9. fejezet

Sziasztok!:)
Nem lett egy boldog fejezet! :( Sajnálom!
Enyhén, vagyis nagyon depis... Remélem azért elnyeri tetszéseteket.
Sok oka van ennek. Egyrészt maga Lucy, másrészt én, vagyis a lelkivilágom.
Sok-sok emberért kell most aggódnom. Két barátnőm is beteg. Az egyiket ti is ismeritek, legalábbis a többség. Szeretném nekik küldeni ezt a fejezetet, hogy minél hamarabb meggyógyuljanak. És, hogy érezzék velük vagyunk. Klaudya, remélem tetszeni fog! Még, ha szomorú is, azért van benne pár kicsivel örömtelibb részlet is. Gyógyulj meg gyorsan és teljesen. :)
Puszi mindenkinek! :) Jó olvasást! :)

(Lucy szemszöge)

Lassan visszaértem Londonban. Már sötétedett odakint, így nem láthatták a szakadt, véres öltözékem.
Besomfordáltam a házba, de Victoria rám köszönt.
- Szia Lucy! – összerezzentem. – Finom volt a vacsora? Nagyon ínycsiklandónak nézett ki. – nyalta végig a száját.
Ijedten néztem rá.
- A vacsora? – kérdeztem vissza, mert mást mondani nem tudtam.
- Igen. A srác az erdőben.
- Ja, hogy ő… Mennyit láttál?
- Csak, hogy iszol belőle, aztán eljöttem. – mondta értetlenül.
- Nem öltem meg! – határoztam el magam és elmondtam.
- Mi? – kérdezte dühtől izzó szemekkel.
- Miért tettem volna? Régóta ismer! – berohant a szobája. Csak meredtem utána. Ebbe meg mi ütött? – tettem fel magam a kérdést.
Megvontam a vállam, majd bementem a szobámba. Kihúztam a fiókom és beledobtam egy dobozkát, ami kinyílt a lendülettől.

Lekaptam magamról a szoknyát és bevágtam a sarokban. Majd egy szál alsó ruhában ledőltem az ágyra. Fáradt voltam! Nem az a fáradt, aki csak egy puha ágyra vágyott egy nehéz nap után. Hanem az a fáradt, aki a lelki, érzelmi, szerelmi gondjaiba fáradt bele. Az, aki minden fontosat elveszített.
Émelyítő volt belegondol, hogy ittam a véréből. Jól kellett volna esnie, mégis rosszabbul éreztem magam, mint valaha. Nem erre vágytam!
„Egy vámpír csak a vérre vágyik!” – mondta nekem egyszer apám. Hangosan felnevettem. Kényszeredett, gúnyos, szinte már hisztérikus nevetés volt. Ijesztő!
- Vérre? – ismételtem hangosan. – Adam vérére?
Én nem arra vágytam. Közel sem. Nem a vér illata csábított el. Nem az jelentette az ellenállhatatlan vágyat. Nem! Az Ő illata jelentette. Azé a személyé, akit már sosem láthatok, mégis állandóan látok. Ellent mondd ez egymásnak? …Nem, kissé nehéz megérteni. Gyűlöllek és szeretlek szindróma… nem láthatlak, mégis folyton látlak verzióban…

Folyni kezdtet a könnyem. Egyszer még letöröltem, aztán már nem érdekelt. Folyjon csak!
- Azt mondtad, hogy elmész, és nem látlak többé! – sírtam. Halkan suttogtam, senki nem halhatta kintről. – Akkor mégis miért gyötörsz még?
Összekuporodtam, a térdemre hajtottam a fejem. A szívem helyén csak egy nagy, fájó űrt éreztem.

Minek kellett neked Londonba jönni? Maradtál volna Volterrába. Most minden bánat nélkül igent mondhatnék Adam kérdésére. Lehetnék a felesége. Aztán átváltoztathatnám, és boldogok lehetnénk.
Igent se, nemet se mondhatok neki. Miattad… Miattad nem!
Ha igent mondok: Sosem leszek igazán boldog, de a boldogság csak egy karnyújtásnyira lenne tőlem. Nem kilométerekre, mint most… De megérdemelné, mindig velem volt, pedig én oly sokszor csak belérúgtam.
Meg azután sem hagyott el, hogy megtudta mi vagyok. Sőt, ha ez lehetséges, akkor még jobban szeret engem, mint az előtt. Adam úgy szeret, ahogy vagyok, aki vagyok, és nem is zavarja.
De csak becsapnám mindkettőnket. Sosem szeretném, még annyira sem, mint, ahogy téged utállak… gyűlöllek…

És ha nemet mondok: Biztosan megbánnám! Először… de aztán rájönnék, hogy jól döntöttem. A szívem örökké a tiéd lesz, efelől semmi kétség… De vajon a tiéd is az enyém? Nekem adtad egyáltalán? Vagy el is vetted már?

Egyszerűbb lenne meghalni. Többé nem fájna semmi…
Milyen könnyű lenne, ha ember lennék. Egy tőr a szívbe, ami már így is megszakadt. Vagy egy méregpohár. Esetleg egy kötél.
Olyan könnyű lenne. Nekem is lehetne, de túl riadt vagyok. Félek, sosem tudnám megtenni. Olyan könnyűnek kellene lennie, mégis olyan nehéz lenne.

Teljesen megváltoztam. Értelmetlen lett számomra minden. Másra sem tudok gondolni csak rá. A táncukra azon az estén. Annyira, hogy pár napja le is festettem Alecet. A kép még most is az ágyam alatt pihent. Nem mertem elővenni. És nem is fogom. El kell őt felejtenem, mert beleőrülök.
De mindemellett csak az ő felesége akarok lenni, csak vele akarom megosztani az ágyam. Csak őt akarom csókolni, és csak azt akarom, hogy ő öleljen.
Miért kell neked a Volturiba tartoznod? Miért nem lehetsz egy sima angol fiú? Vagy akárki más… bárki…

Álomba sírtam magam. De álmomban is csak őt láttam.
Ott álltunk egy hideg, sötét teremben. Ami arra a napra fel volt díszítve gyönyörű virágokkal és fehér szalagokkal.
Ott állt egy oltár félénél, előtte egy fekete, hosszú hajú, öregnek, megviseltnek tűnő vámpír. Nem messze tőle Demetri. Mögöttem pedig az a gyönyörű, fekete hajú nő lépkedett, aki velük volt itt, Londonban. Sok-sok idegen vámpír vett körbe. Egy szőke férfi kísért az oltárhoz, akit még életemben nem láttam. Végignéztem magamon, hófehér ruhában voltam, de teljesen idegen volt. Hasonló szabást, még sosem láttam. Ő pedig egy fekete öltönyben, elégedetten mosolygott. De mielőtt még kimondta volna, hogy igen felébredtem.

Hirtelen felültem az ágyban. Ilyen szép álmot, ami mégis csak csalódást okozott. Olyan élethű volt, erre felébredek itt, Londonban, a saját ágyamban. A szemeim újra megteltek könnyel.
Adam! Adam, bármennyire is szeretlek, és tisztellek nem mehetek hozzád. Sajnálom!
Felálltam az ágyról, az asztalomhoz sétáltam és kihúztam az egyik fiókot.
Csak két dolog volt benne egy álarc és egy gyűrű. Felemeltem a gyűrűt a dobozból, majd visszatettem és rácsuktam. Majd a kezembe vettem az álarcot, az arcom elé helyeztem és visszahátráltam az ágyra.
- Hozzám tartozol! Érzem! – suttogtam.
Sírva dőltem vissza az ágyra és próbáltam újra elaludni a maszkkal a kezemben.