10. fejezet

Sziasztok! :)
Itt a friss. Kicsit későn tudom, de most tudtam megírni. Remélem tetszik. Válaszol pár kérdésre Tom múltjával kapcsolatban.
Ajánlom Reginek, Ritának és Eperkének. Új olvasóimnak és barátaimnak. Akik szintén írnak meseszép történeteket.
ÉÉÉÉSSSS! A Blog egy éves lett! Vagyis holnap. Egy éve tettem fel az első bejelentkező üzenetet, amit már töröltem azóta. És másnap feltettem az első első fejezetet. Köszönöm minden kedves olvasómnak és kommentelőmnek. Köszönöm, hogy kitartotok mellettem :)
Imádlak titeket!
Jó olvasást! :)
Puszi! :) :) :)

(Lucy szemszöge)

Reggel kisírt szemekkel ébredtem, szúrtak, ezért nem akartam kinyitni őket. De valami hirtelen megmozdult a szobámban. Felpattant a szemem és felültem az ágyban. Tényleg volt valaki a szobámban. Meglepetten néztem a karosszékben ülő vörös hajú nőre. Victoria volt az, kedvesen mosolygott rám.
- Jó reggelt! – köszöntött.
- Jó reggelt! Hát… - bennem akadt a szó, mert megláttam a kezében Alec álarcát.
- Hát én miért vagyok itt? Nos… A szüleid elmentek vadászni, Chrisstopher valahol az erdőt járja Jamesszel, szintén vadásznak, a bátyád elég fáradt volt ma reggel. A nagyapád, pedig bezárkózott a dolgozó szobába. Így hát, úgy gondoltam meglátogatlak.
- Az hogy került hozzád? – mutattam a kezére.
- Chriss nyomta a kezembe, mielőtt távozott a szobádból. Hajnalban átjött hozzád, mert sírtál és hánykolódtál álmodban. Itt töltötte az egész éjszakát. Nem aludt, és el se ment volna, ha James rá nem beszéli. A lelkemre kötötte, hogy nem hagylak magadra.
Chriss itt volt velem az este?
A második álmomra gondoltam. Egy nagy utcabál félén voltunk. Felettünk a kék ég, sok sok csillaggal. A barna szemek, enyhe vörös árnyalattal… Alec… Ő volt velem az álmomban. A másodikban is. Hát sosem szabadulok az arcától?
- Lucy! – integetett előttem Victoria. – Valami baj van?
- Nem, nem semmi. – felálltam, hogy elmenjek megfürdeni, de valami eszembe jutott és visszaültem. Miért ne próbálnám megtudni tőle? Egy próbát mindenképpen megér.
- Victoria! Kérdezhetek tőled valami? – bólintott. – Mi történt Analucyával, akiről a nevem kaptam?
Meglepetten nézett rám. Az álarc még mindig nála volt, de most kiesett a kezéből, gyorsan utána nyúltam és elkaptam, pár centire a földtől.
- Apád azt mondta nem tudsz a létezéséről. – suttogta.
- Nem is tudtam, de halottam, amit apa és James beszélgetnek. Kérlek, kérlek mondd el.
- Hát… nem is tudom.
- Légy szíves!
- Jól van végülis, mégis csak róla kaptad a neved… Amennyit tudok, elmondok. Én még akkoriban nem éltem, nem voltam tanúja a dolognak.
Az apád, James és Chrisstopher meg Analucya egy klánba tartoztak. Chriss és Ana egy pár voltak. De apád is szerette a lányt. Mindent megtett volna érte. Egyedül Chriss nem tudta, hogy a felesége a legjobb barátjával csalja. Apád egyedül az bántotta, hogy tudta Ana őt nem szereti annyira, mint a férjét. Szerette, de nem annyira.
Analucya és Chirss az egyik nap bementek Rómába, akkoriban ott éltek. A város mellett húzták meg magukat. Néha emberekre, máskor állatokra vadászta. Nem volt nagy aznap a tömeg, de azért voltak páran. Nagyon nagyon régen. Túl régen... Ekkor volt az egyik nagy római pestis járvány. A város majdnem teljesen kihalt. Csakhogy nem pestis volt, ez csak a magyarázat. Nem!

