6.fejezet

(Alec szemszöge, 2 hónappal később)

Aro hívatott, így megint a nagyterem felé vettem az irányt. Szokás szerint megint felragyogott a szeme, mikor beléptem. Ezzel egyidejűleg Caius pedig megforgatta a szemeit. Hát igen, nem vagyok a kedvence.
- Alec! Olyan jó újra látni.
- Mester! – hajoltam meg.
- Hallottam Didyme már beszélt veled a kinevezésről. Remélem örülsz neki.
- Nagyon megtisztelő! – egy mosoly volt a válasza.
- Nos, megint lenne egy feladatod Didyme, Demetri és te elmentek Brazíliába. Lenne ott két vámpír, akit szívesen látnék a csapatomban. Pontosabban még csak az egyik vámpír, a másikra drága barátom, Eleazar hívta fel a figyelmem. A fiú, vagyis a vámpír egy másik klán tagja, nem kell mondanom, hogyha nem akarják engedni mi dolgod, igaz?
- Igaz, mester. Idehozzuk mindkettőt. – meghajoltam és kimentem. Demetri és Didyme már várt rám.

- Akkor induljunk, fiúk. – mosolygott Didyme, majd a csatorna felé vezetett minket.
Kiérve a városból rohanni kezdtünk. Éles kanyarokat vettünk, befutottunk az erdőbe, hogy ne vegyenek észre.

Brazíliába érve Demetri egy sűrű erdőbe vezetett minket. Ha nem lennék vámpír, biztosan hanyatt homlok menekülnék kifelé. Emberi szemmel az orrunk hegyéig se látnák.
Nem kellett sokáig keresgélnünk, két fiú és egy lány jelent meg előttünk.
- Ki jár erre? – kérdezte az idősebbik srác.
- A Volturi! – válaszolta Didyme. – Alec, Demetri és én, Didyme Volturi.
- A Volturi? – lepődött meg a fiatalabbik, majd valami furcsa izgalom jelent meg a szemében, mintha már évek óta csak erre várna. A lány a fiatalabbik arcát fürkészte. Remélem azért a srácért jöttünk, mert akkor könnyű lesz.
- Mit akar itt a Volturi? – kérdezte az idősebbik.
- Elvinni magunkkal Robint, ha persze ő is szeretné. – a fiatal arca felragyogott, majd a lányra nézett és lesütötte a szemét. – Nos? Robin mit mondasz? Eljössz velünk Volterrába vagy itt maradsz ebben… ebben az erdőben? – Didyme undorodva nézett körül.
Robin a két társa arcát fürkészte. Igent szeretett volna mondani, de visszatartotta, hogy el kell hagynia a társait.
Demetri mozgolódni kezdet mellettem.
- Nem érünk rá egésznap. – morogta.
Mindenki rákapta a tekintetét, kivéve Didyme. Folyamatosan a srácot nézte, próbálta vele felvenni a szemkontaktus, de mindig kitért előle.
- Robin, csak rajtad múlik hogyan döntesz. – mondta a másik fiú.
- Találkozzunk még! – kontrázta a lány, bár érezni lehetett a hangján, hogy maga se hisz benne. – Mindig is erre vágytál, és most itt az alkalom ne szalaszd el miattunk.
- Veletek megyek! – mondta a fiú, majd átölelte mindkét társát.
- Rendben van! – mosolygott Didyme. – Akkor induljunk, van még egy kis dolgunk.

- Mégis mi? – kérdezte pár perc múlva, mikor már nem láthatta a régi barátait.
- Elrabolni a kormányzó lányát. – mondta Didyme, majd futásnak eredt. Robin lefagyott. Megállt és nem mozdult.
- Elrabolni? – motyogta maga előtt.
- Ő is meg fogja kapni a lehetőséget, hogy válasszon. Didyme csak nem jó szót használt. – mondtam.
- Alec, Robin gyertek! – fordult vissza Didyme. Mindketten futásnak eredtünk.

(Lucy szemszöge)

A Cloud ház nappaliában ültem, teát szürcsölve. Anya és Adam anyukája kedvesen társalogtak. Én csak a teámra figyeltem, hogy minél hamarabb és undor nélkül leöntsem a torkomon. Éreztem magamon Adam fürkésző pillantását. Minden mozdulatomat leste.
- Ha nem bánják, kimegyek egy kicsit a friss levegőre. – tettem le a csészémet.
Kisétáltam, majd léptek halk zaja ütötte meg a fülem. Elmosolyodtam, azt hiszi nem hallom. Amíg kiértem az udvarra csöndesen követett. Párpercig még várt, lehajoltam az udvaron lévő tóhoz. Felém lépett és visszatükröződött a vízben. Percekig csak ott állt felettem. Bele kellene néznem a gondolataiba, de az illetlenség lenne. Adok még neki egy kis időt.
- Lucy! – felálltam és szembefordultam vele.
- Igen? – kérdeztem mosolyogva.
- Szereted azt a fiút, igaz?
- Milyen fiút? – kérdeztem értetlenül.
- Akivel a bálon táncoltál. Akit előtte se láttam soha, és azóta se. Szereted?
- Ó! Az a fiú. – Szeretem! Gondoltam magamban, de nem mondhattam ki. Megbántanám. – Már elment és nem jön vissza. Így hát lényegtelen mit érzek.
- De ez nem válasz a kérdésemre. - makacskodott.
- Pedig meg kell elégedned ennyivel. Most ha megbocsájtasz... – indultam volna el, de elkapta a kezem. Ijedten húztam ki a kezéből, nem volt rajtam kesztyű.
- Mi? – értetlenkedet. – Jéghideg a kezed, ha nem hidegebb.
- Hideg van. – válaszoltam zavartan. Az arcomat fürkészte, lesütöttem a szemem.
- Mit nem mondasz el nekem? – kérdezte óvatosan. Óh, ha azt tudnád.
- Semmit! – válaszoltam gyorsan.
- Lucy?
- Lehet nekem is magánéletem vagy tévedek? Szállj le rólam! Örökre! – vágtam rá gúnyosan, mérgesen. Ijedten kaptam a kezem a szám elé. – Sajnálom, nem akartalak… - nem hagyta befejezni. Ott hagyott a tó mellett. A szemében mérhetetlen nagy bánattal. – Adam! – nyúltam utána, de hátra se nézett. Besétált, én pedig sírva zuhantam a földre.

