vissza. De az apám nem enged el. Megtalálna és visszahozna. Meg amúgy is itt van a családom, a barátaim.
Adam azóta se vett el senkit. Még mindig arra vár, hogy igent mondjak. Gyakorta felhozza, hogy már nem fog visszajönni és tegyem rajta túl magam. De nem megy. Adammet sosem szeretném szerelemből. És amúgy is milyen élete lenne mellettem? Persze átváltoztathatnám, de miért fosztanám meg az emberi élettől. Ami nekem sosem adatott meg. Egy percre sem.
A Volturiról sem hallani semmit. Az utolsó hír, amit a vámpírok pletykálta a vérfarkas irtás volt, az is már vagy három éve. Pedig Victoriát mindig megkérdezem, hogy hallott e valamit. De mindig ugyanaz a válasz: Semmit, sajnálom.
Chriss pedig szintén állandóan nyaggat, hogy álljunk be Jamesékhez egy-egy útra, ne érdekeljen apa. De nem csak az ő szava miatt akarok maradni. Nem. Ha Alec keres, biztosan itt fog, így itt kell maradnom.
Bár attól félek, ha Alec legközelebb eljön az nem azért lesz, mert szeretne, hanem, mert Aro küldi, hogy vigyen oda. Tudnak róla, hogy telepata vagyok. Vagyis különleges és fontos. Apa mesélt valami Eleazar nevű vámpírról. Aki tudja, megérzi, meglátja a különleges vámpírokat. Mi van, ha rólam is tud?
Á, nem, nyugi van. Alec sosem tenne velem semmi ilyesmit. Sosem vinne a Volturihoz. Még akkor se vitt, amikor szerettem volna. Mindig vonzani fog az a hely, de nem akarom már adni a szabadságom. Ha ennyi évig bírtam Alec Volturi nélkül ezután is bírni fogom.

Kinyílt a szobám ajtaja és Chriss lépett be.
- Mi van hugicám? – felültem az ágyon és ránéztem. - Nem jössz el vadászni?
- Mégis hová?
- Messzire csak te és én. Nos, mi szólsz? – nyújtotta felém a kezét.
- Menjünk… - suttogtam és elfogadtam a felém nyújtott jobbot. Felrántott az ágyról és lerohantunk a földszintre.
Csak anya volt otthon, mert James, Vick és apa elmentek. Azt ne tudom hová, csak el.
- Elmegyünk vadászni. – kiáltottuk oda neki.
- Rendben, vigyázatok magatokra.

(Victoria szemszöge)

Tom lépdelt elő, mi pedig mögötte Jamessel. Nagyon izgatott voltam már. Alig bírtam ki. Sürgetően néztem Jamesre, de ő csak csitított.
- Itt nincs is semmi féle vámpír, aki felhívhatja ránk a figyeltem. – fordult felénk Tom.
- Tudod, - állt meg James – nekem kell a lányod és fiad. Te és a kedves nejed pedig az utamban vagytok.
- Miről beszélsz James?
- Nincs vámpír, tényleg nincs. De te itt vagy, és nem is mész el innen többet. Nagyon sokat segítettél amúgy, de tényleg. Hiszen olyan szépen megutáltattad magad a fiaddal, aztán meg eltiltottad a lányod a titkos szerelemétől… Könnyű lesz átállítani őket. – gúnyolódott James.
- Azt hiszed meg tudsz ölni?
- Ó, igen. Önként és dalolva fogsz meghalni. Ugyanis Chrissnek bogarat ültettem a fülébe. Hogy fedezze fel a világot. Már el is indult a húgával és, ha nem érek oda időben, egy emberem megöli őket. Laurentnek hívják. Kedves fickó. Szerinted miért jártunk el annyit? Szórakozásból?
- Úgysem öleted meg őket. Fontosak neked.
- Ha az enyémek nem lehetnek, akkor a tieid se legyenek. Túl drágák nekem, mindenféleképpen megszerzem őket. Vagy így, vagy úgy… Válasz! Te vagy ők? Milyen apa lennél, ha hagynád meghalni őket.
- Remélem, rájönnek ki vagy. És megölnek, ők képesek lesznek rá. Tudom! Szenvedjetek sokat!
Azzal fellobbantott maga mögött egy tüzet.
- Jó választás. De tudod mi lesz a lányodból, az kis katonám. Megmutatom neki, hogyan használja az erejét, amire te nem voltál képes. – gúnyolódott James. Hogy én mennyire szeretem ilyenkor.
- A Volturi felfigyel rá, ha használni fogja. Őrá és Chrissre is. Remélem Aro eljön értük, inkább ők, mint ti.
- Majd én megvédem őket tőlük. Nem kell félned. Megtudják milyen vámpírnak lenni, igazinak. Aki nem játssza a tökéletes ember figuráját. Aki nem eszik holmi büdös állatott. Vérvörös szemeik mindig csillogni fognak, ezt garantálom neked. – Tomon látszott, hogy mindjárt Jamesnek ugrik.
- És ha én találom meg őket először. – vetette közbe.
- Nem vagy jó nyomkövető, én az vagyok. Plusz tudom is, hogy hová mentek. Nincs esélyed.
- Szenvedj még sokat James, és te is, Victoria! – azzal belehátrált a mögötte lobogó tűzbe.

Én meg szomorúan hajtottam le a fejem. Egy hangot sem adott ki. Csak az émelytő, mégis édes égett vámpír szaga csapta meg az orrom. Pedig milyen jó lett volna hallani, ahogy nyüszít. Ó, milyen édes lett volna ez a illat, ha én magam lököm a lángok közé. De jó lett volna.
- Miért szomorkodsz drágám? – emelete meg az állam James.
- Le akartam tépni a fejét. – morogtam.
- Ott a felesége. Őt még megölheted. – szenvedélyesen megcsókoltam.
- Tényleg nekem adott ezt az örömet? – kérdeztem kacarászva.
- Szeretettem jeléül. De ne kíméletesen csináld.
- Imádlak! – csókoltam meg újra.
- Tudom! – suttogta és neki nyomott egy fának. Gyorsan leszedtük egymásról a ruhákat és az avarban a magáévá tett…