29. fejezet

Sziasztok!
Itt a következő fejezet. Remélem tetszeni fog. :) Megint Alec. :) A következő még nem tudom milyen szemszög lesz.
És ezt AliceCullennek ajánlom :)
Jó olvasást! :)
Puszi! :)


(Alec szemszöge)

Volterra felé igyekezve egyre rosszabb lett a kedvem. Ha ma meghalok, már sosem láthatom Lucyt. Vajon Demetri elviszi neki a hírt? Mit fog szólni? Megsirat? Vagy tesz majd valamit? Csak semmi őrültséget, meggondolatlant.
Rátértünk a Volterrába vezető főútra, még jobban a fejünkbe húztuk a csuklyákat, és emberi tempóra fogtuk. Jane halkan zsörtölődött a lassúság miatt, de nem tehetett semmit. Láthatatlanná nem tudunk válni.
Bár még csak hajnal volt Volterra utcácskái nem voltak üresek. Kaparni kezdet a torkom, ahogy megéreztem az emberek vérének illatát. Gyűlöltem ezt. Gyűlöltem, hogy nem tudok úgy végig menni az utcán, hogy ne akarjak mindenkit megölni, aki szembe jön.
Persze ellen tudtam állni, mindig is volt akaraterőm hozzá. Bár ha ma nagy eséllyel úgyis meghalok…
Gyorsan elhessegettem a gondolatot. Akkor sem fogok megtörni. Nem fogok szabályt szegni. Ne úgy emlékezzenek rám, mint a Volturi katona, aki a saját szabályukat nem tudta betartani.
Ügyesen kerülgettem az embereket, halkan, hangtalanul suhantam a húgom mögött. Befordult az egyik zsákutcába, felvette a csatorna tetőt, és leugrott. Én pedig utána, majd a többiek, és Dem visszatette a helyére a fedelet.
Végig caplattunk a nyirkos, hűvös csatornában. Bár a hideget nem éreztem, nem fáztam, mégis tudtam az van.
Bár Demetri biztosan megjegyezte volna, ha megemlítem, hogy nem-e a húgom hangulatát érzem, ilyen fagyosnak. Ezen a gondolaton még el is mosolyodtam.
Végre kiértünk csatornából, és egyenesen a nagyterem felé vettünk az irányt. Mikor a kétszárnyú ajtót megpillantottuk nagy levegőt vettem, és hangosan kifújtam. Jane rám nézett, de egy szót sem szólt, csak a szemét forgatta.
Biztos azt hitte, hogy ez „a már megint beszámolót tarthatunk” sóhajom volt, de tévedett. Úgy gondolta nem vagyok elég hálás Aronak, amiért megmentett. Ha az nem elég, hogy oda futok, és akkor, amikor ő akarja, nos, akkor tényleg nem vagyok elég hálás.
De, ami igaz, az igaz. Egyik nap örültem, hogy megmentett a tűzhaláltól, másik nap viszont szívesebben égtem volna el. Ha azt vesszük a tüzet nem is úsztam meg, legalábbis bizonyos formában nem.
Eszembe jutott az a gyötrelmes három nap, amikor Jane mellettem feküdt, és az ő sikolyai összemosódtak az enyémmel. Talán különbséget se tudtam tenni közöttük, annyira lefoglalt a fájdalom.
Először azt hittem, tényleg elégtem, emlékszem, csak nagyon förtelmes volt a vég, azért tűnt olyan hosszúnak. Majd valami halál utáni világban ébredtem fel, legalábbis ezt gondoltam. De Aro végül elmondta mi történt. Hogy mi lettem.
Végül is apám helyet apám volt. Ahelyett az apa helyett, aki nyugodt szívvel adott az emberek kezére, csak mert érthetetlen dolgok történtek körülöttünk. Boszorkánysággal vádoltak minket. Akkoriban azt is furcsállották, ha ikrek születtek, mi pedig mások is voltunk. Mindig is…
Aro pedig megmentett, felnevelt, megmutatta, hogy lehet igazi igazán szerető családunk, ha akarjuk. Csak pár szabály van. Mindent megkaptunk, mégis hiányzott valami… De nem tudtam rájönni mi. A család? Megvan. Barátok? Vannak. Örök élet? Örök fiatalság? Pipa. Akkor mégis mit hiányolhatok? Talán a szerelem?

Valaki bokán rúgott hirtelen. Erre, és arra eszméltem, hogy Aro a nevemet mondja. Felnéztem rá, a kezét felém nyújtotta. Tettem egy bizonytalan lépést, majd kihúztam magam, és gyorsan átszeltem a köztünk lévő távolságot.
Gyengéden fogta meg a kezem, nem úgy, mint legutóbb. A pillantása elrévedt mellettem. A semmit nézte, látszólag. Pár percig így maradt, majd elengedett, és a vállamra tette a kezét.
- Szép munkát végeztetek. – jelentette be mosolyogva. – Most mehettek.
Megszorította a vállamat, ebből tudtam, nekem maradnom kell.
- Caius, Marcus kérlek ti is. – biccentett feléjük.
Demetri előre engedte a véneket, és Janet, meg Robint, majd várakozóan tekintett rám. Én némán megráztam a fejem, és Aro kezére néztem.
Bár arra nem jöttem rá miért jeleztem némán, amikor úgyis látja a gondolataimat. Demetri rögtön megértette, de nem mozdult. Látszott rajta, hogy erősen töri a fejét azon, hogyan húzzon ki a csávából.
- Ne tegyél semmit! – suttogtam. Arora nézett, aki most megszólalt.
- Drága Demetri. Nem akarom bántani a barátod, csak beszélgetni szeretnék vele. De megvárhatod, ha…? – nem bízik bennem. – fejeztem be magamban az elharapott mondatot, és rá néztem.
- Menj csak. Rendben leszek. – mosolyodtam el. Őszinte volt, valahogy tényleg úgy éreztem bízhatok Aroban. Demetri kilépett az ajtón, de mielőtt becsukta volna, utána szóltam. – Köszönöm. – nem válaszolt, de tudtam, hogy hallotta.

