Szavazás

Sziasztok! :)
Ha van még esetleg, aki feljár a blogra...

Szóval tettem ki egy szavazást, és érdekelne a véleményetek. Lécci írjátok meg nekem. :) A másik blogomra már kitettem, most ide is.
Érdekelne-e más történetem, esetleg novellám?

• Igen
• Nem

A kérdés, és a két lehetséges válasz. Kíváncsi vagyok. :D

Várom a véleményeteket.

Puszi!

Szilvi :)

Új profil és egy novella

Sziasztok! :)
Nem frissel jöttem, csak egy közérdekű közleménnyel. Szóval megváltoztattam az e-mail címem, és így nagyjából minden borult. Új profilom van, szóval ne lepődjetek meg, ha új olvasótok lesz az én nevemmel, ami jelenleg így szerepel: Szilvi *-*. Előfordulhat, hogy még nem jelöltem mindenki blogját, hogy olvasom(sőt tuti). De fogom, ígérem. :)
Ez a profil(http://www.blogger.com/profile/09893001677227537811) él még egy darabig, de amint minden adatot átmentettem megszüntetem az e-mail címemmel együtt. Ha ezt szeretnéd megkapni írj üzit itt a blogon, és megadom az e-mail címem.

És úgy döntöttem, hogy a felfordulásért kárpótlásképpen kaptok egy novellát, amit nem rég írtam egy pályázatra, de végül nem küldtem el. Szóval először itt olvashatjátok. Remélem tetszeni fog. :)

Puszi! :)
Szilvi

Szülinapi ajándék

E/1.

            Meg akartam lepni, így a születésnapján. Felvettem egy aprócska, fekete, csupa csipke, de ízléses bugyit, és mellé a szett melltartóját, plusz egy fekete magas sarkút. Ő a szobájában olvasott, tudom, hogy nem tölthetjük együtt az egész estét, hiszen ma még vár rá a szülinapi bulija, de addig van több mint két óránk.

            A szülei elmentek valami vacsorára, fontos emberekhez. Az öccse egy barátjánál tölti a péntek estét. Így csak ketten vagyunk. A fürdőszobába jöttem ki, itt öltöztem át. A ruháimat úgy döntöttem itt hagyom, majd visszajövök értük.

            Most éppen a tükör előtt állok, az arcomat figyelem. Falfehér. Félek. Rettegek. Remegek. Akarom. Vágyom rá. Sikítanék. Nem tudok. Álmodom? Jó lenne. Csalódás. Szerelem. Fájdalom. Hűség. Öntudat. Bűntudat. Szex. Kétségek. Sokk. Boldogság. Eufória.

            Apró, értelmetlen gondolatok üldözték egymást a fejemben. Nem tudtam rendesen gondolkozni. Ez lesz az első alkalom nekem, neki nem. Odaadom magam egy fiúnak, egy fiúnak, aki az életemet jelenti. De meddig?

            Majd egy évig vágytam rá. Idén jött a suliba. Már első nap feltűnt. Végzős volt. Arra a folyosó részre került, amerre az én osztályom is van, csak, hogy még jobban kínozzanak azzal, hogy mindennap látom.

            Hamar beilleszkedett. Vicces volt, és nyitott, de okos is. Kicsit talán zűrös a múltja, de ki ne bírná a titokzatos rosszfiúkat? Rögtön szárnyra kaptak a pletykák. "A város nagykutyájának fiát kicsapták az előző sulijából drog használat miatt." Kitudja talán igaz, sosem kérdeztem rá, minek feszegessem, ha most minden rendben van.

            Szóval hamar beilleszkedett. Ezért volt nehéz elhinni, ezeket a rosszindulatú pletykákat. Fekete haja, kék szeme megbabonázott. De sose mertem volna kezdeményezni. A fura csaj a szomszédos teremből, a művészlélek, akit jó néhány osztálytársa sem ért meg. Akinek nem igazán vannak barátai. Aki nem jár diszkóba, nem is próbál beilleszkedni a mai fiatalok esztelen, ittas party életébe. Á, nem, semmi esélye sincs. A suli egyik menő csávójánál? Viccelsz? SOHA!

            Rá nézni se mertem a folyosón, ha szembejött. Ha mégis, csakis akkor, ha nem figyelt. Rögtön elkaptam a pillantásom, ha felém nézett, vagy csak úgy tűnt arra fordul. De egy folyosón? Hogy tudnék nem rágondolni állandóan?

            És emellett állandóan, a büfénél, a szekrényeknél, a kapunál, a színházban diáknapon. De nemcsak a suliban, a városban is. A vonathoz menet, vagy a kedvenc együttesem fellépésén, előttem állt. A szünetben, amikor visszajöttem a mosdóból, ő ott ült a barátaival a büfé kanapéján, találkozott a pillantásunk, én pedig rögtön hátrafordultam, és kimondtam az első dolgot, ami eszembe jutott a barátnőimnek. Vicces dolog volt, felnevettek, én pedig megkönnyebbültem.