Nagy nehezen sikerült összeszednem magam, felálltam, letöröltem a könnyeim és visszamentem.
- Azt hittük már nem is jössz vissza. – mondta Mrs. Cloud.
- Csak ki kellett szellőztetnem a fejem. – Adamre néztem, próbáltam mosolyogni, de elfordult. Lefagyott a mosoly az arcomról. A két nőnek is feltűnt az előbbi, de nem szóltak egy szót se.
Negyed óra múlva aztán anya elköszönt és hazamentünk.

- Mi történt? – kérdezte útközben.
- Megfogta a kezem és észrevettem, hogy hideg.
- Mit mondtál neki?
- Megsértettem, nem fog kérdezősködni. Haragszik rám. – anya átölelt majd beléptünk az ajtón.

- Anya! Lucy! – köszönt Chriss boldogan. – Vendégeink vannak!
- Krissi! – köszönt egy szőke férfi. – Biztosan te vagy Analucya. – nyújtotta felém a kezét. – Én James vagyok, ő pedig Viktoria.
Majd egy vörös hajú nő is köszöntött.

5. fejezet

Sziasztok!
Itt a friss! Tudom csúsztam kicsit, bocsánat érte.
Jó olvasást! Puszi! :)

(Lucy szemszöge)

Még pár percig ott álltam majd megfordultam. Chriss szorosan mögöttem lépkedett, de egy szót sem szólt.
Neszezést hallottunk, majd egy ismerős illat, apa. Kifordult a sarkon, nem volt túl jó kedvében. Megálltam előtte.
- Apa! – szóltam, egy kicsit megremegett a hangom.
- Hol voltatok? – kérdezte összehúzott szemöldökkel.
- Az erdőben. – felelte Chriss.
- Utána mentem! – suttogtam. – De itt hagyott… - egy könnycsepp csordult végig az arcomon.
- Lehet, hogy nem voltam elég egyértelmű, hiszen nem mondtam ki, de gondoltam felfogod, hogy nem találkozhatsz vele. – emelte fel a hangját.
- Már úgy is mindegy! - sütöttem le a szemem.
- Lucy! A volturiban csakis aljas gyilkosok vannak. Aki olyat tesz, ami nekik nem tetszik, azt pedig szépen elteszik az útból. Maguk közé akarnak állítani, hogy belőled is lelketlen szörnyeteget faragjanak. – nem szóltam, csak tele lett a szemem könnyel. - Menjünk haza! – mondta komoran, majd megfordult.

Amikor hazaértünk, én azonnal felrohantam. Hallottam, ahogy anya utánam szól, de apa megállította, hogy időre van szükségem. Sírva dőltem az ágyamra, majd elaludtam.
Csak pár óra múlva hangos kiabálásra ébredtem fel.

- Miért kellett vele így beszélni? – kérdezte Chriss.
- Mert azt akarom, hogy teljesen elfelejtse azt a fiút. Hogy megutálja, és ne keresse.
- Az nem számít igaz, hogy ő mit akar. – éreztem az undort Chriss hangjában, ahogy apával beszélt.
- Az egy aljas gyilkos! Semmi több!
- Igen? Mi jogod ítélkezni te szentfazék? Mi jogod? Ha Lucy tudná miket tettél… - hangos csattanás hallatszott. Gondolom falnak nyomta a bátyámat. – Igen, James mindent elmondott, amikor itt járt. És én is elmo…
- Fenyegetsz, drága fiam? – morogta apa.
- Fogadni mernék, hogy az a fiú százszor jobb nálad. – nem ijedt meg apa viselkedésétől, én viszont a szomszéd szobában annál inkább.
- Ne hergelj!
- Ha ő egy aljas gyilkos, akkor te is az vagy. És mellette még hazug is, aki a saját lányát áltatja. Undorító vagy! – csattanás. Azt hiszem apa felpofozta Chrisst. – Ha Lucy nem lenne, már rég a világ másik végén lennék, azért imádkozva, hogy rohadj meg a pokol legmélyebb bugyrain.
- Nem volt elég, ami kaptál? Kérsz még?
- Engem nem tudsz megijeszteni. Nem félek tőled.
- Pedig egy aljas gyilkos vagyok, nem igaz? – gúnyolódott apa.
- Rohadj meg! – kicsapódott az ajtó, majd egy másik csattanás a bejárati ajtón. Chriss megint elrohant.

Mi volt ez a vita? Miről nem tudok? Aljas gyilkos? Hogy mert Chriss így beszélni apával? Mi ez az egész? Ki kell derítenem!