-Anat véletlenül fellökte egy férfi, és lecsúszott róla a köpeny, a bőre csak úgy szikrázott a napfényben. Persze, azonnal mindenki arra fordult. Mi csilloghat ilyen szépen? A férfi, aki véletlenül fellökte abbahagyta a szabadkozást és elkiáltotta magát: Vámpírok.
Ana és Chriss mindenkit megöltek a téren. De elkéstek. Egy Volturi őr pont Rómában volt. Nem is akárki, Demetri a nyomkövető. Végignézte az egész jelenetet és nem tett semmit. Csak gúnyosan mosolygott, majd odalépett hozzájuk:
- Hogy lehettek ennyire ostobák? – kérdezte.
- Egyik se tudja! Mindet megöltük. – válaszolta Chriss.
- Tévedés! Nagy tévedés. – rázta a fejét Demetri. – Pontosan 5 szökött meg. Három dél felé, kettő nyugatra.
- Segíthettél volna! – nyöszörgött Ana ijedten.
- Nem az én saram. – válaszolta hidegen a Volturis. – Most pedig használjátok az időt, ami még hátra van. Nem sok! Nem érdemes elmenekülni, úgyis megtalállak. – azzal sarkon fordult és elment.

Pontosan 10 nap múlva megjelent három Volturi katona az erdőben, amikor vadásztak. Demetri, Alec és Corin. Az álarcod gazdája vezette őket, ő volt a kis csapat főnöke.
- Honnan tudod, hogy az övé? – emeltem fel az álarcot.
- Egy részt érződik rajta a szaga. Volt szerencsém találkozni vele, bár csak távolról. Másrészt Chriss mondta.
De hagy folytassam. Hol is jártam? Megvan!

-A kis fiú eléggé jó szívű, ezért is él még az apád és James.
Csak arra kapott parancsot, hogy megölje azokat, akik lebuktak. Mivel ők ketten nem tudtak róla, így meghagyta az életüket.
De Tom annyira szerette Anat, hogy inkább meghalt volna. Mikor halotta az egész történetet és kivégezték a barátaikat, Demetrire támadt. Mert, ő volt az egyetlen, aki segíthetett volna nekik, ha megállítja azt a pár embert, Chrisséknek nem kellett volna meghalni. Alec lépett közbe, és választotta szét őket, majd ő nyugtatta le Demet, hogy ne álljon búszút.

-Így élhette túl az apád, de ha ez lehetséges azóta csak jobban utálja a Volturit, mint régebben. De ami a legfurcsább, hogy közülük is legjobban, azt, aki megmentette. Az álarc tulajdonosát, Alec Volturit. Az apádon eligazodni nem lehet, de ezt tudod te is, igaz? – felnevetett. – Utána pár hónapig bírták, majd külön utakon jártak tovább James és Tom. Ekkor változtatott át engem James. Innentől az apádról csak annyit tudok, hogy kereste a veszélyt, egészen addig, amíg anyáddal nem találkozott. A Volturival még kétszer találkozott, de mindig túlélte. A többit nem tudom. Sajnálom!
Nem fog örülni, hogy elmondtam, de jogod van hozzá, hogy tud. Most pedig magadra hagylak, hogy megemészd az előbbieket. – Felállt, egy csókot nyomott a homlokomra és kiment.

Szóval így történt. Alec megmentette apa életét. És ezért utálja őt, annyira, mert elválasztotta őket egymástól. Elkezdtem apámat sajnálni. Borzalmas lehetett neki, a szerelme nélkül. Értem már mért van annyira ellene a szerelmünknek Aleckel. De valahogy mégis neki kéne legjobban megérteni a dolgot.
Visszatettem az álarcot az íróasztalba. Elmentem fürdeni, majd felöltöztem. Kivettem a gyűrűt és elindult Adamhez, hogy visszaadjam. Talán egy életre megutál, de akkor sem mehetek hozzá feleségül.

9. fejezet

Sziasztok!:)
Nem lett egy boldog fejezet! :( Sajnálom!
Enyhén, vagyis nagyon depis... Remélem azért elnyeri tetszéseteket.
Sok oka van ennek. Egyrészt maga Lucy, másrészt én, vagyis a lelkivilágom.
Sok-sok emberért kell most aggódnom. Két barátnőm is beteg. Az egyiket ti is ismeritek, legalábbis a többség. Szeretném nekik küldeni ezt a fejezetet, hogy minél hamarabb meggyógyuljanak. És, hogy érezzék velük vagyunk. Klaudya, remélem tetszeni fog! Még, ha szomorú is, azért van benne pár kicsivel örömtelibb részlet is. Gyógyulj meg gyorsan és teljesen. :)
Puszi mindenkinek! :) Jó olvasást! :)