           A humorom az egyik fegyverem. Jó, és ezt tudom, de ha olyan fiúról van szó, aki kicsit is tetszik, vele kellene lazának, viccesnek lennem, megkukulok. Izzadni kezd a tenyerem, zavarba jövök… Nem tudok vele beszélni. Így inkább nem is próbáltam.

            Csak ábrándoztam, este elalvás előtt. Milyen lenne, ha átölelne, ha megcsókolna, ha hozzá bújhatnék. Milyen lehet az illata? Szappan? Vagy fogkrém? Erős arcszesz? Vagy gyenge sampon és tusfürdő? A csókja? Óvatos? Gyengéd? Vagy akaratos? Esetleg szenvedélyes? Az ölelése? Birtokló? Vagy alig érezhető? Féltő? Vajon horkol? Ha igen, felébred, ha oldalba bököm?

            Annyi mindent szeretnék tudni róla. A Facebook profilját nézem. Nézem, ahogy hülyéskedik a barátaival. A barátaival, akik között nem tudom, nem észrevenni mennyi gyönyörű, de legalábbis nálam szebb lány van, akik tudnak vele beszélni, akiket észrevesz. Azt gondolom, hogy biztosan a műlányok jönnek be neki. Nagy mellekkel, kerek hátsóval, széles csípővel, vékony derékkal. Szépen elrejtett arccal, amin egy kiló smink van. Könnyen megkapható, ingyen hús.         

            Ellenben én. Fura vagyok, visszahúzódó, csendes, okos, vicces, és félénk. Kerülöm a rivaldafényt, nem keltek feltűnést a folyosón. Próbálok névtelen maradni. 

            Úgy gondolom nincs esélyem, és ha lenne is, túl félénk vagyok, hogy megszólítsam. Csak figyelem a folyosón. Ahogy szórakozik a haverjaival. Ahogy nem veszi észre, hogy próbálok elcsusszanni mellette láthatatlanul, és majdnem leüt egy mankóval, ami az egyik barátjáé.

            "Bocsi, nem láttalak." - mondja, amikor észrevesz. A szemébe nézek, mosolyog. "Semmi baj." - suttogom viszonozva a mosolyt, bár korántsem olyan magabiztos az enyém, mint az övé, majd tovább sietek. Hamar eltűnök a kanyarban, még mindig remeg a gyomrom, hiszen hozzám szólt. Reszketegen fújom ki a levegőt, a barátnőm a szívbajt hozza rám, ahogy mellém lép. Mesélni kezd, hadar, és nagyon boldog. Magamra erőltetek egy mosolyt. Hihetően sikerül, nem kérdez. Nem figyelek, csak bólogatok. Hátranézek, ott van. Észrevesz, és rám mosolyog. Nem sokkal van lemaradva tőlünk a barátaival. Félszegen viszonzom a mosolyt, de elkapom a pillantásom, elpirulok.

            Gyorsabb tempóra váltok. A barátnőm próbálja tartani az ütemet, de értetlenkedik. Kérdez, nem értem, nem is figyelek. Csak el akarok tűnni. Felszívódni, hogy ne találjanak. Leérünk a büféhez. Hosszú a várakozók sora. Lemondóan sóhajtva fújom ki a levegőt. Megfordulok, leblokkolok. Mögöttem áll, egyedül van, én is. A barátnőm éppen előre próbál törni a sorban.

            "Szerintem sem éri meg, beállni." - mondja mosolyogva. Felgyorsul a szívem a hangjától, pedig éppen kezdet már lenyugodni. "Tényleg nem."- suttogom, és odébbállnék. De elém teszi a karját, elzárva a folyosót. Oldalra nézek, engem figyel. "Engedj el." - kérem halkan. Megrázza a fejét, felém fordul, a keze még mindig előttem, a másikat a másik oldalamon teszi a falra, bekerít. "Nincs kedvem." – mondja félmosollyal az arcán.

            "Nekem meg, játszani nincs kedvem." – mondom a cipőmnek. "Ó, pedig azt hittem fogócskázunk." – csipkelődik. Ránézek, bele a szemébe. "Holnap este, te és én randizni megyünk. Mit szólsz?" – kérdezi. "Ha igent mondok, elengedsz?" – nézek rá reménykedve. "Ha igent mondasz, és megadod a számod, elengedlek." – egészít ki mosolyogva. "Add a mobilod." – nyújtom a kezem. A zsebébe nyúl, és a kezembe helyezi a telefonját. Feloldom a telefonzárat, majd beírom a számom, és elmentem a nevemre. Visszaveszi, és megnézi. "Ma délután még felhívlak, hogy egyeztessünk." – azzal elveszi a kezét, és szabadon enged. "Rendben." – nézek rá egy darabig, ő is rám, nem mozdulok, nem tudok.