(Alec szemszöge)

Már két napja visszaértünk. Az első, amit kaptam egy jókora letolás Caiustól, amiért nem a feladatra figyeltem.
Kopogás nélkül a húgom viharzott be.
- Kopogni luxus? – morgolódtam.
- Még mindig azon a buta lányon jár az eszed? Felejtsd már el! Sokkal fontosabb dolgaink vannak.
- Azt én döntöm el, hogy min vagy kin jár az eszem. Semmi közöd hozzá. Amúgy meg nem is ismered, szóval ne ítélkezz.
- Caiusnak igaza van! Abban is igaza volt, hogy meg akart büntetni. Akkor biztosan elfelejted azt a lányt. Nem méltó hozzád! Biztos, hogy nincs neki semmi különleges képessége. Az ilyeneknek nincs. Csakis azért kezdett veled, mert lerí rólad, hogy a Volturiba tartozol, ki akart használni, hogy ide bekerüljön.
- Na, ezt most hagyd abba! – kiáltottam rá. – Takarodj ki a szobámból!
Vérig sértve kivonult és becsapta az ajtót, de úgy, hogy leomlott a vakolat.

Demetrivel a szokásos őrjáratunkról tértünk vissza, amikor szembejött Jane.
- Demetri! – mondta utálatosan. – Alec! – még utálatosabban, ha ez lehetséges.
- Jane! – köszöntem vissza hasonló hangnemben. Bár tőlem közel se volt, olyan hihető, mit tőle.

- Még mindig haragszik rád? – tett fel egy költői kérdést Dem.
- És a poén csak az, hogy nincs is joga hozzá. Nekem kellene rá dühösnek lennem, mert sértegette Lucyt. De nem, ő az, mert kizavartam a szobámból.
Jane hercegnő kérése, vagyis követelése nem teljesült és most vérig van sértve. Hogy lehet valaki ilyen utálatos szipirtyó? Én mindent, tényleg mindent elnéztem neki, mert a testvérem és így gondoltam helyesnek, de ez már nem mehet, így tovább.
Én komolyan nem sokra vagyok attól, hogy teljesen megutáljam, ahogy mindenki más a kastélyban. Aron kívül szereti még valaki?
- Hát… nem, nem hiszem. Én biztos nem.
- Csak tudnám mire jó ez neki? Ez az állandó gonoszkodás. Majdnem meghalt, erre ahelyett, hogy jobb emberré válna, inkább rosszabb lesz. Nem tudom meddig bírom még elviselni a nyavalygását.
Azt hiszi magáról, hogy felsőbb rendű. Ahogy fentebb áll az embereknél, de még a vámpíroknál, még nálunk Volturisoknál is.
- Ez azért nem igaz. Téged a saját szintjéhez igazít.
- Dehogyis, én is csak egy „alattvaló” vagyok. – mondtam gúnyosan. – Most felmegyek a szobámba, rendben? - de Demetri elnézett mellettem. Megfordultam, és láttam, amint Heidi virágokat ültet az udvaron. Felsóhajtottam. – Jaj, Demetri! Te vadbarom! – de nem hallotta meg, annyira belemerült a látványba. – Menj már oda! – löktem meg.
- Dehogy megyek! – eszmélt fel.
- Ha nem próbálkozol, sosem lesz semmi.
- Majd máskor! Egy alkalmas pillanatban.
- Ennél alkalmasabb sosem lesz. – ráztam meg a fejem, de tudtam, hogy amit nem akar arra lehetetlen rávenni. Így hát sóhajtva felmentem a szobámba, ott hagyva az udvar közepén, hátha közönség nélkül cselekszik. Hát… nem, megijedt és ő is felindult a szobájába.

4. fejezet

Sziasztok!

Itt az fejezet! :) Remélem tetszik! :)
Puszi! Jó olvasást! :)

(Alec szemszöge)

Csak rohantam, nem néztem hová. Már régen kiértem a városból. A többiek eddig csendben követtek, de most Dem utánam kiáltott.
- Állj már meg, te átkozott! – üvöltötte sokadszorra. Lefékeztem, ő is megállt, de a többiek elrohantak mellettem.
- Mit akarsz? – kérdeztem dühösen.
- Alec, muszáj beszélnünk… Az a lány…
- Nincs vele semmi! – mondtam komoran, de a földet bámultam.
- Tényleg gyönyörű volt! És biztosan nagyon kedves is.
- Igen, és pont ezért van igaza Tomnak. – néztem fel Demetrire. Aki csak meglepetten pislogott. Amitől átsuhant egy gyenge mosoly az arcomon. – Engem Aro sosem engedne el, ezt mind tudjuk. Ő pedig nem jöhet a Volturihoz. Azt nem szabad engednem. És most légy szíves ejtsük a témát.
- Rendben! – bólintott. – Akkor menjük Félixék után. – de valami neszezés jött a fák közül. Mindketten leguggoltunk harcra készen…

(Lucy szemszöge)

Apa még mindig a kezében tartott és nem akart elengedni. Félt, hogy utána rohanok. De nem tettem volna, hiszen itt hagyott, pedig többen voltak. Magával vihetett volna. Még mindig folyt a könnyem.
Chriss sétált ki, felvetette a földön lévő maszkot. Nézte egy darabig, majd mellém sétált és odaadta.
- Haza akarok menni! – mondtam és kitéptem magam apa kezei közül.
- Rendben! Szólok anyátoknak. – mondta, majd elindult befelé.
Én pedig végig sétáltam az utcán. Chrissel a nyomomban.
- Ugye tudod ki volt ez? – kérdezte. Hátrafordult és felhúztam a szemöldököm.
- Egy vámpír! Apu ismeri.
- Nagyon jól ismeri! – emelte a fel a hangját Chriss. – Bele se gondoltál, hogy a fekete köpeny, az, hogy azt hiszik nekik mindent lehet, kikre jellemző, igaz?
- Ne üvöltözz velem az utcán! – kiáltottam rá.
- Semmit se tudsz! Buta vagy!
- Buta vagy te! – kontráztam mérgesen, majd felpofoztam. Meglepődött, de nem ütött vissza, pedig vártam.
- Bocsáss meg! – suttogta. Megöleltem.
- Te bocsáss meg nekem. Nem kellett volna megütnöm.
- Az térített észhez! – mondta mosolyogva.
- Te tudod ki volt? – kérdeztem. Pár pillanat múlva bólintott. – Ki?
- Egy volturis! – suttogta alig halhatóan.
- Az nem lehet! – ráztam meg a fejem és hátráltam. - Nem! – kiáltottam, majd elrohantam…