(Lucy szemszöge)

Lassan visszaértem Londonban. Már sötétedett odakint, így nem láthatták a szakadt, véres öltözékem.
Besomfordáltam a házba, de Victoria rám köszönt.
- Szia Lucy! – összerezzentem. – Finom volt a vacsora? Nagyon ínycsiklandónak nézett ki. – nyalta végig a száját.
Ijedten néztem rá.
- A vacsora? – kérdeztem vissza, mert mást mondani nem tudtam.
- Igen. A srác az erdőben.
- Ja, hogy ő… Mennyit láttál?
- Csak, hogy iszol belőle, aztán eljöttem. – mondta értetlenül.
- Nem öltem meg! – határoztam el magam és elmondtam.
- Mi? – kérdezte dühtől izzó szemekkel.
- Miért tettem volna? Régóta ismer! – berohant a szobája. Csak meredtem utána. Ebbe meg mi ütött? – tettem fel magam a kérdést.
Megvontam a vállam, majd bementem a szobámba. Kihúztam a fiókom és beledobtam egy dobozkát, ami kinyílt a lendülettől.

Lekaptam magamról a szoknyát és bevágtam a sarokban. Majd egy szál alsó ruhában ledőltem az ágyra. Fáradt voltam! Nem az a fáradt, aki csak egy puha ágyra vágyott egy nehéz nap után. Hanem az a fáradt, aki a lelki, érzelmi, szerelmi gondjaiba fáradt bele. Az, aki minden fontosat elveszített.
Émelyítő volt belegondol, hogy ittam a véréből. Jól kellett volna esnie, mégis rosszabbul éreztem magam, mint valaha. Nem erre vágytam!
„Egy vámpír csak a vérre vágyik!” – mondta nekem egyszer apám. Hangosan felnevettem. Kényszeredett, gúnyos, szinte már hisztérikus nevetés volt. Ijesztő!
- Vérre? – ismételtem hangosan. – Adam vérére?
Én nem arra vágytam. Közel sem. Nem a vér illata csábított el. Nem az jelentette az ellenállhatatlan vágyat. Nem! Az Ő illata jelentette. Azé a személyé, akit már sosem láthatok, mégis állandóan látok. Ellent mondd ez egymásnak? …Nem, kissé nehéz megérteni. Gyűlöllek és szeretlek szindróma… nem láthatlak, mégis folyton látlak verzióban…

Folyni kezdtet a könnyem. Egyszer még letöröltem, aztán már nem érdekelt. Folyjon csak!
- Azt mondtad, hogy elmész, és nem látlak többé! – sírtam. Halkan suttogtam, senki nem halhatta kintről. – Akkor mégis miért gyötörsz még?
Összekuporodtam, a térdemre hajtottam a fejem. A szívem helyén csak egy nagy, fájó űrt éreztem.

Minek kellett neked Londonba jönni? Maradtál volna Volterrába. Most minden bánat nélkül igent mondhatnék Adam kérdésére. Lehetnék a felesége. Aztán átváltoztathatnám, és boldogok lehetnénk.
Igent se, nemet se mondhatok neki. Miattad… Miattad nem!
Ha igent mondok: Sosem leszek igazán boldog, de a boldogság csak egy karnyújtásnyira lenne tőlem. Nem kilométerekre, mint most… De megérdemelné, mindig velem volt, pedig én oly sokszor csak belérúgtam.
Meg azután sem hagyott el, hogy megtudta mi vagyok. Sőt, ha ez lehetséges, akkor még jobban szeret engem, mint az előtt. Adam úgy szeret, ahogy vagyok, aki vagyok, és nem is zavarja.
De csak becsapnám mindkettőnket. Sosem szeretném, még annyira sem, mint, ahogy téged utállak… gyűlöllek…

És ha nemet mondok: Biztosan megbánnám! Először… de aztán rájönnék, hogy jól döntöttem. A szívem örökké a tiéd lesz, efelől semmi kétség… De vajon a tiéd is az enyém? Nekem adtad egyáltalán? Vagy el is vetted már?

Egyszerűbb lenne meghalni. Többé nem fájna semmi…
Milyen könnyű lenne, ha ember lennék. Egy tőr a szívbe, ami már így is megszakadt. Vagy egy méregpohár. Esetleg egy kötél.
Olyan könnyű lenne. Nekem is lehetne, de túl riadt vagyok. Félek, sosem tudnám megtenni. Olyan könnyűnek kellene lennie, mégis olyan nehéz lenne.