            A barátnőm a nevemet kiáltja, végzett a büfénél, előretolakodott. Utoljára a szemébe nézek, majd elindulok a folyosón. A barátnőm értetlenkedve fogad. "Mi volt ez?" – kérdezi. Faggatni kezd, de én csak mosolyogva megrázom a fejem, és azt suttogom, hogy "Semmi." Hátrapillantok. A falnak támaszkodva engem néz, elmosolyodik, ahogy találkozik a pillantásunk. Én is, el is pirulok, így vissza előre…

            Még mindig a tükröt nézem. Kezdek pánikolni. Van rajtam egy kevés smink, nem sok. Lassan ki kell mennem, már vagy húsz perce itt lehetek. Erre a napra készültem, most nem futamodhatok meg. Még a végén utánam jön, mert azt hiszi, bajom van.

            Még egyszer végig nézek magamon. Kihúzom magam, kifújom a levegőt, majd kilépek a fürdőből. Az órára nézek, csak tíz percet voltam bent. Többnek tűnt. Végig megyek a folyosón, a szobájáig.

            Megállok az ajtó előtt. Kezemet a kilincsre teszem, óvatosan lenyomom, és belépek. Becsukom magam mögött az ajtót. A hátán fekve olvas, most felnéz rám. Meglepődik, kicsit szétnyílnak az ajkai. Szórakozottan megnyalja őket, vágy csillan a szemében, ahogy fentebb ül, majd elmosolyodik.

- Azt hiszem kicsit túlöltöztem. – mondja. Az ajkamba harapok, még jobban zavarba jövök, ahogy végig vezeti rajtam a tekintetét.

            Feláll, közelebb lép. A derekamra teszi az egyik kezét, meleg érintése bizsergeti a bőröm. A másikkal az álam alányúl, és felemeli, hogy muszáj, legyen rá néznem. Az arcom még mindig vörösben játszik. A mosolya az én arcomra is mosolyt csalogat. Közelebb hajol, és megcsókol. Édesen, szenvedélyesen. Megcsap a bőrének enyhe szappan illata, ami keveredik egy kis arcszesszel.

- Gyönyörű vagy. – suttogja, miután a homlokomnak támasztotta az övét. Majd átölel féltőn. – A legszebb szülinapi ajándékom. – suttogja, majd felnevet. – Biztosan kibonthatom?

            Halkan felnevetek én is. Elhúzódik, hogy újra a szemembe nézhessen. A válaszomra vár.

- Csak ha megígéred, hogy nem töröd össze, és hogy vigyázol rá. – suttogom, kissé remegő hangon. Elmosolyodik, és újra megcsókol.

- Vigyázni fogok rá, ígérem…

Karácsony :)

Sziasztok! :)
Szeretnék mindenkinek, aki olvasta ezt a történetet Boldog karácsonyt, és Sikerekben Gazdag Boldog Újévet kívánni. :) :)

"- De Kapitány! Karácsonykor senki ne legyen szomorú!
- Ez így van, közlegény! Éppen ezért: mosolyog és vidám! Méghozzá azonnal!"
A Madagaszkár pingvinjei c. film

36. fejezet

Sziasztok! :)
Itt az utolsó fejezet. Névnapom alkalmából megkapjátok. Igaz, csak holnap lesz, de nem lesz időm feltenni.
Bár meg kell mondjam nem ez lett életem legjobb fejezete. De ez van... Sajnálom! :(
Kicsit hiányozni fog a történet, de egyszer minden véget ér. Legjobban Lucy és Alec, meg persze Demetri(ki hitte volna? :D).
Remélem megérte olvasni, mert nekem egy élmény volt írni. Köszönök szépen minden kritikát, amit kaptam. Köszönöm, hogy a rendszeres olvasóim letettek. Igazából volt már egy búcsúzó bejegyzésem, szóval ennyi elég is lesz most. :D
Jó olvasást még utoljára! :)
Puszi! :)

(Lucy szemszöge)