(Tom szemszöge)

Megkerestem Krissit. Nem volt nehéz, idegesen figyelte az ajtókat.
- Tom! – rohant felém. – Hol van Lucy? És Chriss?
- Jól vannak! Elindultak hazafelé. Gyere menjünk mi is!
- Úgy illik, hogy elköszönünk. – mondta azzal odasiklott Cloudékhoz.

- Sajnos mennünk kell! – értem oda én is.
- Ilyen korán? De hát miért?
- A lányom rosszul lett!
- Ó, remélem semmi komoly!
- További jó szórakozást! És gratulálunk! – pukedlizett Krissi. Összeszedtük Ericet, majd kisuhantunk.
Elindultunk haza. Beléptünk, de csend volt. Felrohantam a lépcsőn.
- Lucy! Chriss! – kiabáltam. Krissi hasonlóképp odalent. – Az a mocsok rohadék! Csak kerüljön a kezem közé! – kiviharzottam az utcára.
- Hová mész Tom? – szólt utánam Krissi.
- Csak maradj itthon! – az erdő felé kezdtem elrohanni.

(Demetri szemszöge)

Harci pózban guggoltunk, amikor kiáltásokat hallottunk.
- Lucy, állj már meg! – hangzott többször. Alec felengedett, de nem mozdult továbbra sem.
Az a lány, akivel táncolt jelent meg előttünk.
Öröm, félem, majd végül harang látszott a szemén.
- Miért jöttél? – nézett Alecre.
- Én nem értelek! – közben megjelent a kiabáló fiú is.
- Már tudom mi vagy. Szóval ki vele! Miért jött ide négy volturis?
- Menjünk Demetri! – intett nekem, majd megfordult.
- Ne merészelj itt hagyni válasz nélkül! – dobbantott mérgesen a lány.
- Miért ne? Ki vagy te, hogy meg mondd mit tegyek? – fordult vissza Alec mérgesen.
- És te? Te ki vagy? Hogy csak úgy játszadozol velem? Hmm? Aztán meg szó nélkül ott hagysz? Ki vagy te?
- Azt mondtad tudod!
- Tudom mi vagy. De azt nem, hogy ki. – mondta halkabban.
- Nem is fogod megtudni. Tőlem biztosan nem! – fordult meg újra Alec, hogy távozzon.
- Akkor majd megkérdezem Arot!
- Nem! Csak azt nem! Nem jöhetsz el Volterrába.
- Miért nem?
- Nem neked való hely! Nem és kész!
- Nem is ismerlek, mégis utállak. – lépett közelebb Lucy.
- Jól teszed! – most Alec lépett egyet előrébb.
- Nem akarlak többé látni. – újra a lány.
- Rajtam nem fog múlni. – újra Alec.
- Ne gyere többet! – megint Lucy.
- Nem fogok! – és egymás elé értek.
- Szemétláda!
- Hisztis liba! – megcsókolta Lucyt, aki nem ellenkezett. Halkan felkuncogtam mögöttük.
A fiú pedig leesett állal figyelt. Nem tudott megszólalni. Amin megint csak nevetnem kellett.
- Itt most vége! – suttogta Alec.
- Vége! – ismételte Lucy.
- Esküszöm, nem látsz többé! – még egy puszit nyomott a lány arcára, majd ellépett tőle.
Megfordult és elrohant.
- Hát… A viszontlátásra! – vigyorogtam rá Alec szerelmére. – Egyébként Demetrinek hívnak! – hajoltam meg.
- Gyere már te, fajankó! – hallottam meg Heidi kiáltását.
- Jövök már, jövök! Szerintem találkozzunk még, Alec barátunk bármit is ígért. – azzal megfordultam és az erdőbe vetettem magam.

3. fejezet

Sziasztok! :)
Itt a friss! :)
Remélem tetszeni fog!
Puszi! Jó olvasást!

3. fejezet

(Demetri szemszöge)

- Olyan furcsa érzésem van! – motyogtam magamnak, de Heidi meghallotta.
- Miért? – kérdezte tánc közben.
- Mintha valakinek a teremben gyorsabban verne a szíve a kelleténél. Nem hallod?
- Csak túl sokan vannak, ez zavar meg. – nyugtatott meg Heidi. – Nézd! – súgta a fülemben. – Alec talált valakit. – és valóban, tőlünk nem messze táncolt egy lánnyal. Közben beszéltek valamit, de olyan halkan, hogy rajtuk kívül senki sem hallhatta.
- Szép lány, és biztosan vámpír.
- Lehet, hogy Bennetthez tartozik.
- Előfordulhat! Ha igen, akkor lesznek gondjaink, csak ne vegye őket észre.
- Késő! – suttogta Heidi és egy feléjük tartó alakra mutatott, kecsesen, mintha ez is a tánc része lenne.

