7. fejezet

Sziasztok!

Itt a következő! :) Remélem elnyeri a tetszéseteket! :)
Jó olvasást! Puszi!

(Lucy szemszöge)

- Anya! Lucy! – köszönt Chriss boldogan. – Vendégeink vannak!
- Krissi! – köszönt egy szőke férfi. – Biztosan te vagy Analucya. – nyújtotta felém a kezét. – Én James vagyok, ő pedig Victoria.
Majd egy vörös hajú nő is köszöntött.
- Örvendek! De hívjanak csak Lucynek, ha kérhetem.
- Hát persze, Lucy. Te pedig tegezz nyugodtan mindkettőnket. – mosolyogott Victoria, bár engem inkább vicsorgásra emlékeztetett.
- Tom tud róla, hogy itt vagytok? – kérdezte anya élesen.
- Meglepetés lesz. – James anyával beszélt, de folyamatosan engem nézett, mintha elemezne. – Chriss mesélte, hogy különleges vagy. – szólt hozzám mézes-mázos hangon. – Gondolatolvasó vagy, igaz?
- Igen, de nem szeretek másik fejében turkálni, csak ha nagyon muszáj.
- Na, meg persze tűz és erőmásolás. Nagyon tehetséges vagy. Egy ritka fajta, ritka egyede. – azt kívántam bárcsak levenné rólam a szemét, úgy éreztem magam, mintha meztelenül állnék előtte.
- Meddig maradtok? – kérdezte Chriss mohón. Mint egy izgatott kisgyerek. James elmosolyodott, majd a bátyámra kapta a pillantását.
- Ameddig édesapád engedi. – válaszolta. Ebben a pillanatban kinyílt az ajtó és bejött apa.

- James, Victoria! Micsoda… kellemes meglepetés. – érezni lehetett a hangsúlyon, hogy pont az ellentétét jelenti a megszólítás.
- Tom! – örült meg James, mintha észre se vette volna. – Nagyon hiányoztál, te és a kis családod.
Pár percnyi csevegés után, apa felinvitálta őket az emeltre, hogy megmutassa a vendégszobát. Csak James ment fel, Victoria körbe néz a városban.

Utánuk osontam és megálltam a vendég szoba ajtaja előtt.
- Minek jöttetek ide? – kérdezte apa mérgesen.
- Így bánsz a kedves vendéggel Tom?
- A kedvessel nem, de a hívatlannal igen. Mit akarsz itt?
- Újra szervezem a klánt.
- És mi közöm hozzá?
- Te is a tagja voltál! Ó, erről jut eszembe, nagyon hiányozhat. – mondta James gúnyosan.
- Hogy érted ezt?
- Christopher és Analucya. Véletlen egybeesés lenne? A feleségednek pont ez a két név a kedvence? – apu morgott valamit, amit nem értettem. – Bár van különbség, a lányodat Lucynek becézik, még Analucyát, akit én is ismertem, Ananak becéztük.
- Nem megyek vissza. Családom van.
- Hozd őket is, a két gyerek hasznos lehet.
- Nem fogok újra újat húzni a Volturival. Nem őrültem meg! Elég nagy büntetést kaptunk akkor.
- Megbosszulhatnánk!
- Mondtam, hogy őrültem meg, de mindig is az voltál… őrült,… de ez most nekem fontos. Végre leszálltak rólam.
- Jól van, te tudod. Pedig Ana halálán anno nagyon kiborultál. Majdnem meg is ölted Demetrit, ha Alec nem állít le, már te is hallott lennél. A kissrác lekötelezett téged, de te mégsem viszonoztad, mint hallottam. A fiadnak elég nagy szája van.
- Engem kötelezett le, és nem Lucyt. Addig maradsz, ameddig akarsz, ha nem csinálsz semmit. Hagyd a családom! De ha észreveszek valamit, akár meg is öllek. Ezt ne feledd!
- Én nem engedném ki a lányod egyedül. Hátha visszajön Alec és behajtja a tartozást. – gúnyolódott James. – Gyere velem és a lányod…

Nem bírtam tovább ott maradni. Kirohantam az utcára, majd meg sem álltam az erdőig.
Túl sok volt ez az információ egyszerre.
Alec megmentette apa életét. De mégis mit tett?
És ki lehet ez az Analucya? Róla kaptam a nevem, ez nem vitás, de ki lehet.
Addig futottam, hogy teljesen eltévedtem. Fogalmam sincs hol vagyok. Döbbentem rá, még mindig az erdő közepén, ez nem vitás, de merről jöttem nem figyeltem.

Leültem az egyik fa tövébe. Egy valaki tudna nekem választ adni. Apára és Jamesre nem számíthattam. Ők úgy se mondanák el, ha eddig nem tették.
Csak egy valaki, és az a valaki Alec. Meg kell keresnem, tudnom kell az igazat. De hol keresem? Volterrában? Azt se tudom hol van Itália. Csak még jobban eltévednék, mint most.

Elindultam, arra amerről jöhettem. Fogalmam se volt, hogy jó fele megyek-e, csak mentem. Jobb volt, mint ülni és gondolkodni.
De a séta se terelte el a figyelmem. Így úgy döntöttem vadászok egyet.
Levettem a cipőm és óvatosan settenkedtem egy közeli folyóhoz. Lassan egy fa mögé bújtam, majd meglestem az áldozatom.
Négy szarvas és két őz ivott a folyónál. A legközelebbi szarvasra vetettem magam. A fogam belemélyedt az állat nyakába. A többi rögtön eliszkolt. Pár percig még küzdött az életéért, majd feladta. A meleg vér nagyon jól esett most.
Majd befejeztem, felálltam és sajnálkozva láttam, hogy a ruhám több helyen is elszakadt és véres.

De ez nem volt minden. Egy szempár figyelt engem a bokrok közül.
Gyorsan odarohantam és kikaptam a bokor mögül. Felüvöltött ijedtében, éhesen villant a szemem, már bele akartam mélyeszteni a fogam a nyakába, pont az ütőérét néztem ki magamnak, amikor felismertem az illatát. Majd az is feltűnt, hogy nem ellenkezik.
- Nyugodtan! – mondta mikor látta, hogy habozom.
Megráztam a fejem és elengedtem.
- Miért követtél? – kérdeztem, de nem néztem rá.
- Feldúlt voltál. – suttogta. – Mi a gond?
- Te nem félsz? – kérdeztem döbbenten, és belenéztem a szemébe.
- Nem! – mondta határozottan.
- Miért nem?
- Mert ismerlek. Mindig is tudtam, hogy valami nincs veled rendben. Láttam a szemed változását. És főleg mióta azok az idegenek megjelentek a bálon, majd a kezed. Felkészültem rá!
Elkezdtek potyogni a könnyeim és földre estem.
Mellém lépett és átölelt.
- Ó, Adam! – suttogtam. – Annyira sajnálom.
- Semmi gond! – ringatott. – Semmi gond!