Miután Edwardot biztos kezekbe adtam, sétálgattam kicsit, majd visszaindultam a szállásunkra. Majd a doktor eldönti, hogy megmenti-e. Én nem tudtam megtenni. Hátha ő igen.
Csendben sétáltam az utcán, a csuklyám a fejemen, a kezeimen kesztyű, senki se láthatott meg. Amúgy is este volt már, de a biztonság kedvéért. A macskakő csendesen kopogott a lépteim nyomán. Vizes volt az utca és koszos. A levegő füsttel teli. Szomorú, hogy hova jutott az emberiség. Egy népből valók mégis háborúznak. Csak úgy, mint a vámpírok.
Mi is ugyanezt teszünk, és ezt próbálja megakadályozni a Volturi. A Volturi… Ó, Alec…
Szorosabbra húztam magamon a köpenyt, mintha fáznék. Úgyis éreztem. Hiányzott egy részem. Mintha kitéptek volna belőlem valamit. Amúgy is furcsa érzésem volt, ezzel a mai nappal kapcsolatban.
Eleve az, hogy már három napja nem láttam Jamest és Victoriát, idegesítő volt. Szeretem tudni, mire készülnek. De most fogalmam sincs, hol vannak.
Megszaporáztam a lépteim. Nem volt mitől félnem, de mégsem szerettem ezeken a sötét utcákon járni. Mi van, ha valaki megtámad? Akkor meg kell ölnöm.
Befordultam az egyik sarkon, már csak pár utcányira voltam a szállodától, ahol megszálltunk. Egy sötét alak jött szemben. Hangtalanul lépkedett, fejére csuklya volt húzva. A szaga ismerős volt. Kár volt emlegetni.
- Visszatértél James? – kérdeztem nem túl boldogan.
- Örülök, hogy örülsz a viszontlátásnak. – állt meg velem szemben, és ledobta a fejéről a csuklyát.
- Reménykedni mindig szabad, nem igaz? – gúnyolódtam, és magam is levettem a fekete kámzsát.
- Emlékszel még Párizsban, miután Alec Volturi volt oly kedves és meglátogatott, megvádoltál valamivel. – egyik oldalról a másikra döntögette a fejét, mint amikor vadászik. Nem sejtettem semmi jót, de csendesen válaszoltam.
- Persze, hogy emlékszem. Azt mondtam, te és kedves nejed voltatok a gyilkosok. – húztam ki magam. Idegesített, hogy magasabb nálam.
- Nos, drágám nem tévedtél. – körbejárt engem, mint a nagymacska a megszeppent gazellát. – Bár az apád önként sétált a tűzbe, ugyanis veletek fenyegettem.
- Te is hamu leszel mindjárt. – sziszegtem.
- Kötve hiszem. – nevetett.
- Miért ne tenném? Csak egy aprócska gondolat, és huss, véged. – mondtam magabiztosan.
- Hülyének nézel? – kérdezte.
- Most, hogy megkérdezted… - neki vágott a ház falának, és a karjával fujtogatott.
- Ne pimaszkodj velem. – sziszegte a fülembe.
- Miért? Mit teszel, ha mégis? Megölsz? – suttogtam az utolsó levegőmmel. Bár nem kellett az életben maradáshoz, mégis kellemetlen volt nélküle. Főleg, hogy így nem tudtam megszólalni, de nem akartam gyengének mutatkozni.
- Tudom mire vagy képes. Nekem nem kell bemutatni. – elengedett, és arrébb lépett. – De azt is tudom, mi a gyenge pontod.
- Mire gondolsz? – fogott el a rémület.
- Chrissre. – mosolyodott el gúnyosan.
- Victoria… – suttogtam, és a falnak dőltem.
- Okos. Igen, Vickkel van valahol messze, és ha nem érek oda egy órán belül. Csúfos véget ér.
- Mit akarsz tőlem? Mit akarsz cserébe? – kérdeztem. Nehezen vettem a levegőt félelmemben. Nem magamat féltettem. Ketten voltak, akikért bármit megtettem volna. Az egyik Alec, a másik a bátyám. Nem hagyhattam, hogy baja legyen.
- Tudod te, hogy mit akarok. – mellém lépett, és a nyakamat kezdte csókolgatni, majd bele is harapott.
- Fel is törhetném az elméd. – suttogtam undorodva.
- Igen, de nem vagy elég gyors, még oda is kellene érned, ugyebár.
- Undorító vagy. – morogtam.
- Csak számító, nem ugyanaz. – meg akart csókolni, de elfordultam.
- Megmondtam, hogy csak egy valakinek adom oda magam. Úgyis megölsz, akkor tedd meg most. – mondtam mérgesen és ellöktem magamtól.
- Mindig is szerettem a vadmacskákat. – terült el az arcán egy magabiztos mosoly. – Gyere ide! – lépett újra hozzám.
- Ne érj hozzám!- sziszegtem. Megragadta a karom, és neki vágott a falnak. Hangos csattanással érkeztem rá, majd a földre. Elém lépett és felemeltem a nyakamnál fogva.
- Én mindig győzök. – vicsorogta. – Most pedig meghalsz. Bár úgy lenne az igazi, ha a szívszerelmednek ezt végig kellene néznie, de hát nincs itt.
- Őrült vagy. – próbáltam lefeszíteni a kezét, de erősebb volt nálam.
- Meglehet. De ha ez megvigasztal, amíg öcséd nyugton van, nem bántom. Csak ha muszáj. Reméljük, nem kerül rá sor.
Hozzám hajolt, és a karomba harapott. Csípett a vámpírméreg, de összeszorított fogakkal tűrtem.
- Remélem, egyszer elkap a Volturi, és megbüntet mindenért. – morogtam.
- Ügyesebb vagyok én annál, hogy a Volturi elkapjon. Nem kell féltened. – vigyorgott, majd újra megharapott.
Utána pedig átvágott az utca másik végében, hangos csörömpöléssel zuhantam le, de most meg se próbáltam felállni. Csak feküdtem ott, beterítet a törmelék, és egyedül voltam. Igazán egyedül. Talán soha nem voltam még ennyire magányos. Senki sem segíthetett, itt és most meghalok. Anélkül hogy utoljára látnám a szerelmem. Vajon megtudja valaha?
Olyan sokszor álmodtam a szép jövőnkről, és most kiderül, hogy tényleg csak álom volt mind. Csak becsapás, nekem már nincs jövőm. Egy könnycsepp gördült végig az arcomon. Nem akartam meghalni, de nem hagyhatom, hogy bántsa a bátyám.
- Ölj meg, essünk túl rajta. – kiáltottam rá.
Hozzám lépett és végig simított az arcomon.
- Annyira kár érted. Olyan jól meglehettük volna, de te mindent elrontottál, azzal, hogy ilyen okos vagy. Miért nem tudtál beletörődni a halálukba?
- Szerettem őket, és te elvetted tőlem a családom. Sose jöttünk volna ki jól. – löktem el a kezét. – Gyűlöllek, és mindig is gyűlöltelek.
Megint felkapott, és hozzá vágott egy másik falhoz. Erőtlenül zuhantam le újra. Lassan felém közeledett, de más léptek zaja vegyült az övébe. Elmosódott a kép, de még láttam, ahogy megmerevedik, majd beleszagol a levegőbe, és eltűnik.
Homályosan láttam, hogy egy szürke öltönyös alak közeledik felém. Szőke haja, és aranybarna szeme volt. Ez volt az utolsó kép amit láttam, majd elsötétült minden…