Gyorsan elé vágtunk, idejében odaértünk, mert nem használta a vámpír gyorsaságát.
- No lám! Régi ismerős! – mondtam, amint belém ütközött.
- Nem illik köszönni? – termett ott Félix is.
- Demetri, Félix! – biccentett. - És?
- Heidi! – mosolygott vissza a lány. Tom kezet csókolt neki.
- Engedjetek a lányomhoz, kérlek. – nyögte ki a kérlek szót a végén.
- Nem tehetem Tom! Túl sok az ember, ahhoz, hogy harcoljunk. Intsd le a fiút a zöld maszkban! Mielőtt én látom el a baját. Ne feledd, nekünk nem jelent különösebb gondot egy fél város legyilkolása a titkunk érdekében. – mondtam mosolyogva. Tom nemet intett a fejével, mire a srác a hátam mögül eltűnt.
- Mosolyogj szépen madárkánk! – mondta Félix. – Túl sokan figyelnek ránk! Csak kedvesen cseverészünk, igaz?
- Miért vagytok itt? Mit akartok tőlem?
- Nos, egyrészt legutóbb nagyon csúnyán ott hagytál minket. – közbe akart szólni, de leállítottam. - Persze, nincs harag. Csupán ellenőrzés! Fülünkbe jutott, hogy emberi életet élsz, csak tanulmányozzuk és jegyzetelünk. Érted mire gondolok?
- Senki se tudja mi vagyok.
- És mi ez a lányom dolog?
- Lányomként tekintek rá, ahogy a fiúra is. – szemrebbenés nélkül hazudott nekünk.
- Úgy tekintesz rá, mint a lányodra? Tényleg? Hülyének nézel, mondd? – megszorítottam a kezét, feltűnés nélkül. Összeszorított fogakkal, a fájdalomtól sziszegve állt előttem.
- Oké, tényleg a lányom. Az én vérem. – elengedtem, megkönnyebbülten felsóhajtott, majd a távolba meredt, el mellettem. Megfordultam, Alec épp most csókolta meg a lányt.

Tom szeme összeszűkült, majd mit sem törődve velem odarohant.
- Hagyd őt békén Alec! – morogta.
- Örvendek Tom! – a fiú szája magabiztos mosolyra húzódott, de csak jóval később nézett Tomra. Nem akarta elengedni a lányt a szemével.
- Gyere Lucy! – fogta meg a lány kezét, majd Alechez fordult. - Ne menj többé a közelébe, vagy megbánod.
- Fenyegetőzöl? Na, ne nevetess Tom! – még mindig farkasszemet néztek, mi ott álltunk Alec oldalán.
- Menjünk ki és ott beszéljük meg, úgy nem keltünk feltűnést. – javasoltam.
- Rendben! – biccentett Tom. – Lucy te itt maradsz! – a lány nem mondott semmit, de láttam a szemében a „Te azt csak szeretnéd” szikrát. Alec még egyszer rámosolygott, majd kisuhant az oldalsó üvegajtón.

(Lucy szemszöge)

Megfordultam és egy gyönyörű arany barna szemmel találtam magam szembe. Megfogta a kezem és lassan, óvatosan táncolni kezdtünk.
- Te olyan vagy, mint én! – suttogtam táncközben.
- Meglehet! – válaszolt mosolyogva.
- Itt élsz Londonban?
- Nem.
- Akkor hát hol?
- Titok!
- Hogy hívnak?
- Titok!
- Nem vagy valami bőbeszédű. – nem tudtam levenni a szemem az arcáról, egyszerűen késztetést éreztem rá, hogy letépjem a maszkot. A kezem elindult, de elkapta, még mielőtt célt érhetett volna.
- Ez egy álarcos bál! – mondta miközben belecsókolt a tenyerembe. Egy pillanatra lecsuktam a szemem, mert borzasztóan jól eset, amit csinált.
- Miért játszadozol velem? – kérdeztem sóhajtva.
- Mert élvezem. – mosolygott gyönyörűen.
- Honnan ismersz?
- Nem ismerlek. – húzott magához még közelebb. Nem érdekelt semmi, a bál se, a tánc se, csak egyedül ő. Ha nem mozgatna, csak megkövülten állnék előtte.
- Hány éves vagy? – kérdeztem.
- 17.
- Mégis mióta?
- Kb. 100 éve. – végig simított az arcomon, mire megremegtem.
- Narancs és menta. – suttogtam. Elnevette magát.
- Te pedig orgona, csipetnyi barackvirággal. – elmosolyodtam.
- Holnapra el fogsz tűnni, igaz? – kérdeztem utána szomorúan.
- De csak a ma számít, nem igaz? – most már ő sem mosolygott. Lassan közelített az arca felém, éreztem mézédes, hűvös leheletét, majd rátapasztotta az ajkait az enyémekre. Elindult a kezem felfelé, óvatosan levettem a maszkot róla, várva rá, hogy megállít, de most nem tette. Válaszként ő is levette rólam. Pár percig csak egymást néztünk. De apa közbeszólt. Először fel se fogtam mi történik.

(Alec szemszöge)

Kiléptem a szabadba. Lucy álarca még mindig a kezemben volt.
- Miért jöttetek, hogy elvegyétek tőlem őt is? – szegezte Tom nekem a kérdést. – Aro őt is akarja?
- Aro nem is tud róla. Nem tudja, hogy létezik!
- Akkor miért? – nem tudtam válaszolni csak meredtem magam elé.
- Figyelj Tom! – vette át a szót Demetri. – Nem akarunk csetepatét. Oké? Csak ellenőriztünk, mint mondtam. Most pedig elmegyünk.
- De azonnal!
- Rendben! – bólintott Demetri.
- Csak ezt hagy adjam neki vissza! – emeltem fel az álarcot.
- Én is odaadhatom neki! – mondta Tom ellenségesen.
- De az övé nálam van! – lépett ki Lucy. Elkezdet felém szaladni, de Tom elkapta. – Engedj el! – kapálódzott, majd felém nyúlt, de én hátrábbléptem. Letettem a földre az álarcot, és elhátráltam onnan. Még pár percig a csalódott, de gyönyörű arcot néztem, majd megfordultam és elfutottam Félixékkel a nyomomban.