Aro leült a trónjába, és intett, hogy foglaljam el Marcusét. Tétováztam, de még egyszer intett, így leültem.
- Sajnálom! – suttogta. Most, hogy csak ketten voltunk, levette az álarcot, és gondterheltnek tűnt. – Sajnálom, amit indulásod előtt tettem. – meredten bámultam a padlót a régi incidens említésére. - Megbocsájthatatlan bűn a részemről. De remélem, egyszer azért megbékélsz velem, fiam. – az utolsó szóra felnéztem rá. De nem törődött vele.
- Azt hiszem - folytatta -, rád vetítettem ki a gondjaim. A húgom elvesztése, még mindig nyomja a szívem. Azt hiszem, attól féltem, hogy a fiamat is elveszíthetem. De nem a jó megoldást választottam arra, hogy ezt megakadályozzam. Tudom, hogy haragszol rám, sőt félsz is tőlem. – lehajtottam a fejem. – Nem, nem kellett hozzá olvasnom benned, hogy tudjam, az csak bizonyította, azt, amit úgy is tudtam. A szemedben láttam, amint beléptél. Más vagy, mint a húgod, és ezt tudtam. Mégis figyelmen kívül hagytam, pedig már az erőtökben is megmutatkozik. – szünetet tartott, így úgy gondoltam közbeszólok.
- Nem értelek, Mester. – halvány mosoly jelent meg az arcán a megszólítás miatt.
- Sosem gondolkodtál ezen, igaz? Nem hitted, hogy valami magyarázat lehet benne. De én tudom, láttam. Te a máglyán arra koncentráltál, hogy kiszorítsd az elmédből a fájdalmat. Még a húgod, Jane arra összpontosított, arra gondolt, hogy másoknak is fájdalmat okozzon. Örült volna, ha azok, akik azt tették veletek hasonlóan éreznének… égnének. – suttogta a végét.
- Jane ereje, mintha égetne. – suttogtam. Annyira nyilvánvaló, mégse jöttem rá.
- Mert mindig a jót próbálod nézni a húgodban. – a kezemre néztem, ami a karfán volt, de nem érintett meg. A reakciómra megint elmosolyodott. – A szemed. – emlékeztetett.
- Mégis miért mondod el ezt nekem pont most, Mester. – néztem a szemébe.
- Sosem fogsz apának hívni, igaz? – suttogta szomorúan. De nem várt választ a kérdésre, mert rögtön folytatta. – Tudom Eleazar, és Carmen ügyét kicsit eltúloztam. Aztán pedig Carlisle is úgy döntött itt hagy bennünket. Sok volt nekem, a szeretet személyek elvesztése. De semmire se foglak kötelezni, ha el akarsz menni. Elengedlek.
- Miért tenném? – suttogtam, inkább csak magamnak. – A Volturin kívül nincs senkim. Ők a családom, ide tartozom. – valahol belül egy hang azt súgta tévedek, igenis van valaki, aki vár rám. De nem igazán tudtam, hogy ki.
- Egyszer – vette vissza a szót pár percnyi csend után - valakinek át kell vennie a helyem. – tiltakozni akartam, de leintett, mielőtt megszólalhattam volna. – Én is öregszem. Ha nem is úgy, mint az emberek, de elfáradok. A családom az életem, de ha jobb lesz nekik nélkülem, be fogom látni.
- És hogy jövök én a képbe? – kérdeztem rá.
- Azt szeretném, ha egyszer, majd te vezetnéd helyettem a családot. Apáról fiúra száll a jog. – szinte hallottam, ahogy koppan az állam a padlón.
De magam sem tudtam, min lepődtem meg jobban, azon, hogy rám akarja hagyni az egész vámpír világ vezetését. Vagy azon, hogy apáról fiúra, és én vagyok a fiú. Hát nem mindenkire fiaként tekint? Jelent meg az aprócska bár, de feltűnő kérdőjel a fejemben.
Mosolygott az arcom láttán, én pedig csak bámultam rá bambán.
- Erre a reakcióra számítottam. – nevetett. Felém sétált megsimogatta a fejem, majd kisétált a teremből, de még félútról visszaszólt. – Ó, és Demetri barátodra is számítok majd, ha eljön az ideje. – és kiment. Felkeltem a trónból, és még mindig hitetlenkedve indultam a szobámba.

Kiléptem az ajtón, és lassan becsuktam. A nagyterem előtt Chelsea ült az íróasztalnál.
- Te meg? – kérdeztem. – Mennyit hallottál?
- Nem hallgatóztam. Miért tenném? – húzta fel sértetten az orrát, és visszagörnyedt a papírjai fölé.
- Rendben, bocsánat. Mit csinálsz? – hajoltam felé. De nem tudtam elolvasni, mert megfordította a kiskönyvecskét.
- Magánügyről nem hallottál még? – morogta, és elrejtette a ruhájában, a mellei közé, de nem követtem a mozdulatot a szememmel. – Azért valami fogalmad mégis van róla. – kuncogott, és elindult a másik irányba.
- Várj meg! – szóltam utána, és mellé szaladtam. – Most komolyan, mi az a könyv?
- Verseket írok. – mosolygott rám.
- Elolvashatom? – kérdeztem, miközben a lehető legkedvesebben visszamosolyogtam rá.
- Majd egyszer, ha kész leszek velük. – hirtelen belém karolt, és a vállamra hajtotta a fejét. – Édes vagy, mint mindig.
- No, de Chelsea! Afton mit fog gondolni? – szólalt meg Demetri mögöttünk.
- Néha ő is lehet féltékeny. – fordult meg. De látszott rajta, hogy Dem érzékeny pontra tapintott.
- Mi történt? – kérdeztem.
- Selena. – sziszegte válaszként, majd elrohant.
- Ez furcsa volt. - suttogtam, Demetri pedig vállat vont.