The End

The future

Sziasztok! :)
Gondoltam így válaszolok a kommentárokra, amiket írtatok nekem. Ezt nagyobb eséllyel olvassátok. Először is köszönöm szépen, hogy írtatok. :)
Másodszor: Ennek a történetnek ezzel vége lesz. Sajnálom! Nagyon szeretem a fanficeket. Sokat köszönhetek ennek a történetnek, Lucynek és a többieknek. Sok barátot szereztem, és függővé tett...
Sokat írok, de most már saját történeteket. Nagyon a szívemhez nőtt, és nem fogom törölni a blogot. Kitudja talán egyszer még újra írok róluk történeteket. De jelen pillanat más terveim vannak.
Jelenleg van egy másik sztorim, ami még fut, és fog is egy darabig. Remélhetőleg ha annak vége, el tudom kezdeni feltenni azt, amit most írok.
Szóval az írásaimat továbbra is megtaláljátok a neten. De már nem Stephenie világát szeretném tovább építeni, hanem a sajátomat. Teljesen saját szereplőkkel, élményekkel. Persze azokból a dolgokból, amiket a Nagy választás írása során megtanultam, megtapasztaltam fel fogok használni.
Továbbra is olvasom a blogokat, amiket eddig. Remélem nem haragudtok ezért, de egyszer minden véget ér. Most ezt is lezárom, de kezdek valami mást. :)
De még van egy fejezet! :D :)
Szeretlek titeket!:)
Puszi! :)

"Nincs rosszabb érzés, mint mikor búcsúzni kell. Megköszönni, lezárni, elválni majd elbúcsúzni. Nem lehet mit mondani. Nézel okosan, és csak azt várod, hogy mondjon valaki valamit. Valami szépet. Valami jót. De erre nincsenek szavak."

/George Matthew Adams/

Egy kis összegzés:  

•  I. rész 46 fejezetet élt meg
• II. rész 46 fejezet + 1 előszó és 1 utószó
• III. részben 36 fejezetet tudtam teleírni
• A blogot 2010. január 29-én nyitottam
• Az első fejezet 2010. jan. 30-án került fel
• Az utolsó fejezetet 2011. nov. 12-én olvashattátok először
• = Vagyis nem egészen két év alatt írtam meg a trilógiát a biztatásotokra 
• 29 díjjal jutalmaztatok(ha jól számoltam:P)
• 46 rendszeres olvasóm lett (és azok akik még olvastak)
• És megannyi kedves szót kaptam tőletek

Köszönöm ;)

Kiegészítve: 2012. márc. 18.

35. fejezet

Sziasztok! :)
Egy nagyon hosszú szünet után megérkezett a fejezet. Ne haragudjatok. Remélem tetszeni fog. :)
Amúgy ez az utolsó előtti.
Jó olvasást!
Puszi! :)

(Carlisle Cullen szemszöge)