2. fejezet

Sziasztok!
Itt a friss! :) Remélem tetszik! :) Kérek szépen kommenteket! :)
Puszi! :) Jó olvasást!

(Aro szemszöge)

Csak ültem és vártam, hogy jöjjenek az én kedveskéim. Alec, Demetri és Félix lépett be a terembe.
- Mester! – hajoltak meg előttem.
- Drágáim! – örültem meg. – Volna számotokra egy feladatom. Rá kellene néznetek egy vámpírra, aki nagyon kedves a szívemnek. Londonba látogattok egy álarcos bálra. Induljatok, amint tudtok, mert holnap este lesz a bál. A ruhákat és az álarcokat Heidi már kiválasztotta. Tom Bennettnek hívják, próbáljátok megtudni, mi van vele és nem e akar csatlakozni. Heidi is veletek megy, mert már nagyon régen, talán 100 éve hagyta el Volterrát. Sok sikert drágáim! – búcsúztam el tőlük.
- Mester! – hajoltak meg újra, majd kimentek.

(Lucy szemszöge)

A szoba közepén forogtam a ruhámban. Gyönyörű világoskék, sok fodorral, ejtett vállal. Le sem akartam venni a bál végéig. De sajnos le kellett. Amilyen gyorsan csak tudtam és amilyen gyorsan csak lehetett kibújtam belőle. Ráterítettem az öltöző paravánra, majd az álarcom is ráhelyeztem, hogy ne essen le. Majd átsétáltam Chrisshez.
Kopogtam.
- Szabad! – jött a válasz. Az ágyán ült és valami régi szakadt könyvet olvasott.
- Szia! – köszöntöttem. Biccentett, mellé suhantam és kikaptam a kezéből a könyvet. – Mi ez?
- Egy ostoba könyv, ami a vámpírokkal foglalkozik, sok hülyeséget összehordanak benne, de azért érdekes.
- Jössz este?
- Minek? – rántotta meg a vállát.
- Apa szeretné! – sóhajtottam.
- Az engem nem érdekel.
- Lehetnél vele kicsit kedvesebb, sok mindent feláldoz értünk.
- Értem csak ne áldozzon fel semmit. Hidegen hagy!
- Azt látom! – mormogtam az orrom alatt. – Akkor gyere el értem! – hosszú csönd. – Nos, mit mondasz?
- Jól van, talán. – sóhajtott.
- Köszönöm! Köszi! – vetettem magam a nyakába, hangosan felnevetett, majd óvatosan letett a földre.
- De téged úgyis el fog foglalni Adam. Nem igaz?
- Nem tudom! – rántottam meg a vállam.
- Ugye tudod, hogy ez nem lehet komoly ügy? – nézegetni kezdtem a könyveit. – Lucy! Ugye?
- Miért ne lehetne?
- Mert ember!
- Átváltoztathatom.
- Ha megtudja, elmenekül, és riassza az embereket a városban.
- Nem tenne olyat! - ráztam a fejem.
- Az embereket nem lehet kiismerni. – átölelt és pár percig így maradtunk.

(Alec szemszöge)

- Bálosdi! – sóhajtott fel keserűen Félix.
- Csak nem falábad van? – vágta hátba Demetri.
- Nagyon vicces! Az orosz cár gyerek biztosan nagyon jól táncol. – lökte vissza Demetrinek.
- Hát nincs okom panaszra! – igazította meg gőgösen az ingjét. Félix arckifejezésén már nevetnem kellett, itt nem bírtam tovább.

- Gyertek már srácok! – szólt ki Heidi a szobámból. Beléptünk és a kezünkbe nyomott egy-egy dobozt. – Majd megszállunk valahol és felvesszük. Gyerünk! – mondta izgatottan és kettőt tapsolt.
Azzal kirohantunk, még gyorsan elbúcsúztam Janettől, mert ha nem teszem leszedi a fejem, majd indultunk is Londonba.

Két órával a bál kezdete előtt érkeztünk. Gyorsan vadásztunk egyet a közeli erdőben, hogy barna legyen a szemünk, majd kivettünk négy szobát egy fogadóban és átöltöztünk. A meghívó már el volt intézve, Heidi és Aro szerezték valahogy. Ezek a dolgok számomra örökké rejtve maradnak.
Demetri lett Heidi kísérője. Mi ketten pedig Félixszel egyedül mentünk a bálba.
Amint beléptünk oldalra húzódtunk, hogy megbeszélhessük a hadi tervet.
- Szóval! Tom Bennettet keressük, ne keltsetek feltűnést, vegyüljetek el és szórakozzatok. Majd a bál végén beszélünk vele, de közben is figyeljük, hogyan viselkedik az emberekkel, nem e tudja valaki, hogy micsoda. Rendben? – kérdeztem.
- Persze! – mondták egyszerre majd elváltunk. Körbejártam az egész termet, senkivel sem beszéltem még észre nem vettem egy furcsa párost középen…

(Lucy szemszöge)

Eljött az indulás ideje. Anyuval együtt készülődtünk. Felvettük a ruhákat, majd megcsináltuk egymás haját.
Anya fehérben volt, fehér álarccal, fehér gyöngysor a nyakában. A haja kontyban.
Én a világoskék fodros ruhámban, kék maszkkal, enyhén hullámos, feltűzött hajjal.
Lesétáltunk az emeletről. Apa, Chriss és nagypapa már lent vártak.
Mindannyian nagyon fessek voltak. Anya apába, én Chrissbe karoltam és már indultunk is. Egyedül Ericen nem volt álarc, szerinte ő már öreg az ilyesmihez. Chrissé zöld, aranyozott volt, apáé sötét kék.