Breaking dawn photos

Sziasztok! :)
Friss helyett képeket hoztam. Remélem nem haragszotok, de ez a hetem nagyon zsúfolt, így nem tudtam írni. Bocsi!
De ezeket találtam, nem tudom láttátok e már őket. Azért felteszem. A neten van még fent egy pár, nekem ezek tetszettek. :)
Puszi! :)

U.i.: Most jut eszembe. Alice nem tanulok franciát. Csak pár szót tudok. :)

28. fejezet

Sziasztok! :)
Itt vagyok megint egy újabb fejezettel. Remélem tetszeni fog. :)
Ajánlom Natalienek. Mert Alec a legjobb. :D
Jó szórakozást hozzá. :)
Puszi! :)

(Alec szemszöge)

Megérkeztünk Mexikóba. Próbáltam használni az erőm, de teljesen szétszéledtek, nem sok hasznát vettem. Már megöltem négy újszülöttet, amikor észrevettem egy fiatal lányt, 12-13 éves lehetett. Biztosan nem ezt az életet választotta volna, és most nekem kellene elvennem tőle.
Üldözőbe vettem, de még nem találtam ki mit is teszek, ha elkapom. Nagyon gyors volt, de nem eléggé. Megragadtam a karját, amitől a földre zuhant.
Becsukta a szemét, és várta, hogy megtegyem. Felemeltem a kezem, de nem tudtam lesújtani.
Ha nem teszem meg Aro nagy eséllyel végez velem, de a Volturiból minimum kidob. Viszont ez csak egy kislány, gyermeket nem tudok ölni. Leengedtem a kezem, ő pedig értetlenül pislogott rám. Egyenesen a szemembe nézett, tudta, látta benne, hogy nem vagyok rá képes.
Nyújtottam a kezem, hogy felsegítsem, de valaki hátulról rám ugrott, és a nyakamba mélyesztette a fogait.
- Emily ne! – kiáltotta a lány, de Emily nem hallgatott rá.
Nagy nehezen lerángattam a hátamról, és elhajítottam.
- Nem akarom bántani. El akarom engedni éppen. – de nem hatotta meg, amit mondtam, újra rám vetette magát, én pedig kicsavartam a nyakát, és tűzre dobtam.
Az orromat megcsapta az égő vámpír édeskés bűze, fulladozni kezdtem. Ha tudtam volna hányni, azt tettem volna.
Visszaléptem a lány mellé, és leguggoltam hozzá.
- Sajnálom! – mondtam. – Bújj el! Majd menj el innen Európába. Csatlakozz egy klánhoz. Rendben?
- A nővérem… - sírta.
- Remélem, sikerrel jársz… - mondtam, felálltam, és el akartam menni, de rám vetette magát.
- Megölted őt. – sikította hisztérikusan. Ledobtam a földre, és a nyakánál fogva tartottam.
- Nem akarlak bántani! – lazítottam a szorításomon. – Kérlek, ne akard, hogy megtegyem. Tedd, amit mondtam! – felálltam és ott hagytam. De azt még láttam, hogy feláll és elszalad az ellenkező irányba.

Nem sokkal később végeztünk is. Az egész tisztás belengte a füst, és a büdös szag. Jane éppen Akkor fejezte le a főnöküket, amikor visszaértem.
- Mit mondott? – kérdeztem.
- Csak a szokásos indok. Területek kellettek neki. Semmi használható. Végeztünk? – a hangja megint hűvös volt, mint mindig, ha mérges volt rám. Szinte éreztem, ahogy a jégszilánkok dörzsölik a bőröm.
- Igen, minddel végeztünk. - mondtam, és indultunk vissza Volterrába.

Demetri szokása szerint mellém futott.
- Jól vagy? – kérdezte, mert a nyakamat masszíroztam.
- Csak megharapott az egyik. Nem nagydolog. – rántottam meg a vállam.
- És? Mi a másik probléma? A nagyobb. – nézett rám mindent tudóan.
- Az egyiket elengedtem.
- Micsoda? – kerekedtek el a szemei.
- Kislány volt még, alig 12-13 éves. Nem tudtam megölni.
- Miért nem szóltál Janenek, ő biztosan megtette volna. – bökött a húgom felé. – Most mi lesz? Ha Aro megtudja…
- Nem tudom. – vágtam közbe. – Majd ítélkezik.
- Meg úgysem ölet, túl fontos vagy számára.
- Majd meglátjuk. – rántottam meg újra a vállam.

(Lucy szemszöge)

Ma jön meg Alan fia. Nagyon várom már, hogy lássam a kis katonát.
A legszebb zöld bársony ruhámat vettem fel. A hajamat pedig kontyba kötöttem.
Tegnap elküldtem mindenkit vadászni az erdőbe állatokra.
- Ne már! – nyavalygott Vick. – Minek játsszuk meg előtte magunkat?
- Mert én ezt szeretném. – emlékeztem a saját szavaimra.
- Igaza van, drágám. – ölelte át James a társát. – Nem fedhetjük fel magunkat mindenki előtt. Analucyanak pedig fontos ez. Ez az ő vadászata, mi pedig egy klánba tartozunk, így segítjük őt.
- Rendben. – adta be a derekát. – De akkor sem tetszik ez nekem.
- Hol van Laurent? – váltottam témát.
- Most éppen? Nem tudom. Majd megtalál, ha keress. A feketéket nem igazán bírják a fehér emberek. Feltűnést keltene, ha velünk lenne.
- Értem. Talán igazad van, és jobb így.

Visszatértem a jelenbe, amikor egy hűvös kéz ért a vállamhoz.
- Gyönyörű vagy, húgom. – mondta Chriss. Kivette a kezemből a nyakláncot, és óvatosan felcsatolta.
- Köszönöm. – fordultam felé.
- Mi a terved?
- Rávettem Alant, hogy tartson egy bált a fia hazatérésére. Péntek este lesz, addig ráveszem, hogy engem vigyen rá magával, teljesen behálózom. Végül pedig megölöm.
- Csak nehogy rájöjjön a titkunkra. – aggodalmaskodott Chriss.
- Ha Vicktoria megtartja a szavát, nem fog. De figyelni fogom a gondolatait. Az emberek nem képesek kizárni.
- Szóval nekem már sikerül? – kérdezte végre mosolyogva.
- Egyre jobban. – simítottam végig az arcán, megragadta, és kezet csókolt nekem.
- Nem is kell majd manipulálnod. Odáig lesz érted.
- Meglehet. – mosolyogtam.
Lovas kocsi hangját hallottam. Az ablakhoz sétáltam, és elhúztam a függönyt. Egy fekete, de apró kocsi érkezett a ház elé. Két fehér ló húzta.
- Itt vannak. Menj csak előre. Mindjárt megyek én is. – mire visszafordultam Chriss már nem volt a szobámban. Felvettem a kesztyűmet. Amint becsapódott az ajtó, és üdvözölték a hazatérő fiút. Elindultam lefelé.
Alan éppen végzett a bemutatással, amikor elértem a lépcsőfordulót. Minden szem rám szegeződött.
- Bocsássanak meg késésért, Messieurs. – mondtam mosolyogva.
- Semmi gond, Madame. – lépett a lépcsőhöz Alan fia, hogy segítsen nekem. Elfogadtam a felém nyújtott kezet, és úgy lépkedtem tovább lefelé a lépcsőn.
- Merci. – mosolyogtam. Ő pedig megigézve nézett. – Annalucya vagyok, de hívjon csak Lucynek.
- Igazán elbűvölő név. Engem pedig François-nak.