A szokásos körutamat jártam a betegek között. Fullasztó, hörgő köhögésekkel kísérve, mint mindig. A betegek egyre többen lettek, a szabad hely pedig egyre kevesebb.
Odaléptem az egyik beteghez. Akin már a csoda sem segíthetett. Üvegesen meredt a plafon felé. Az egyik ápolónő, aki szintén beteg volt, próbálta letakarni éppen.
- Hagyja csak! – léptem mellé.
A halotthoz fordultam, lecsuktam a szemhéját, a nővérke közben egy imát motyogott el mellettem, majd leterítettem a fehér lepedővel.
- Levitettem a halottak közé, aztán át is veheti a helyét. – fordultam a nőhöz.
- Nem, nem. Jól vagyok, doktor úr. – erősködött, de a lábai alig tartották már. – Szükség van rám.
- Az előbbi nem kérés lett volna. – válaszoltam. – Beteg, pihennie kell.
Pár pillanatig a szemébe néztem. Végül aprót bólintott, és leült az egyik székre. Máris rátört a következő köhögő roham.
Elmentem, hogy hideg vizes borogatást hozzak neki. Óvatosan a homlokára tettem.
Tovább akartam lépni, de megragadta a kezem. Ijedten húztam vissza, nehogy feltűnjön. De olyan lázas volt, hogy nem találta furcsának a bőröm hidegét.
- Köszönöm, dr. Cullen. – suttogta, és újra köhögött.
Lemosolyogtam rá, majd a következő ágyhoz léptem, és a következőhöz, majd az azutánihoz, és így tovább, és így tovább…
Egyeseknek csak a szemét csukhattam már le. Másokra hideg vizes borogatást tettem, vagy csak a kezem hidegével próbáltam hűteni egy kicsit. Így haladtam lassan végig a szobán. Elkeserített, hogy ennyi emberért nem tehetek semmit se.
Tehetetlenül léptem a következő beteghez, amikor észrevettem valamit a szoba másik végében. Az egyik ágynál, ahonnan nem régen vitték el a halottat, egy fekete köpenyes alak állt.
Fekete csuklyája a fejébe volt húzva, kezein fekete kesztyű. Egy fiút takart be éppen. Észrevette, hogy figyelik, hátrafordult, és egyenesen rám nézett. De olyan gyorsan el is kapta a pillantását, hogy egy barna, göndör hajtincsen kívül semmit sem láttam belőle. Fekete szoknyája halkan susogott minden mozdulatnál.
Nem volt túl magas, de nagyon kecsesen mozgott. Sietett, nem próbálta meg leplezni, milyen különleges teremtés is valójában.
Nem figyeltek rá az emberek. A betegek lázálomnak is hihették, az orvosok és nővérek pedig túlzottan el voltak foglalva.
Elindultam felé, ügyesen szlalomozva a rohangáló emberek, és az ágyak között. De ő is elindult kifelé.
- Várj! – szóltam utána. Nem túl hangosan, úgyis hallotta.
Meg se fordult, nyugodtan ment tovább, gyorsabb tempóra sem váltott.
- Mentse meg! – suttogta egy gyönyörű, csilingelő hang a közelből. Gyorsan körbefordultam. De nem állt mellettem senki. – Kérem!
Ekkor esett le, hogy a hang a fejemben szól.
- Várjon! Ki maga? – gondoltam.
- Nem fontos. Csak a fiú számít. Senki más. – újra a fejemben visszhangzott a kellemesen lágy hang. – Ne keressen, dr. Cullen.
Majd éreztem, hogy megszakad a kapcsolat. Megkövülten álltam a kórterem közepén. Néztem a vámpír lány hűlt helyét, míg nem az egyik rohanó nővér belém nem jött kicsit.
Kizökkentett a mélázásból, arrébb álltam, hogy elférjen, majd az ágyhoz léptem.

