8. fejezet

Sziasztok!
Itt a friss! :) Remélem tetszik!
Jó olvasást!
Puszi! :) :)

(Alec szemszöge)

Halkan osontam a palota folyosóin. Már éppen kifelé indultam, amikor három őr közeledett felém. Behúzódtam az egyik szobába, ahonnan nem jött mozgás. A lehető leghalkabban csuktam be az ajtót. Ők kint meg se hallhatták.
Mikor a lépteik már elég messzire értek, újra útra keltem kifelé. Most végre senkivel se találkoztam.

- Na, mondtam én, hogy nem kell félteni! – lökte magát álló helyzetbe Demetri.
- Engem? Félteni? Mégis mitől? – kérdeztem tetetett meglepődéssel.
- Didyme már utánad akart rohanni. – nevetett Dem.
- Hiszen olyan sokáig el voltál! – panaszkodott a lány.
- Gondok jöhetnek, jönnek, de megoldom. – rántottam meg a vállam.
- És mit tudtál meg? – kérdezte Robin.
- Holnap lovas kocsival viszik egy bálra. Áthalad az útjuk az erdő északi sarkán. Ott elkaphatjuk, csak pár katona lesz velük.
- Tökéletes! Aro már biztosan idegeskedik. – morfondírozott Didyme.
- Igen, biztosan. De azért szólhatott volna, hogy egy erődbe készülünk betörni. – forgatta a szemét Demetri. - Nem volt egy kellemes élmény belefutni vagy száz katonába. Elhiheted!
- Azért ne túlozzunk! – intette le a vezetőnk. – Biztos, hogy nem tudta. Te pedig tanulj meg rendesen lopakodni és nem lesz hasonló gondod.
Én csak mosolyogva hallgattam a vitájukat. Állandóan összekapnak valamin, persze, sosem gondolják komolyan.
- Akkor holnap estig várunk! – jelentette be Didyme, majd megfordult, hogy elmenjen. – Vadászni mentem. – előzte meg a kérdéseinket. – Majd ott találkozzunk az erdő északi részén. Ne keltsetek feltűnést!
- Didyme! – szóltam utána.
- Igen? – húzta fel a szemöldökét kíváncsian.
- Nélkülem sehová! – jelentettem ki. Bosszúsan összevonta a szemöldökét. Egy darabig meredt rám. De én győztem.
- Ne, légy már velem ilyen! – nyavalygott.
- Sajnálom! Ez a feladatom. – mosolyogtam kárörvendően.
- Csak vadászom! – próbálkozott.
- Rendben! Én meg nézem.
- Olyan szemét vagy!
- Tudom! – nevettem és utána iramodtam.

(Lucy szemszöge)

Még mindig magához ölelt. Majd felgyűrte az inge ujját.
- Tessék! – mondta.
- Nem! Nem lehet. – álltam fel és arrébb mentem.
- Miért?
- Megölnélek! Vagy rosszabb átváltoznál. Ha megharaplak méreg jut a fogaimról a szervezeted be.
- Megbírod állni, hogy ne ölj meg, csak igyál belőlem?
- Megbírnám, de nem lehet. – ráztam a fejem. Felállt és elém sétált. Elővett az övéből egy tőrt és megvágta a kezét.
- Nyugodtan! – mondta.
- Ne! – suttogtam, de a szemem nem tudtam levenni a kezéről. Így inkább rászorítottam az enyémet.
Rossz ötlet volt. Az ujjaim között kifolyt a vére. Leemeltem róla, a kezemen lévő vér teljesen megbabonázott. Csak arra tudtam gondolni, hogy megízleljem. Valami mélyen azt súgta, hogy nem szabad, de nem hallgattam rá.
Adam karjára vetettem magam és szívni kezdtem. Halkan felszisszent. De nem adott ki több hangot.
Nem ittam sokat, csak pár kortyot.
Egy gyors mozdulattal megszakítottam az étkezésem és megfordultam, hogy ne lásson. Gyorsan le akartam törölni a szám, de a vállamra tette a kezét és megfordított. Végig simított az arcomon, megtörölte a szám az inge ujjával, majd az állam alá tette a kezét, hogy muszáj legyen rá néznem.
- Engem nem zavar! – mondta és át akart ölelni.
- Ne! – emeltem fel a kezem és leszakítottam egy darabot a ruhámból. – Még mindig vérzel. – bekötöttem a kezét és hagytam, hogy átöleljen.