Amint beléptünk Adam azonnal kiszúrt és felkért táncolni.
- Gyönyörű ma este! – bókolt.
- Köszönöm! Mondtam már, hogy tegezz. Emlékszel?
- Ó, bocsáss meg elfelejtettem. – lassan táncoltunk és közben beszélgettünk.
Észrevettem, hogy valaki figyel, de mire odafordultam nem volt ott senki.
- Valami baj van? – kérdezte aggódva Adam.
- Semmi! – suttogtam, majd visszafordultam felé mosolyogva. Pár percig táncoltunk, majd megszólalt mögöttem egy gyönyörű hang.
- Bocsánat, lekérhetem a hölgyet? – Adam rosszkedvűen bólintott, majd odébbállt. Megfordultam és egy gyönyörű arany barna szempárral találtam magam szembe. Megfogta a kezem és lassan óvatosan táncolni kezdtünk…

1. fejezet

Sziasztok!
Itt az első fejezet. Remélem tetszik! :)
Jó olvasást! Írjatok légyszi! :)
Puszi! :)
(Eric szemszöge)

Korán ébredtem még csak egy valaki járkált nesztelenül ebben a nagy házban. Valaki, aki sosem aludt vagy evett.
Lementem a konyhába csináltam magamnak egy kávét. Mióta nem élünk hétköznapi életet csak egy szolgálónk maradt meg, de ő még alszik. Hiszen még csak hajnali 5 óra van. 1772. tavasz közepe Londonban. Elkezdődnek a bálok, a megnyitók.
- Nem tudsz aludni? – lépett be Tom a konyhába. – Ezen a gondon a kávé nem segít.
- Nem, nem tudok! Hol voltál az éjszaka? Csak mert nem hallottalak.
- Vadásztam. – jelentette ki egyszerűen, majd magának is töltött egy kávét. Chriss és Lucy nem bírják az emberi ételt, de Tom kávéfüggő lett Amerika felfedezése óta, mint elmondta.
Ó, azt elfelejtettem mondani, hogy Tom, aki a lányom lányának, vagyis az unokám férje. Szóval Tom sosem fog meghalni, ahogy nem is öregszik, már az 1300-as évek óta. Ahogy az unokám Krissi sem és a dédunokáim sem.
Bár én tűnök a legöregebbnek, de ez nem igaz. Én is már a hetvenes éveimet taposom, nem lehet már sok hátra. De Tom biztos benne, hogy még jó erőben vagyok, én néha kételkedem.
Nem szeretem rájuk ezt a szót használni, de mégis el kell fogadnom, hogy 4 vámpírral élek egy fedél alatt, akik ugyan állattok vérét fogyasztják, de mégis csak azok, amik.
- Sétálok egyet! – mondtam és felhörpintettem a kávém.
- Vigyél esernyőt is! – mosolygott rám. Az elsők között volt a családom, akik esernyőt birtokolhattak. Nagyon kevesen, csakis kizárólag a gazdag családok engedhették meg maguknak.
Kibotorkáltam a macskaköves útra. Mélyet szippantottam a friss levegőből, még csak kevesen voltak idekint. Az ég borús volt, mint az év nagy részében, de mégis volt valami gyönyörű ebben a városban.
A Cloud család jött velem szembe. Levettem a kalapom üdvözlésképpen.
- Jó reggelt hölgyeim, fiatalúr!
- Jó reggelt! – köszöntöttek illően.
- Folyik a készülődés az estre? – kezdtem bele az ilyenkor illő beszélgetésbe.
- Igen, uram. A ma esti bál utolsó simításait végezzük. Ugye eljönnek a családjával?
- Nem hagyhatjuk ki! Ott leszünk! Mégis csak egy eljegyzési bál. Örülök, hogy láttam önöket. – elköszöntek, majd tovább siettek.
A Cloud család a környék leggazdagabbjai közé tartozott. Szintén Eric névre hallgatott a családfő, aki a bíróságon dolgozott. A felesége egy törékeny nő, mindig betegnek tűnik, de igazából gyönyörű. Három lányuk és egy fiuk van.
A lányok társaságát Chriss mindig nagyon élvezi, csapodár egy kölyök. 20 éves sincs, de csak úgy gyűjti a trófeákat. Úgy van vele, hogy úgysem házasodhat meg, hát miért ne élvezze a napjait. Pedig az apja rá a legjobb példa, hogy lehet élet az élet így is.
A fiuk pedig, Adam Cloud, Lucy társaságát keresi minden bálon. Megértem, hiszen gyönyörű lány. De nem ő az egyetlen, a város legbefolyásosabb emberének a fia is harcol a kegyeiért.
Visszasétáltam a házhoz.
Amint beléptem hangos veszekedés csapta meg a fülem. Chriss és Tom megint veszekednek.
- Én nem választhattam úgy, mint te! – vágta az apja fejéhez sokadszorra.
- Csak ne tégy úgy, mintha bánnád, hogy élsz. Nem kell a színjáték.
- Azt teszek, amit akarok! – makacskodott.
- És még is mit akarsz?
- Hát nem megbújva élni örökké, félve attól, hogy lebukunk. Így nem élet az élet. Te mondtad, hogy éljek.
- Megegyeztünk, hogy letelepedünk, mert így könnyebb nektek. De ha állandóan felhívod magadra a figyelmet, nem maradhatunk. Hogy veszíthetted el a fejed?
- Nem nagydolog! – a fal mögött álltam, és csendben figyeltem, bár tudták, hogy itt vagyok, de nem zavarta őket.
- Nem nagydolog? – nevetett fel keserűen Tom. – Mondd ezt a lány családjának. Bocsánat, de elvesztettem a fejem kéjelgés közben és teljesen véletlen eltörtem a gerincét. – gúnyolódott Tom. – Figyelmeztettelek!
- Na, én leléptem. – indult el kifelé Chriss.
- Nem mész te sehová!
- Csak nem megtiltod? – ment tovább. – Hát nem érdekel.
- Azt teszed, amit mondok, megértetted? – pillanatok alatt előtte termet. – Vagy itt maradsz szép szóval, vagy olyat teszek, amit megbánok, de nem mész sehová.
- Utállak! – kiáltotta a képébe Chriss, majd felviharzott a szobájába.