Ahhoz, amelyiknél nem rég még a fekete köpenyes nő állt.
Egy bronzvörös hajú fiú feküdt rajta. Gondosan betakargatva. A homlokára tettem a kezem, tűz forró volt. Így rajta hagytam.
Enyhén dobálta magát, a másik kezemmel óvatosan lefogtam, nehogy kárt tegyen magában. A szemhéja alatt izgatott táncot jártak a szemei. Leültem mellé, és próbáltam minél nagyobb felületen hozzá érinteni a bőröm, hogy lehűtsem kicsit.
Másfél óra múlva teljesen lenyugodott. Halkan szuszogott. Majd lassan kinyitotta a szemét.
- Lucy? – kérdezte rekedten. Majd köhögött.
- Carlisle Cullen vagyok. – feleltem halkan.
- Hol… Hol van Miss. Bennett? – nézett rám. – Ugye nem… ugye nem esett baja?
- Sajnálom, de elment. Tud ő magára vigyázni.
- Én… ho… hol vagyok?
- A kórházban.
- Hogy kerültem ide? – köhögött fel újra.
- Ne aggódj jó kezekben vagy. Ezt vedd be és idd meg. – adtam a kezébe egy altatót, meg egy pohár vizet.
Szó nélkül megitta. Még megtudtam a nevét, majd elaludt. Viszonylag nyugodtan aludt. Ott maradtam mellette. Ki lehet ez a fiú, hogy ilyen fontos egy vámpírnak? És ki az a Lucy Bennett? Olyan ismerősen csengett ez a név. Mintha a Volturinál hallottam volna fél füllel.
Igen, Alec és Demetri beszéltek róla. Az barátságuk mindig is érdekelt. Mert bár a Volturi volt a legkulturáltabb vámpír klán, amit láttam, de még náluk is egyedülállónak tűnt az efféle összetartás, barátságát.
De olyan áhítattal sem hallottam kimondani egy nevet, mit, ahogy az a fiú mondta Lucy nevét. Többet jelentett neki bárkinél. De akkor mégis miért Chicagóban van, és nem vele?
Lehet, hogy nem is ugyanaz a két Lucy. Lehet, hogy volt egy másik Lucy Bennett nevű lány is.
Visszafordultam Edwardhoz. Lassan döntenem kellene. Régóta akartam magam mellé valakit, aki előtt nem kell titkolóznom. Valakit, aki olyan lesz, mint én és megért.
De sosem változtattam át senki. Emberi vért pedig megfogadtam, hogy sosem iszom. Megszeghetem-e a szavam? Ha nem sikerül, és megölöm, gyilkos leszek, semmi több. De ellenben, ha meg tudom állni, megmentem egy fiatal fiú életét. Aki, ha nem teszem meg mindenféleképpen meghal.
Végül még egy félórámba telt, amíg összeszedtem magam. Többször átgondoltam és arra jutottam megpróbálom, nem veszíthetek, úgyis haldoklik.
Elvittem magamhoz. Lefektettem az egyik ágyra. Elmentem előtte vadászni, hogy kisebb legyen a kísértés.
Mire visszaértem újra lázálmai voltak. Gyorsan mellé léptem, lefogtam, és szabaddá tettem a nyakát.
Gyorsan megharaptam. A fogaim, mint kés a vajban olyan könnyen siklottak át a bőrét. Majd megtöltötte a számat a vér íze. Kényszerítettem magam, hogy elszakadjak tőle. Gyorsan kiköptem a vért a padlóra, és átrohantam a szoba másik végébe. Úgy érzetem mindjárt neki ugrom.
Elkezdett átváltozni, üvöltött, égette a tűz. De én még mindig vérszomjasan néztem. Végül az ajtóhoz botorkáltam, és kimentem a levegőre. Mélyet szippantottam a kinti hűvös, nyirkos, vérszag nélküli levegőből.
Vagy fél órát kóboroltam a városba. Amikor furcsa hangokat hozott a szél. Vitának, verekedésnek hangzott.
A hangiránya felé közeledtem…

34. fejezet

Sziasztok! :)
Itt van a fejezet :) Remélem tetszeni fog. Kérek kommentárokat. :D
Jó olvasást hozzá! :)
Puszi! :)

1918. Chicago

(Lucy szemszöge)

Chicago utcái koszosak voltak és elhagyatottak. Egy-két ember volt csak idekint. Igaz éjszaka volt, de 30 éve mikor utoljára itt jártam 24 órán át tömve voltak az utcák. Jó, ha nem is egész nap, de este 8-kor azért még voltak kint páran.
De ma nem olyan idők járnak, mint 30 éve. Most pusztít a spanyolnátha. Az emberek rettegnek. Félelem és fájdalom érződik a levegőben. Rengetegen vesztették el a szeretteiket. Mérhetetlenül sok a halott. Nincs olyan család, ahol minimum egy ember el nem veszett volna.
A kórházak tömve voltak, egyre kevesebb volt az orvos. Többségüket szintén ágynak döntötte a spanyolnátha, vagy felmondtak, hogy ne legyenek közel a betegekhez. Ez volt a ritkább eset, de előfordult.
Viszont pletykáltak egy orvosról is, aki egész álló nap a kórházban van, és próbál segíteni a betegeken. Carlisle Cullen? Azt hiszem így hívják. Meg akartam már magamnak nézni ezt a jó tevőt, de még nem jutottam el az elhatározásig. Furcsa volt.
Azt beszéltek egy-két óránál többre nem szokott eltűnni. És vajon ki képes megállás ilyen sokáig fenn lenni és el sem fáradni? Na, ki? Igen, mi, a vámpírok.
De egy vámpír miért segítene az embereken? Vagyis miért próbálna segíteni? Ugyanis nem tud. Nincs ellenszer, a szövődmények miatt az emberek meghalnak.
Hosszú, szenvedéssel teli haláltusát vívnak napokig, míg végül lecsendesednek, és meghalnak. Magas lázzal, borzalmas fejfájással kezdődik. Később pedig csatlakozik a fájdalomhoz az egész test, és a kínok elviselhetetlenre fokozódnak. Sokan elvesztik az eszméletüket. Ők járnak jobban.