Messieurs: uraim
Madame: hölgyem
Merci: köszönöm
François: ejtve Franszoá

27. fejezet

Sziasztok! :)
Megjöttem a következővel. :) Most egy kis Alec, mert már régen volt. Remélem örültök. :D
Írjatok, légyszi! :)
Ó, és küldeném Klaudyának, egy nagyszerű barátnőnek :) :)
Jó olvasást!
Puszi! :)

(Alec szemszöge)

Aro hívatott, mint mindig. Összeszedtem magam és lementem hozzá.
Demetri, Selena és Jane voltak még ott. Robin pedig nem sokkal utánam érkezett. Ha ilyen sokan kellünk hozzá, biztos valami nagydologról van szó. Felsóhajtottam, hogy megint el kell mennem, de azért, mint egy rendes kisgyerek, aki hallgat apjára, odaálltam a húgom mellé. Feszült figyelemmel néztem fel Arora és Marcusra, mert csak ő volt még a teremben. Összeillesztette az ujjait, hogy sátrat formáljanak, felettük pedig ránk meredt, majd megszólalt.
- Mint kitaláltátok már, küldetésre kell mennetek. – mondta Aro, és mindenki biccentett.
- Igen, Mester. – Jane még hangot is adott neki. Végül én is biccentettem egy aprót, mert Aro engem fixírozott.
- Szóval el kell mennetek délre, Mexikóba. Megint hírt kaptunk egy újszülöttekből álló seregről. Szeretném, ha mindet elkapnátok, hagy legyen ez példa. Senki se merjen a Volturi szabályai ellen cselekedni. Elmehettek. – megfordultam, hogy kimenjek, de utánam szólt. – Alec, te várj egy pillanatra, kérlek.
- Mester? – fordultam felé vissza.
- Kérlek. – nyújtotta felém a kezét, hogy megérintsen és olvasson bennem.
A kezeire néztem, majd felvezettem a pillantásom egészen a szemeire. De nem mozdultam. Rám meredt egy darabig, majd vámpír gyorsasággal előttem termet.
Lekaptam róla a szemem és a padlóra néztem.
- Mi rejtegetni valód van, fiam? – kérdezte lágy, behízelgő hangon.
- Semmit se rejtegetek. Csak a gondolataim, hagy legyenek az enyémek. – szóltam csendesen, de büszkén.
- Szóval csak azt nem akarod, hogy megtudjam őket. – morfondírozott. – De ha nincs rejtegetni valód, akkor add a kezed. – az arca elsötétült, baljóslatú lett. Marcus is megmozdult a székében és rám meredt. – Gyerünk! – kiáltotta. – Térdelj le előttem. - Majd megragadta a kezem, és úgy megszorította, hogy felüvöltöttem fájdalmamban, és térdre estem.
Nem sokkal később elengedett. A kezem a földre hullott, erőtlenül. Komótosan, emberi tempóban visszasétált a trónjához. Visszaült rá és rám meredt. Én még mindig a földre rogyva voltam, de Arot figyeltem. Tudtam, hogy a szemem, majdhogynem szikrákat szór dühömben, de nem próbáltam elrejteni.
- Érdekes volt, Mester? – kérdeztem gúnyosan.
- Nagyon is. – felelte. – Most pedig menj, bizonyítsd, hogy érdemes vagy a Volturi címre. Akkor talán elfelejtem, hogy ellenkeztél velem.
- Igenis, Mester. – szép lassan felálltam, és kimentem a többiek után.

Jane szinte rögtön ott termett.
- Na, mi volt? – kérdezte lelkesen.
- Hagyj békén. – morogtam és ellöktem az útból. – Induljuk. – adtam parancsot és már rohantam is az alagúthoz. A többiek követtek. Jane sértetten megelőzött, Demetri pedig mellém futott a közeli erdőben.
- Jól vagy? – kérdezte.
- Pompásan. – morogtam.
- Jane egy szót se hallott, mert sosem kémkedne a mestere után, de én mindent hallottam. Nem volt szép, amit tett.
- Ő a mester, én meg csak egy senki. – nem volt jó, hogy mindent hallott. Sértette a büszkeségem, hogy tudja megaláztak, még akkor is, ha Demetriről van szó, aki mindent tudott rólam.
- Sajnálom. – suttogta őszintén.
- Mit? – kérdeztem vissza.
- Hogy hallgatóztam. Nem volt szép tőlem. – mondta.
- Olyan vagy, mintha titkon te is gondolatolvasó lennél.
- Csak ismerlek. Sokat jelent neked a büszkeség.
- Semmi baj, nem vagyok rád mérges. Csak Arora. – lassítottam, mert tőlünk nem messze egy falucska volt. A húgom pedig egy bokor mögött megbújva várt.
Odaértünk mellé és leguggoltunk a két oldalára.
- Kerülnünk kell. – suttogta. – Túl sokan vannak az utcákon. Mi meg túl feltűnőek vagyunk.
- Rendben. – mondtuk egyszerre Demmel. Majd intettem Robinnak és Selenának, akik nem messze kuporogtak le tőlünk, hogy kövessenek.