Tom hangos sóhajjal roskadt a székre.
- Nyugodtan bejöhetsz! – szólt ki hozzám. Beléptem és leültem mellé.
- Lucy és Krissi?
- Elmentek a ma esti ruhákért.
- Mi történt?
- Chriss túl messzire ment, elfelejtette, hogy erősebb, mint egy ember. – felállt és a lépcsőhöz sétált. – Csukd vissza az ablakot, amíg szépen mondom! – kiáltott fel. Mérges szitkozódás és becsapódott az ablak.
- Mi lett a lánnyal?
- Meghalt. – mondta szomorúan.
- És mi lesz most?
- Most? Az éjjel kicsempészem az erdőbe és balesetnek álcázom, mintha lezuhant volna valahonnan.
- Akkor egy hulla van a házamban? – kérdeztem elkerekedett szemekkel.
- Ő… igen. De még a bál előtt el fogom tűntetni, amint sötét lesz.
- Azt mondtad nem lesz halott, amikor fedelet adtam neked. – mondtam csöndesen.
- Tudom! – rázta a fejét. – Erre nem számítottam… Azt hittem megértette a szavaimat.
- Csak véletlen volt, igaz?
- Persze, csak véletlen.
- Majd megpróbálok vele én is beszélni, de szerintem ezentúl jobban fog vigyázni.
- Nem tudom, hogy legyen-e ezentúl.
- Fel akarod adni? Újra vándorolni akarsz, mint az eddigi életedben?
- Nem, de talán nekünk az van elrendelve. Ha egy vámpír megpróbál normális életet élni, annak mindig ugyanaz a vége, halál és még több halál. És ha lebukik… - itt abbahagyta.
- Ha lebuktok mi lesz?
- Ha az emberek nem ölnek meg, akkor majd a Volturi. És nem csak minket, hanem az egész környéket. Mindenkit, aki tudja, akár az egész várost eltűntetik.
- Hogy tehetnek ilyet? Mi joguk van hozzá?
- Csak a vámpírokat, és az embereket védik. Nem gonoszak, csak drasztikusak.
- Nem fogtok lebukni! – mondtam, majd felsétáltam Chrisshez.

Utószó

Sziasztok!
Megszavaztátok a folytatást, még pedig azt, amit én kitaláltam. Köszönöm szépen! :)
Majd jövő hétvégén már remélem tudom hozni. :)
Most pedig Utószó!
Puszi! :)


Utószó: Az utolsó naplóbejegyzés – Charlie

„Három hét telt el a csata óta. Még mindig mindenki szomorú. Jeremyt mintha teljesen kicserélték volna. Állandóan kerül. Meg is keresetem ezért, megkerestem, hogy megbeszéljük.
Elmentem a szobájához és bekopogtam. Miután beléptem láttam, hogy pakol.
- Mit csinálsz? – kérdeztem.
- Elmegyek! – rám nézett és látta, hogy nem tudok megszólalni. – Nem bírom itt tovább Charlie. Nem bírlak látni téged!
- De miért?
- Ugyanúgy nézel ki, mint ő. Egyszerűen nem tudok veled naponta találkozni. Időre van szükségem.
- És… mégis hová mész?
- Alice előre látta, hogy ezen töröm a fejem és felhívott, hogy hozzájuk mehetek, persze csak egy feltétellel.
- Hiányozni fogsz! – mondtam és megöleltem.
- Te is nekem! Látjuk még egymást, ígérem! – ölelkeztünk hosszan, majd befejezte a pakolást és elment.

Apa teljesen mértékig visszakapta a székét. Viktor helyére pedig Janet akarták ültetni, de elutasította, így Chriss kapta meg a posztot. Ő nagyon örült neki, Sam kevésbé. De megbékélt végül ő is, a fiuk már egész nagy. Már tanul az apjától.
Anyut nagyon megviselte Hanna elvesztése, de végre erőre kapott és végzi a dolgát. Bár közel sem, olyan felhőtlen a kedve, mint volt. Próbálja megfejteni honnan jött az a képzelgése, amit a csata alatt látott.
Demetri szervezkedni kezdet, minden nagyobb vámpír csapatra ránézz majd a Volturi. Még egyszer nem akar ilyen meglepetéseket. Heidi pedig az én ruhámat tervezi. Még nem is mondtam, de Seth megkérte a kezem és boldogan igent mondtam.
A Volturiban minden visszaállt a régi kerékvágásba. A párok újra egymásra találtak, meg sirattuk az elvesztetteket, de tovább kell lépni. Örökké nem sírhatunk a párnánkba.”
Charlie

Becsuktam Hanna naplóját és eltettem az íróasztalába. Ő is ezt szerette volna, ha befejezem azt, amit elkezdet. Kisétáltam, még egy utolsó pillantás a szobára. Sóhajtva csuktam be az ajtót és alávetettem magam az esküvői készületeknek.

Vége!