Teljesen megváltoztam. Értelmetlen lett számomra minden. Másra sem tudok gondolni csak rá. A táncukra azon az estén. Annyira, hogy pár napja le is festettem Alecet. A kép még most is az ágyam alatt pihent. Nem mertem elővenni. És nem is fogom. El kell őt felejtenem, mert beleőrülök.
De mindemellett csak az ő felesége akarok lenni, csak vele akarom megosztani az ágyam. Csak őt akarom csókolni, és csak azt akarom, hogy ő öleljen.
Miért kell neked a Volturiba tartoznod? Miért nem lehetsz egy sima angol fiú? Vagy akárki más… bárki…

Álomba sírtam magam. De álmomban is csak őt láttam.
Ott álltunk egy hideg, sötét teremben. Ami arra a napra fel volt díszítve gyönyörű virágokkal és fehér szalagokkal.
Ott állt egy oltár félénél, előtte egy fekete, hosszú hajú, öregnek, megviseltnek tűnő vámpír. Nem messze tőle Demetri. Mögöttem pedig az a gyönyörű, fekete hajú nő lépkedett, aki velük volt itt, Londonban. Sok-sok idegen vámpír vett körbe. Egy szőke férfi kísért az oltárhoz, akit még életemben nem láttam. Végignéztem magamon, hófehér ruhában voltam, de teljesen idegen volt. Hasonló szabást, még sosem láttam. Ő pedig egy fekete öltönyben, elégedetten mosolygott. De mielőtt még kimondta volna, hogy igen felébredtem.

Hirtelen felültem az ágyban. Ilyen szép álmot, ami mégis csak csalódást okozott. Olyan élethű volt, erre felébredek itt, Londonban, a saját ágyamban. A szemeim újra megteltek könnyel.
Adam! Adam, bármennyire is szeretlek, és tisztellek nem mehetek hozzád. Sajnálom!
Felálltam az ágyról, az asztalomhoz sétáltam és kihúztam az egyik fiókot.
Csak két dolog volt benne egy álarc és egy gyűrű. Felemeltem a gyűrűt a dobozból, majd visszatettem és rácsuktam. Majd a kezembe vettem az álarcot, az arcom elé helyeztem és visszahátráltam az ágyra.
- Hozzám tartozol! Érzem! – suttogtam.
Sírva dőltem vissza az ágyra és próbáltam újra elaludni a maszkkal a kezemben.

8. fejezet

Sziasztok!
Itt a friss! :) Remélem tetszik!
Jó olvasást!
Puszi! :) :)

(Alec szemszöge)

Halkan osontam a palota folyosóin. Már éppen kifelé indultam, amikor három őr közeledett felém. Behúzódtam az egyik szobába, ahonnan nem jött mozgás. A lehető leghalkabban csuktam be az ajtót. Ők kint meg se hallhatták.
Mikor a lépteik már elég messzire értek, újra útra keltem kifelé. Most végre senkivel se találkoztam.

- Na, mondtam én, hogy nem kell félteni! – lökte magát álló helyzetbe Demetri.
- Engem? Félteni? Mégis mitől? – kérdeztem tetetett meglepődéssel.
- Didyme már utánad akart rohanni. – nevetett Dem.
- Hiszen olyan sokáig el voltál! – panaszkodott a lány.
- Gondok jöhetnek, jönnek, de megoldom. – rántottam meg a vállam.
- És mit tudtál meg? – kérdezte Robin.
- Holnap lovas kocsival viszik egy bálra. Áthalad az útjuk az erdő északi sarkán. Ott elkaphatjuk, csak pár katona lesz velük.
- Tökéletes! Aro már biztosan idegeskedik. – morfondírozott Didyme.
- Igen, biztosan. De azért szólhatott volna, hogy egy erődbe készülünk betörni. – forgatta a szemét Demetri. - Nem volt egy kellemes élmény belefutni vagy száz katonába. Elhiheted!
- Azért ne túlozzunk! – intette le a vezetőnk. – Biztos, hogy nem tudta. Te pedig tanulj meg rendesen lopakodni és nem lesz hasonló gondod.
Én csak mosolyogva hallgattam a vitájukat. Állandóan összekapnak valamin, persze, sosem gondolják komolyan.
- Akkor holnap estig várunk! – jelentette be Didyme, majd megfordult, hogy elmenjen. – Vadászni mentem. – előzte meg a kérdéseinket. – Majd ott találkozzunk az erdő északi részén. Ne keltsetek feltűnést!
- Didyme! – szóltam utána.
- Igen? – húzta fel a szemöldökét kíváncsian.
- Nélkülem sehová! – jelentettem ki. Bosszúsan összevonta a szemöldökét. Egy darabig meredt rám. De én győztem.
- Ne, légy már velem ilyen! – nyavalygott.
- Sajnálom! Ez a feladatom. – mosolyogtam kárörvendően.
- Csak vadászom! – próbálkozott.
- Rendben! Én meg nézem.
- Olyan szemét vagy!
- Tudom! – nevettem és utána iramodtam.