A falut hamar sikerült megkerülnünk és a többit is jó messzire elkerültük, még ha így hosszabb volt is, de legalább nem fenyegetett a lebukás veszélye sem.
Demetrivel végig egymás mellett haladtunk. Néha beszéltünk pár szót, de nem vittük túlzásba. Jane pedig nem akart velem szóba állni. Majd Volterrában kiengesztelem. De nem úgy, hogy elmondok neki mindent. Mert félek Aro mellé állna. Az pedig rosszul esne, így inkább maradok kétségek közt vele kapcsolatban.
- Láttam Lucykét Párizsban. – jegyezte meg egyszer csak Dem.
- Kit? – kérdeztem vissza.
- Hát, Lucy Bennettet. – mondta szomorúan.
- Ja, tényleg. És hogy van?
- Nagyon megváltozott. Csak úgy, mint te. – tette hozzá halkan.
- Ahogy az emberek, úgy a vámpírok is változnak.
- Hát nem is tudom. Ő teljesen kifordult önmagából. – sóhajtott.
- Te, szerinted más is hallotta, amit Aro mondott nekem? – váltottam a témát. Mert hirtelen úgy éreztem, ha tovább beszélünk Lucy Bennettről megszakad a szívem. Csak azt nem tudom miért ért ez az érzés.
- Nem, nem hiszem. A közelben csak én voltam. Nem láttam senkit arra somfordálni.
- Hál’ istennek. Lucyt így is nehéz lesz kiengesztelni, vagyis Janet… Janet… őt kell kiengesztelnem. – Demetri meglepetten pislogott rám. Majd, mint aki rádöbbent valamire elmosolyodott. – Mi az? – kérdeztem.
- Semmi csak eszembe jutott valami. Hogy mit is kéne tennem.
- Mivel kapcsolatban?
- Nem lényeges. Nem untatlak vele. Még az se biztos, hogy sikerül, de ha összejön, tudni fogsz róla. – vigyorgott.
- Na, éppen ettől félek. – motyogtam magamnak.
Többet már nem szedhettem ki Demből, mert Jame újra megállt. Elértük Mexikót. Magához hívta Demetri, hogy megtalálja az újszülötteket.
Innentől kezdve csendben lépkedtem mellettük, míg el nem értük a célunk, és el nem kezdődött a gyilkolás.

26. fejezet

Sziasztok!
Visszatértem és hoztam a fejezetet is. Remélem tetszik. :)
És kire számítottatok ki szólította meg Lucyt? :D
Jó olvasást! Puszi! :)

(Lucy szemszöge)

Mikor folytattuk volna egy ismerős hang szólított meg.
- Lucy? Lucy Bennett? – kérdezte. Elejtettem a napernyőm a nevem hallatán.
- Demetri. – suttogtam. Lehajolt és felvette nekem az ernyőt.
- Nem hittem volna, hogy Párizsba látlak újra. Gyönyörű vagy, mint mindig. – csókolt kezet nekem. Én pedig még mindig meglepetten pislogtam és próbáltam összeszedni a gondolataimat.
- Mit… Ho… Hogyan kerülsz te ide?
- Ismeri az urat? – kérdezte Frank.
- Öhm, igen. - mondtam zavartan, Demetribe karoltam és elrángattam a tömegből. – Bocsássanak meg.

- Miért vagy itt? – kérdeztem.
- Én csak a dolgomat végzem. – értetlenül nézett mögém, mire megfordultam és Alan ott ácsorgott mögöttem. Demetire néztem és legyintettem.
- Ne kérdezd, csak a parancsaimat követi. Már nem sokáig él.
- Szóval jól láttam, tegnap este te voltál az az alak a Notre Dame-nál, aki megölte a fiút.
- Igen, én voltam. Miattam vagy itt? – kérdeztem szúrósan.
- Nem, csak ellenőrző körúton vagyok. Senkit se kell elkapnom. Hogy hogy eljöttél Londonból?
- Tudod, feltűnne az embereknek, hogy lassan száz éve élek ott és mindig fiatal maradok.
- Oké, ostoba kérdés volt. – pár pillanatig az arcomat fürkészte, majd újra megszólalt. – Mi a baj, Lucyke? Megváltoztál…
- Mi a baj? – kérdeztem minden szót megnyomva. – Még kérdezed, hogy mi a baj? Azok után amit Alec tett?
- Hidd el nem akarta. De nem volt más választása. Nem bírta tovább, Aro és mindenki azt mondta neki, hogy meg kell tennie. Hogy felej… - mondta volna még, de a szavába vágtam.
- Nem érdekel a magyarázat. Évekig győzködtem magam, hogy csak azért csinálta, mert szeret. Erre beállítasz te és még az kérdezed, hogy mi a baj. Jameséknek igaza van. Már túltettem magam rajta. Nehezen, de sikerült. Erre idejön Demetri Volturi és mindent eszembe juttat. Csak lépjetek ki az életemből, ennyit kérek. – megfordultam, hogy elmenjek, de megragadta a karom.
- Lucyke, Alecnek szüksége van rád. Ő nem tudja, de én igen… - kitéptem a kezem a szorításából és dacosan a szemébe néztem.
- Én mindent feladtam volna Alec Volturiért. Mindent. A családom, a szabadságom, a barátaim… mindent. Neki nem kellett, és nem egyszer kértem. De mindig elutasított. Belefáradtam a várakozásba, Demetri. Új életet kezdtem. Tovább léptem. Már nem jelent nekem semmit a szerelem. – mondtam gúnyosan megnyomva az utolsó szót.
- A szerelem mindent legyőz, vagy tévedek? – mondta Demetri csalódottan.
- Igen, tévedsz. Az a gyűlölet. Mert az még a szerelmet is legyőzi… legyőzte. Gyűlölöm őt, téged, Heidit, mindenkit, aki a Volturi jelét viseli. Sokat veszítettem, mióta ő megjelent az életemben, köztük őt is, de semmit se nyertem. Ne keressen se ő, se te, se senki a Volturiból. Isten veled, Demetri.
- Viszlát Lucyke! – suttogta utánam megtörten.

Nem néztem rá vissza. Nem utáltam, nem igazából, nem. Se őt, se Alecet. Akartam, de máig nem bírtam megutálni őket.
Emelt fővel visszasétáltam az emberekhez. Egészen a Notre Dame-ig, hogy lássam mi történt. A téren nagy volt a felfordulás. Az emberek nyüzsögtek. Kíváncsian akartak bejutni, megnézni mi történt, majd elszörnyedve próbáltak kimenekülni a tömegből.
Egy kisfiú felsírt a rémült kiáltásoktól. A rendőrség próbált rendet teremteni.
Frank szaladt oda hozzánk kurta lábain. Csak most tűnt fel mennyire hasonlít egy malacra. Holnap pedig a kis disznó vágóhídra megy. Ettől a gondolattól egy gonosz mosoly jelent meg az arcomon.
De Frank rémült arca letörölte azt.
- Valami baj van, monsieur? – kérdeztem.
- Valaki felgyulladt az este. Nem tudják hogyan, azt mondják öngyilkosság volt. Egy fiatal fiú, előtte volt még az élet. Maguk szerint?
- Szerintem gyilkosság lehetett. – szólt Alan. De egy szúrós pillantással elhallgattattam.
- Ó, szerencsétlen. Sajnálatos hír. – játszottam meg a letörtet, még egy könnycseppet is kicsikartam magamból. De azt is észrevettem, hogy Alan engem néz. – Messieurs, kérem, ne beszéljünk ilyen szörnyűségekről.
- Hát, igen. Hölgyeknek nem való az ilyesmi. – mondta Frank mosolyogva. Majd tartotta a kezét, jelezvén, hogy azt várja, belé karoljak. De én elsétáltam mellette. Ők pedig követtek.