(Alec szemszöge)

Már csak pár perc, esetleg óra lehetett hátra a kocsi érkezéséig.
Mindenki a helyén volt már és feszülten figyelt.
Bál… Ruhák… Tánc… Maszkok… Mindenről csak az az este jutott eszembe. Meg az a bizonyos személy. A kék ruha, ami akár a gyönyörű tenger, úgy csillogott. Az orgona és a barackvirág. A barna, selymes haj, a szintén barna, arany barna szemek. Hogy csillogtak tánc közben…
Ó, mennyire hiányzik! – sóhajtottam magamban.
Nem sokára meghallottuk a patadobogást. Didyme megadta a jelet, azzal, hogy beugrott a kocsi elé.
A kocsis ijedten állította meg a lovakat.
- Mit csinál hölgyem? Megőrült? – kászálódott le bakról a férfi.
Elé lépett és Didyme rávetette magát. Kitekerte egy rántással a nyakát.
- Valami gond van El? – lépett ki a kocsiból egy szolgáló.
Demetri mögé ugrott és befogta a száját.
Odasétáltam Robinnal a nyomomban a kocsihoz. Kinyitottam az ajtaját.
- Drága hölgyem, megtisztelne minket?
- Mit akar? – kérdezte, de meglepően nem ijedten. Jég kék szemei rólam Robinra vándoroltak, majd vissza rám.
- Kiszállnak, kérem. – nyújtottam felé a kezem.
- Ne…
- Hölgyem! – mondtam keményebben.
Óvatosan meg fogta a kezem, majd vissza is rántotta.
- Hideg! – suttogta maga elé.
- Sajnálom, melegebbel nem szolgálhatok. Szeretne egyedül kiszállni? – kérdeztem szúrósan.
Belehelyezte törékeny, kis kezét az enyémbe. Egy rántással kirántottam, mire felsikkantott, majd átfogtam a derekát és Didyme elé vittem.

- Engedjen el! – szólt rám. És próbált lerázni magáról.
- Ne erőlködjön! Még a végén megsérül.
- Mit akarnak tőlem? Pénzt?
- Pénzt? – nevetett Didyme. A kormányzó lánya most vette észre a hullát.
- Gyilkosok! – vádolt meg minket.
- Azok vagyunk. – suttogtam a fülébe.
- De ha nem pénzt, akkor mégis mit?
- Ajánlatot teszünk! – felelte Didyme. – Biztosan feltűnt, hogy nem vagyunk hétköznapiak. Demetri! – az említett a fogvatartott lány nyakára tette a kezét és egy kisebb mozdulattal eltörte a nyakát.
A lány a kezeim közt meg se rezzent.
- Nem fájt neki! Mire felfogta volna, már halott volt. – suttogtam a fülébe.
- Az ajánlat a következő: vagy beállsz a Volturihoz és szolgálni fogod örökké vagy… - Didyme a halott lányra nézett.
- Mi az a Volturi? – kérdezte.
- A vámpírok uralkodó családja. – most sem ijedt meg. Egyre furcsábban viselkedett. Azért az emberek többsége meg szokott ijedni négy szemük előtt gyilkolászó embertől. Még ha a vámpírokban nem is hisznek.
- Rendben! – mondta magabiztosan.
- Köszöntelek a Volturiban… - nyújtotta felé a kezét Didyme.
- … Selena! – fejezte be a mondatot a lány a kezeim között