(Lucy szemszöge)

Még mindig magához ölelt. Majd felgyűrte az inge ujját.
- Tessék! – mondta.
- Nem! Nem lehet. – álltam fel és arrébb mentem.
- Miért?
- Megölnélek! Vagy rosszabb átváltoznál. Ha megharaplak méreg jut a fogaimról a szervezeted be.
- Megbírod állni, hogy ne ölj meg, csak igyál belőlem?
- Megbírnám, de nem lehet. – ráztam a fejem. Felállt és elém sétált. Elővett az övéből egy tőrt és megvágta a kezét.
- Nyugodtan! – mondta.
- Ne! – suttogtam, de a szemem nem tudtam levenni a kezéről. Így inkább rászorítottam az enyémet.
Rossz ötlet volt. Az ujjaim között kifolyt a vére. Leemeltem róla, a kezemen lévő vér teljesen megbabonázott. Csak arra tudtam gondolni, hogy megízleljem. Valami mélyen azt súgta, hogy nem szabad, de nem hallgattam rá.
Adam karjára vetettem magam és szívni kezdtem. Halkan felszisszent. De nem adott ki több hangot.
Nem ittam sokat, csak pár kortyot.
Egy gyors mozdulattal megszakítottam az étkezésem és megfordultam, hogy ne lásson. Gyorsan le akartam törölni a szám, de a vállamra tette a kezét és megfordított. Végig simított az arcomon, megtörölte a szám az inge ujjával, majd az állam alá tette a kezét, hogy muszáj legyen rá néznem.
- Engem nem zavar! – mondta és át akart ölelni.
- Ne! – emeltem fel a kezem és leszakítottam egy darabot a ruhámból. – Még mindig vérzel. – bekötöttem a kezét és hagytam, hogy átöleljen.

(Alec szemszöge)

Már csak pár perc, esetleg óra lehetett hátra a kocsi érkezéséig.
Mindenki a helyén volt már és feszülten figyelt.
Bál… Ruhák… Tánc… Maszkok… Mindenről csak az az este jutott eszembe. Meg az a bizonyos személy. A kék ruha, ami akár a gyönyörű tenger, úgy csillogott. Az orgona és a barackvirág. A barna, selymes haj, a szintén barna, arany barna szemek. Hogy csillogtak tánc közben…
Ó, mennyire hiányzik! – sóhajtottam magamban.
Nem sokára meghallottuk a patadobogást. Didyme megadta a jelet, azzal, hogy beugrott a kocsi elé.
A kocsis ijedten állította meg a lovakat.
- Mit csinál hölgyem? Megőrült? – kászálódott le bakról a férfi.
Elé lépett és Didyme rávetette magát. Kitekerte egy rántással a nyakát.
- Valami gond van El? – lépett ki a kocsiból egy szolgáló.
Demetri mögé ugrott és befogta a száját.
Odasétáltam Robinnal a nyomomban a kocsihoz. Kinyitottam az ajtaját.
- Drága hölgyem, megtisztelne minket?
- Mit akar? – kérdezte, de meglepően nem ijedten. Jég kék szemei rólam Robinra vándoroltak, majd vissza rám.
- Kiszállnak, kérem. – nyújtottam felé a kezem.
- Ne…
- Hölgyem! – mondtam keményebben.
Óvatosan meg fogta a kezem, majd vissza is rántotta.
- Hideg! – suttogta maga elé.
- Sajnálom, melegebbel nem szolgálhatok. Szeretne egyedül kiszállni? – kérdeztem szúrósan.
Belehelyezte törékeny, kis kezét az enyémbe. Egy rántással kirántottam, mire felsikkantott, majd átfogtam a derekát és Didyme elé vittem.