Visszaértünk a házba és, amint becsukódott mögöttünk az ajtó a kanapéra hajítottam a férfit.
- Mégis mit gondoltál, Alan? Hagyom, hogy gyanút keltsd? – ragadtam meg a nyakát. A többiek bejöttek a hangzavarra, de nem szóltak egy szót sem. – Végzetes hibát követtél el, ostoba ember. Aláírtad a fiad halálos ítéletét. – taszítottam rajta még egy nagyot, majd meg akartam fordulni, hogy elmenjek.
- Ne, kérlek. Könyörgöm, csak a fiamat ne. – esett térdre előttem és a szoknyám szélét csókolgatta. Gonosz mosoly jelent meg az arcomon.
- Nyugodj meg gyors halála lesz. Majd előtte eltöröm a nyakát. – belerúgtam. A földre gömbölyödött és sírni kezdet.
- Ez férfi? – szólt lenézően Victoria.
- Egy férfi bőrbe bújtatott nyúl. – lépett mellé James. – Meg kellene ölnünk.
- Nem, - kiáltottam élesen. – még szükségünk van rá. – tettem hozzá halkabban, majd mézes-mázosra váltva folytattam. – Másképpen, mint mondunk a fiának. Még a végén nem kedvelne engem. Az pedig borzasztó lenne. – felnevetettek. – Hol van Chriss?
- Fent a lánnyal. Jól szórakoznak. – somolygott Vick.
Egy szekrényhez sétáltam, amin sok-sok kép volt. Eddig nem néztem meg őket jobban, most eljött az ideje. Köztünk volt Alan egy nővel és egy fiatal férfival. Majd egy másik képen csak a fia. Ezen jól látszott az arca. Szép vonásai voltak. Finomak, de mégis férfiasak.
- Habár, lehet, hogy játszunk majd egy kicsit…

Monsieur: uram
Messieurs: Uraim

25. fejezet

Sziasztok! :)
Itt az új fejezet, három napig írtam, mert valami bajom mindig volt vele. Még most is, de mindegy. Jobb nem lesz...
Ez az utolsó fejezet, amit a nyaralás előtt felteszek. Remélhetőleg fejivel nem fogok késni, mert igazából jövő hét pénteken jövök. De nem ígérhetek semmit. Akkor majd elolvasok mindent, amit ti feltesztek. :)
Puszi! Jó olvasást! :)

u.i.: Remélem nem utáljátok meg Lucyt :)

(Bevezető rész, 90 évvel később, 1867. Párizs)

Éjszaka volt, Párizs utcái üresek. A párizsi Notre Dame előtt csak két fekete árny sziluettje látszott. Egy magas vékony fiúé és egy lányé. Igen, egy lányé. Egy lányé, akin nadrág volt. De semmi kétség, gyönyörű alakját, idomait kiemelte a ruhája. Hosszú, hullámos haja lágyan omlott a vállaira. A holdfény megcsillant rajta. Éjszaka feketének tűnt, de igazából barna, gyönyörű szép csokoládébarna.
Beszéltek, de nem lehetett hallani. Az arcukat sem lehetett látni, csak azt, hogy a fiút elbűvölte a törékeny teremtés. Kicsit előre hajolt, hogy megcsókolja, de a lány egy gyors mozdulattal mögé került. Földön túli sebességgel. A fiú idegesen pislogott, majd ijedten hátrafordult. A lány megrázta a fejét, majd neki lökte a társát az épületnek. Az először meglepetten pislogott, majd önelégült vigyor terült el az arcán.
A lány felemelte a kezét, amibe a fiúé volt kulcsolva. Egy kis pengéjű, fényes, ezüst kést tartott a másik kezében. A fiú szemébe a félelem szikrája hagyott nyomot, mikor meglátta az eszközt. A lány elnevette magát, csilingelő, gyönyörű kacagást hallatott. Mire a fiú újra elbűvölten nézte. De hirtelen elhalt a kacagás, és vérfagyasztó morgás tört fel ugyanabból a torokból, amely az előbb még oly szelíden, ártatlanul nevetett. Az angyalból, démon lett hirtelen. Kés szelte a levegőt és megvágta a fiú csuklóját. Az felkiáltott a fájdalomtól és a meglepettségtől. A vére kibuggyant és folyni kezdet végig a kezén, be az inge alá.
A lány előre hajolt és rátapasztotta a száját a sebre. A fiú felüvöltött a fájdalomtól, el akarta lökni, de az erősen visszanyomta a falra. Közben a késével megvágta a torkát is. A üvöltésből pár pillanat alatt halálhörgés lett. A lány otthagyta a csuklót és a nyakára tapasztotta a száját. A fiú keze, erőtlenül lehullott, a teste elernyedt, és a fölre rogyott.
A lány leguggolt hozzá, átkutatta a zsebeit. Kivette a tárcáját, belőle a pénzt. Felegyenesedett, a pénz pedig lángba borult, rádobta a fiú testére és azt is elöntötték a lángok. Kicsit arrébb húzta a testet, hogy az épületre ne terjedjenek át a lángok. Majd a tárcáját kicsit arrébb eldobta.
A tűz megvilágította az arcát. Gyönyörű, hibátlan, tizenéves, gyilkos arcát. A szeme vörösen és elégedetten csillogott. Jó munkát végzett, mint mindig. Annyiszor tette már, hogy nem tud már hibázni. Az emberek, amúgy is hülyék, hogy bármit is meglássanak, ami nem illik a világukba.
A tökéletes álcázás. A pénz eltűnt, a test annyira megég, hogy nem tudják majd, hogy egy csepp vér sincs benne. Egy darabig megigézve nézte a lángokat, majd szélsebesen megfordult és elrohant a helyszínről. Fekete alakja pillanatok alatt odaveszett a sötétségben. Amint eltűnt a tűz kihunyt és újra fekete sötétség terült a térre.