Éppen vacsorázni voltam a közelben. Két szarvast fogtam. Most pedig sétáltam vissza Chrissékhez. Az utóbbi időben teljesen visszatértem az állati vérhez. Ami nem ragadtatta el Jamest és Victoriát. A bátyám rám hagyta a döntést. Nem igazán érdekelte mit is eszem, csak ne hagyjam el.
Hangos viták tömkelegét hallgatta végig, amik mind köztem és James között zajlottak le. Nem tetszett neki, hogy önállósítom magam. Odamentem és azt tettem, amit akartam. Ha nem akart elveszíteni követett. Így mostanában én döntöm el hová is megyünk.
Így kerültünk Chicagóba is. Ide volt kedvem jönni. Chriss nem volt hajlandó "elengedni a kezem", és velem jött. Jamesék pedig nem akartak egyszerre két fontos, erős társat elveszíteni.
Már elszoktak attól, hogy félniük kell, nehogy összefussanak egy erősebb vámpírral. De a nem tetszésüket mindig kimutatták. Többször közölték elmennek, én pedig mindig azt válaszoltam, hogy nem zártam be az ajtót, vagy hasonlókat.
Igazán kezdek idegesíteni, de Chrissnek szüksége volt rájuk. Szerette őket. Jó persze sokat köszönhettünk nekik, de engem még mindig nem hagyott nyugodni az a gondolat, hogy ők ölhették meg a szüleinket.
Alec azt mondta nem a Volturi volt, és én hittem neki. Rendíthetetlenül. Igazából be kellett vallanom azóta magamnak, hogy igazán sosem hittem el, hogy ők tették. Aro gyűjti a különlegességeket. Én is az vagyok. Az apám is az volt, a bátyám is az. Mégsem próbált soha se beszervezni.
Pedig Alec gondolataiban biztosan látott. Persze, nem tudta, mire vagyok képes. De mégis azért már elég nagy a hírem nekem is. Nem csak a leendő férjemnek.
A leendő férjem gondolatára elmosolyodtam. A neve hallatán ez a világ is sokkal szebb, és reménnyel telibb. Még egy halk nevetést is megengedtem magamnak, pedig ezekben a sötét napokban nem igen halott olyat az ember, vagy jobban mondva a vámpír.
Csak sétáltam az utcán, máris szebb lett a világ. Hiszen az emberiség mindent túlél. Eddig is ezt tette, ez után is ezt fogja. Túlélni.

Kicsit gyorsabb tempóra váltottam, és befordultam a következő sarkon. Igazából nem figyeltem a környezetemre, de most rekedt köhögés és vacogás ütötte meg a fülem.
Egy alak támaszkodott az egyik házfalnak, és már kezdet lecsúszni a járdára. Elhagyta az ereje, nem sokára elájul. Már dőlt is el, de vámpír sebességgel elkaptam.
Edward Anthony Mason volt az. Egy fiatal fiú, alig lehetett 17. Nem ájult el, de meglepődött, amikor elkaptam.
- Uram? – szólítottam meg. – Mr. Mason.
- Edward, Miss. Bennett. – köhögte. Meghökkentem hirtelen, aztán leesett mit is akar.
- Edward. – suttogtam. Sápadt volt, és reszketett. Ruháin át is éreztem, tüzel a teste. A szüleit már napokkal ezelőtt elvitte a betegség. Nem igen, lehetett azóta az utcán látni.
Már régóta beteg lehet. Vagyis pár napja, de ennél a betegségnél az régnek számít.
- Miss. Bennett… - suttogta rekedten.
- Lucy. – mondtam. Elmosolyodott, majd ajkai formálták a nevemet, de hang nem jött ki rajta. Aztán újra felköhögött.
Megtelt könnyekkel a szemem, ahogy szegény fiút néztem. Olyan fiatal még, és olyan kedves. Nem ezt érdemelné. Szép életet érdemelne, családdal, szerető feleséggel. Gyerekeket, akik felnéznének rá.
Könnyeim az arcára csepegtek. Két napja ismerem, nem több ideje, mégis megfogott benne valami. Nem szerettem belé, csakis Alecé volt a szívem. Egyszerűen megkedveltem.
Kósza ötlettől hajtva a nyakához hajoltam. Már nem volt eszméleténél, így nem vette észre mit készülök tenni.
Már forró bőréhez ért az ajkam, készültem harapni, amikor eszembe jutott Alec. Ráeszméltem, miért is kedveltem meg ezt a fiút. Ráemlékeztetett. Ahogy viselkedett, ahogy beszélt, ahogy gondolkozott… Ahogy gondolkozott, itt a lényeg. Alec nem akar vámpír lenni, nem szereti, ez a fiú se szeretné, ezt az életet, amit én ajánlhatok neki.
A hideg falnak vetettem a hátam, és az ölembe húztam, úgy ringattam, mint egy kisfiút. Az is volt, az én szememben legalábbis, egy gyerek. És meg fog halni.
Nem tehetek elleni semmit, csak átváltoztathatom. De tudom, nem neki való ez az élet. Miért tenném ki ennek? Kitudja, talán találkozik a szüleivel, amint elhagyja ezt a világot. Kitudja, talán boldog lesz.
De mi van, ha ezután vége? Ennyi jut? Ha nincs második kör? 17 év. Olyan kevés. A legkoszosabb csaló is többet érdemel nyamvadt 17 évnél. Nemhogy ez a fiú. Miért ilyen nehéz a döntés?
Magamhoz szorítottam és sírtam. Mégis mit tegyek most?