- Engedjen el! – szólt rám. És próbált lerázni magáról.
- Ne erőlködjön! Még a végén megsérül.
- Mit akarnak tőlem? Pénzt?
- Pénzt? – nevetett Didyme. A kormányzó lánya most vette észre a hullát.
- Gyilkosok! – vádolt meg minket.
- Azok vagyunk. – suttogtam a fülébe.
- De ha nem pénzt, akkor mégis mit?
- Ajánlatot teszünk! – felelte Didyme. – Biztosan feltűnt, hogy nem vagyunk hétköznapiak. Demetri! – az említett a fogvatartott lány nyakára tette a kezét és egy kisebb mozdulattal eltörte a nyakát.
A lány a kezeim közt meg se rezzent.
- Nem fájt neki! Mire felfogta volna, már halott volt. – suttogtam a fülébe.
- Az ajánlat a következő: vagy beállsz a Volturihoz és szolgálni fogod örökké vagy… - Didyme a halott lányra nézett.
- Mi az a Volturi? – kérdezte.
- A vámpírok uralkodó családja. – most sem ijedt meg. Egyre furcsábban viselkedett. Azért az emberek többsége meg szokott ijedni négy szemük előtt gyilkolászó embertől. Még ha a vámpírokban nem is hisznek.
- Rendben! – mondta magabiztosan.
- Köszöntelek a Volturiban… - nyújtotta felé a kezét Didyme.
- … Selena! – fejezte be a mondatot a lány a kezeim között

7. fejezet

Sziasztok!

Itt a következő! :) Remélem elnyeri a tetszéseteket! :)
Jó olvasást! Puszi!

(Lucy szemszöge)

- Anya! Lucy! – köszönt Chriss boldogan. – Vendégeink vannak!
- Krissi! – köszönt egy szőke férfi. – Biztosan te vagy Analucya. – nyújtotta felém a kezét. – Én James vagyok, ő pedig Victoria.
Majd egy vörös hajú nő is köszöntött.
- Örvendek! De hívjanak csak Lucynek, ha kérhetem.
- Hát persze, Lucy. Te pedig tegezz nyugodtan mindkettőnket. – mosolyogott Victoria, bár engem inkább vicsorgásra emlékeztetett.
- Tom tud róla, hogy itt vagytok? – kérdezte anya élesen.
- Meglepetés lesz. – James anyával beszélt, de folyamatosan engem nézett, mintha elemezne. – Chriss mesélte, hogy különleges vagy. – szólt hozzám mézes-mázos hangon. – Gondolatolvasó vagy, igaz?
- Igen, de nem szeretek másik fejében turkálni, csak ha nagyon muszáj.
- Na, meg persze tűz és erőmásolás. Nagyon tehetséges vagy. Egy ritka fajta, ritka egyede. – azt kívántam bárcsak levenné rólam a szemét, úgy éreztem magam, mintha meztelenül állnék előtte.
- Meddig maradtok? – kérdezte Chriss mohón. Mint egy izgatott kisgyerek. James elmosolyodott, majd a bátyámra kapta a pillantását.
- Ameddig édesapád engedi. – válaszolta. Ebben a pillanatban kinyílt az ajtó és bejött apa.

- James, Victoria! Micsoda… kellemes meglepetés. – érezni lehetett a hangsúlyon, hogy pont az ellentétét jelenti a megszólítás.
- Tom! – örült meg James, mintha észre se vette volna. – Nagyon hiányoztál, te és a kis családod.
Pár percnyi csevegés után, apa felinvitálta őket az emeltre, hogy megmutassa a vendégszobát. Csak James ment fel, Victoria körbe néz a városban.