(Lucy szemszöge)

Lementem a vendéglátóm szalonjába. Szokás szerint szoknyát viseltem, hiszen nappal van.
- Drága húgom! Hogy aludtál? – kérdezte a bátyám.
- Jól, köszönöm. Csendes éjszakánk volt.
- Mr. Delaerel el akar itthonról menni. De persze ezt csak a te parancsodra teheti meg. – mosolygott Chriss sötéten.
- Ó, mi dolga a városban? – néztem a férfire, aki félénken összehúzta magát.
- Én… én csak… ideje lenne… dolgozni mennem. Az emberek már gyanakszanak. – remegte.
- Mindenki úgy tudja, hogy beteg. – suttogtam.
- Úgy utálom, amikor reggelente magához tér. – szólt egy unott hang a szalon másik végéből.
- Victoria! – vidultam fel és a nyakába ugrottam. – Azt hittem még napokig elmaradtok.
- Úgyis volt, de végül egy közeli faluban ettünk. Ezt – lökött be egy szőke lányt James. – neked hoztunk ajándéknak Chrisstopher. Analucya, kérlek csinálj vele valamit, mert állandóan remeg és franciául magyaráz.
- Még szerencse, hogy kitűnő a franciám. Igaz James? – a lány elé léptem és mélyen a szemébe néztem, majd franciára váltottam. – Nem félsz és csöndben maradsz, beletörődsz a sorsodba.
- Imádom ezt az erődet Lucy. Így olyan egyszerű minden. – lelkendezett Vick.
- Tudom, az emberekbe tévhitet kelteni, nagyon jól tudok. Nos, Mr. – fordultam a házigazdánkhoz – ki akar menni, csak nem feljelenteni minket?
- Nem, dehogy meg se fordult a fejemben. – szabadkozott.
- Ne hazudj te bohóc! – ragadtam meg a torkát.
- Én… én sajnálom. – fuldokolta. Elengedtem, mire a földre esett és a torkát masszírozta.
- Ha ki akarsz jutni a házból, hát ki fogsz.
- Igen? – csúszott ki a száján a meglepettségtől.
- Nem vagyunk mi túszejtők. Kimehetsz, de én is veled tartok. – rántottam fel a padlóról.
- Lucy, nem veszélyes ez. Ha meglátják a szemed, akkor… - fogta meg Chriss a kezem, de mikor ránéztem, látta nincs mitől félnie. – Ó, elfelejtettem. Igazából vörös, mi?
- Igen, de ha téged meg tudlak téveszteni, akkor bárkit. – nevettem. Majd Alanhez fordultam, az emberhez, akinek még mindig fogtam az öltönyét. Mélyen a szemébe néztem. – Egy méterre sem távolodik el tőlem. Nem mond semmit a titkunkról. Csak akkor válaszol, ha kérdezik.
Azzal felvettem a napernyőm és kiléptem az ajtón.

Az utcán sétálva belekaroltam a kísérőmbe.
- Jó reggelt Monsieur Delaerel. – köszönt egy férfi. – Magának is, hölgyem. – csókolt kezet. – Frank Couri vagyok. És ön?
- Analucya Bennett. – mosolyogtam.
- Angol, ha nem tévedek – mosolygott vissza rám.
- Igen. Ennyire érződik az akcentusomon? – kuncogtam.
- Csak egy cseppet. Jó fülem van az ilyesmihez.
Meg hallottam a gondolatait, amik cseppet sem tetszettek. Túl sok szólt arról, hogy mennyire örülne neki, ha a szeretője lennék. A másik mellett, és a felesége mellett, persze. Te leszel a következő vacsorám, döntöttem el.
- És jobban van már Alan? – fordult a társamhoz.
- Igen, sokkal jobban.
- Hallom három nap múlva érkezik haza a fia. Gondolom örül, hogy egy év után újra láthatja.
- Hazajön a fia? – kérdeztem. – Nem is mondta nekem.
- Öhm, biztosan említettem. – válaszolta zavarta.
- Nem, kiment a fejéből. De sebaj. Végül csak megtudtam. És így hosszabbra nyújthatom a városban tartózkodásomat.
- Ó, erre semmi szükség, annyira nem érdekes ember a fiam, Madame.
- De, de ragaszkodom hozzá, hogy bemutasson neki.
- Ha ilyen szépen kérik, hogy is mondhatnál nemet, drága barátom. – mondta Frank.
- Igen, hogy is. Ha ennyire szeretné, nem mondhattok ellent, ugyebár? – biccentett beletörődően, hogy már megint legyőztem.
Mikor folytattuk volna egy ismerős hang szólított meg.
- Lucy? Lucy Bennett? – kérdezte.

24. fejezet

Sziasztok! :)
Először is köszönöm mindenkinek, aki felköszöntött. :) Ezt a fejit nekik küldöm :) Natalienek, Jandinek, Klaudyának, Alicenek, Vanilííának, Reginának. :)
Másodszor sajnálom, hogy ennyit kellett várni a fejezetre. De most itt van. Remélem tetszik. :)
Puszi! :)

(Lucy szemszöge)

Kicsapódott az ajtó és Adam rohant be a szobába.
- Lucy! – lihegte. – Hát élsz! – ölelt át.
- Mi a gond Adam?
- James és Victoria megölték a szüleiteket.
- Adam… - léptem felé pár pillanatnyi szünet után. – James és Victoria szerették a szüleinket. Tudjuk ki a tettes.
- Nem, nem Lucy. Hát nem érted? Láttam a két szemmel, hogy mit tettek Krissyvel. Majdnem el is kaptak, csak James azt hitte, hogy a kutya csapta a zajt.
- Milyen kutyáról hadoválsz te itt össze-vissza? – kérdezte idegesen Chriss.
- Egy kóbor kutyáról, kint volt az utcán… de ez nem lényeges, ők voltak. Láttam!
- Adam! – a vállára tettem a kezem és a kanapéra nyomtam. – Nyugodj meg! Fekete ruhás alakokat láttál?
- Igen, feketében voltak. De nem alakok, hanem ők. Higgy nekem Lucy! – nézett rám kiskutya szemekkel.
- Alec beismerte, hagyott egy levelet. Az ő kézírása, felismerem, az illatával van tele a ház. Képzelődtél, és most jobb, ha elmész.
- De…
- Semmi de. Adam… Jó barát voltál, de most elválnak az útjaink. Légy boldog! – suttogtam. Utoljára látom, tudom. Egy gyengéd csókot leheltem az ajkaira. Mindig is vágyott rá, most már nem lehet baj belőle. Megfogtam a karját és kivezettem az ajtón.
- Lucy… - suttogta. – Tudom mit láttam. Az érveidre nem tudok magyarázatot adni, de tudom, hogy igazam van.
- Keress valakit helyettem.
- Sosem fogok mást szeretni. – suttogta és most ő csókolt meg, szenvedélyesen, szerelemből. Nem megbánásból és szánalomból, ahogy én tettem, de nem váltott ki belőle semmilyen érzelmet. Nem úgy, mint Alec csókja, ami nélkül nem tudom, hogy fogok élni, ezután… A szívem összeszorult a fájdalomtól, hogy rágondoltam.
- Isten veled! – suttogtam és becsuktam az ajtót. Sírva csúsztam a padlóra, a hasamhoz szorítottam a térdem, mert úgy éreztem a szívem tépték ki. A szüleim, a szerelmem és most a legjobb barátom… elvesztettem őket.

(Adam szemszöge)

- Isten veled! – suttogta és rám csukta az ajtót.
- Lucy… - suttogtam az ajtónak. – szeretlek. – elindultam a város utcáin. Csendben lépdeltem a macskakövön. Bárcsak tehetnék érted valamit, de túl gyenge vagyok. És ekkor ugrott be, hogy én lehet, hogy gyenge vagyok, de tudom kisegíthet. – Alec Volturi. – Mit is mesélt Lucy? A Volturi Volterra városában, Olaszországban él. Hosszú út lesz, de ha megtalálom, ő már biztosan hamar cselekszik.
- Adam! – szólított meg egy női hang. Megfordultam és Victoria állt velem szemben. Megnyalta az ajkát, és azt mondta: - Vacsora!
- Nem félek tőled! – jelentettem ki.
- Pedig kellene. – hátulról megragadott egy kemény vasmarok és eltörte a kezem. Felüvöltöttem a fájdalomtól. Kirúgta alólam a lábam és a földre estem. James felém hajolt és a törött kezembe harapott.
- Pár perc és elönt a tűz. – suttogta és letörölte a szájáról a vérem. – De azért próbálj meg figyelni rám.
- Miért nem ölsz meg most? – nyögtem a kérdést.
- Abban mi lenne az élvezet? Gyors halál, nem látni, ahogy szenvedsz. Kész pocsékolás lenne. De az egész a te hibád. Én nem akartalak bántani, te ütötte bele az orrod a dolgomba.
- Ha már a Volturist nem ölhetjük meg, akkor téged. – röhögött Victoria.
Egyre jobban égtek az ereim. Úgy éreztem mindjárt felrobbannak. A szívem hevesen zakatolt. Próbáltam magamat tartani, de nagyon nehéz volt.
- Vámpír akartál lenni. Hát tudd ez az igazi vámpír. Mi nem szeretünk senkit, csak magunkat.
- Ez nem igaz! – nyögtem. – Lucy… ő… tud szeretni…
- Hát igen, ezért tett ki téged az éjszakába és ezért rúgott beléd annyiszor. Mindig csak akkor kellettél neki, amikor szüksége volt egy hátvédre a kalandjai miatt. Csak saját maga érdekli. Sosem törődött veled.
- Alec majd… megmenti tőletek. – a szemem káprázott. Összemosódott a kép és a hangok. Valaki nevetett, kárörvendően, gúnyosan.
- Alec Volturi? – kérdezte a nő. – Most felejtette el Lucyt. Legalábbis ezt pletykálják. Elvágta az érzelmi szálakat, amik hozzá kötötték.
- Nem! – üvöltöttem. A fájdalom és a hír miatt egyaránt.
- Hát igen. Ez tényleg borzasztó döntés volt. Nem vitte magával. Pedig milyen kincset ér az a lány. Önként ment volna vele az a bolond meg itt hagyta.
- Mert van benne emberség… - nyögtem rekedten.
- Háh, micsoda ostobaság. Emberségesség, szeretet, önfeláldozás… micsoda idióta hallgat kezekre? Ezek a gyengék érzelmei. Semmi értelmük. A gyengék, pedig mindig veszítenek, eltiporják őket az erősek. – teljesen összegubództam a fájdalomtól, de James csak folytatta.
- Ezért csak egy szolga Alec Volturi, pedig lehetne vezér is, meg van benne az erő hozzá. Csak túl ostoba és a szívére hallgat. Pedig egy vámpír szíve már megállt, nem dobog többé, így nem is kell rá figyelni mit súg. Bezzeg Aro Volturi, ő igazi vezető. De te nem is tudod ki az. Igazam van?
- Együnk már James. – sietette Victoria.
- Mindjárt drágám, mindjárt. Nos, te már nem fogod megtudni mi történik. De finom vacsora lesz belőled. És ne aggódj, nem akarom bántani Lucyt… még.
Tudod, azért sajnálom. Jó vámpír lett volna belőled. Lehettél volna a csapatom tagja, de nem. Te öncélú voltál és nem hozzám jöttél, hanem köptél. Sőt még a Volturit is fel akartad keresni. De valamit még tudj! Ha elmentél volna oda, nemcsak én, de Lucy is meghalt volna. Az egyik fontos szabály ugyanis, hogy embernek nem szabadni megtudni mik vagyunk… A büntetés, pedig halál. Szóval felfoghatod úgyis, ha ezt szeretnéd, hogy ezzel Lucyt védem.
- Ehetünk végre? – kérdezte mohón Victoria.
- Csak utánad kedvesen. – éles fogak hatoltak a húsomba. De már nem is volt fájdalmas a tűzhöz képest. Majd még egy harapást éreztem a torkomon. Éreztem, ahogy felszakad az artériám. Fuldokolni kezdtem, majd minden elsötétült végleg.