Utánuk osontam és megálltam a vendég szoba ajtaja előtt.
- Minek jöttetek ide? – kérdezte apa mérgesen.
- Így bánsz a kedves vendéggel Tom?
- A kedvessel nem, de a hívatlannal igen. Mit akarsz itt?
- Újra szervezem a klánt.
- És mi közöm hozzá?
- Te is a tagja voltál! Ó, erről jut eszembe, nagyon hiányozhat. – mondta James gúnyosan.
- Hogy érted ezt?
- Christopher és Analucya. Véletlen egybeesés lenne? A feleségednek pont ez a két név a kedvence? – apu morgott valamit, amit nem értettem. – Bár van különbség, a lányodat Lucynek becézik, még Analucyát, akit én is ismertem, Ananak becéztük.
- Nem megyek vissza. Családom van.
- Hozd őket is, a két gyerek hasznos lehet.
- Nem fogok újra újat húzni a Volturival. Nem őrültem meg! Elég nagy büntetést kaptunk akkor.
- Megbosszulhatnánk!
- Mondtam, hogy őrültem meg, de mindig is az voltál… őrült,… de ez most nekem fontos. Végre leszálltak rólam.
- Jól van, te tudod. Pedig Ana halálán anno nagyon kiborultál. Majdnem meg is ölted Demetrit, ha Alec nem állít le, már te is hallott lennél. A kissrác lekötelezett téged, de te mégsem viszonoztad, mint hallottam. A fiadnak elég nagy szája van.
- Engem kötelezett le, és nem Lucyt. Addig maradsz, ameddig akarsz, ha nem csinálsz semmit. Hagyd a családom! De ha észreveszek valamit, akár meg is öllek. Ezt ne feledd!
- Én nem engedném ki a lányod egyedül. Hátha visszajön Alec és behajtja a tartozást. – gúnyolódott James. – Gyere velem és a lányod…

Nem bírtam tovább ott maradni. Kirohantam az utcára, majd meg sem álltam az erdőig.
Túl sok volt ez az információ egyszerre.
Alec megmentette apa életét. De mégis mit tett?
És ki lehet ez az Analucya? Róla kaptam a nevem, ez nem vitás, de ki lehet.
Addig futottam, hogy teljesen eltévedtem. Fogalmam sincs hol vagyok. Döbbentem rá, még mindig az erdő közepén, ez nem vitás, de merről jöttem nem figyeltem.

Leültem az egyik fa tövébe. Egy valaki tudna nekem választ adni. Apára és Jamesre nem számíthattam. Ők úgy se mondanák el, ha eddig nem tették.
Csak egy valaki, és az a valaki Alec. Meg kell keresnem, tudnom kell az igazat. De hol keresem? Volterrában? Azt se tudom hol van Itália. Csak még jobban eltévednék, mint most.

Elindultam, arra amerről jöhettem. Fogalmam se volt, hogy jó fele megyek-e, csak mentem. Jobb volt, mint ülni és gondolkodni.
De a séta se terelte el a figyelmem. Így úgy döntöttem vadászok egyet.
Levettem a cipőm és óvatosan settenkedtem egy közeli folyóhoz. Lassan egy fa mögé bújtam, majd meglestem az áldozatom.
Négy szarvas és két őz ivott a folyónál. A legközelebbi szarvasra vetettem magam. A fogam belemélyedt az állat nyakába. A többi rögtön eliszkolt. Pár percig még küzdött az életéért, majd feladta. A meleg vér nagyon jól esett most.
Majd befejeztem, felálltam és sajnálkozva láttam, hogy a ruhám több helyen is elszakadt és véres.

De ez nem volt minden. Egy szempár figyelt engem a bokrok közül.
Gyorsan odarohantam és kikaptam a bokor mögül. Felüvöltött ijedtében, éhesen villant a szemem, már bele akartam mélyeszteni a fogam a nyakába, pont az ütőérét néztem ki magamnak, amikor felismertem az illatát. Majd az is feltűnt, hogy nem ellenkezik.
- Nyugodtan! – mondta mikor látta, hogy habozom.
Megráztam a fejem és elengedtem.
- Miért követtél? – kérdeztem, de nem néztem rá.
- Feldúlt voltál. – suttogta. – Mi a gond?
- Te nem félsz? – kérdeztem döbbenten, és belenéztem a szemébe.
- Nem! – mondta határozottan.
- Miért nem?
- Mert ismerlek. Mindig is tudtam, hogy valami nincs veled rendben. Láttam a szemed változását. És főleg mióta azok az idegenek megjelentek a bálon, majd a kezed. Felkészültem rá!
Elkezdtek potyogni a könnyeim és földre estem.
Mellém lépett és átölelt.
- Ó, Adam! – suttogtam. – Annyira sajnálom.
- Semmi gond! – ringatott. – Semmi gond!

6.fejezet

(Alec szemszöge, 2 hónappal később)

Aro hívatott, így megint a nagyterem felé vettem az irányt. Szokás szerint megint felragyogott a szeme, mikor beléptem. Ezzel egyidejűleg Caius pedig megforgatta a szemeit. Hát igen, nem vagyok a kedvence.
- Alec! Olyan jó újra látni.
- Mester! – hajoltam meg.
- Hallottam Didyme már beszélt veled a kinevezésről. Remélem örülsz neki.
- Nagyon megtisztelő! – egy mosoly volt a válasza.
- Nos, megint lenne egy feladatod Didyme, Demetri és te elmentek Brazíliába. Lenne ott két vámpír, akit szívesen látnék a csapatomban. Pontosabban még csak az egyik vámpír, a másikra drága barátom, Eleazar hívta fel a figyelmem. A fiú, vagyis a vámpír egy másik klán tagja, nem kell mondanom, hogyha nem akarják engedni mi dolgod, igaz?
- Igaz, mester. Idehozzuk mindkettőt. – meghajoltam és kimentem. Demetri és Didyme már várt rám.

- Akkor induljunk, fiúk. – mosolygott Didyme, majd a csatorna felé vezetett minket.
Kiérve a városból rohanni kezdtünk. Éles kanyarokat vettünk, befutottunk az erdőbe, hogy ne vegyenek észre.

Brazíliába érve Demetri egy sűrű erdőbe vezetett minket. Ha nem lennék vámpír, biztosan hanyatt homlok menekülnék kifelé. Emberi szemmel az orrunk hegyéig se látnák.
Nem kellett sokáig keresgélnünk, két fiú és egy lány jelent meg előttünk.
- Ki jár erre? – kérdezte az idősebbik srác.
- A Volturi! – válaszolta Didyme. – Alec, Demetri és én, Didyme Volturi.
- A Volturi? – lepődött meg a fiatalabbik, majd valami furcsa izgalom jelent meg a szemében, mintha már évek óta csak erre várna. A lány a fiatalabbik arcát fürkészte. Remélem azért a srácért jöttünk, mert akkor könnyű lesz.
- Mit akar itt a Volturi? – kérdezte az idősebbik.
- Elvinni magunkkal Robint, ha persze ő is szeretné. – a fiatal arca felragyogott, majd a lányra nézett és lesütötte a szemét. – Nos? Robin mit mondasz? Eljössz velünk Volterrába vagy itt maradsz ebben… ebben az erdőben? – Didyme undorodva nézett körül.
Robin a két társa arcát fürkészte. Igent szeretett volna mondani, de visszatartotta, hogy el kell hagynia a társait.
Demetri mozgolódni kezdet mellettem.
- Nem érünk rá egésznap. – morogta.
Mindenki rákapta a tekintetét, kivéve Didyme. Folyamatosan a srácot nézte, próbálta vele felvenni a szemkontaktus, de mindig kitért előle.
- Robin, csak rajtad múlik hogyan döntesz. – mondta a másik fiú.
- Találkozzunk még! – kontrázta a lány, bár érezni lehetett a hangján, hogy maga se hisz benne. – Mindig is erre vágytál, és most itt az alkalom ne szalaszd el miattunk.
- Veletek megyek! – mondta a fiú, majd átölelte mindkét társát.
- Rendben van! – mosolygott Didyme. – Akkor induljunk, van még egy kis dolgunk.

- Mégis mi? – kérdezte pár perc múlva, mikor már nem láthatta a régi barátait.
- Elrabolni a kormányzó lányát. – mondta Didyme, majd futásnak eredt. Robin lefagyott. Megállt és nem mozdult.
- Elrabolni? – motyogta maga előtt.
- Ő is meg fogja kapni a lehetőséget, hogy válasszon. Didyme csak nem jó szót használt. – mondtam.
- Alec, Robin gyertek! – fordult vissza Didyme. Mindketten futásnak eredtünk.

(Lucy szemszöge)

A Cloud ház nappaliában ültem, teát szürcsölve. Anya és Adam anyukája kedvesen társalogtak. Én csak a teámra figyeltem, hogy minél hamarabb és undor nélkül leöntsem a torkomon. Éreztem magamon Adam fürkésző pillantását. Minden mozdulatomat leste.
- Ha nem bánják, kimegyek egy kicsit a friss levegőre. – tettem le a csészémet.
Kisétáltam, majd léptek halk zaja ütötte meg a fülem. Elmosolyodtam, azt hiszi nem hallom. Amíg kiértem az udvarra csöndesen követett. Párpercig még várt, lehajoltam az udvaron lévő tóhoz. Felém lépett és visszatükröződött a vízben. Percekig csak ott állt felettem. Bele kellene néznem a gondolataiba, de az illetlenség lenne. Adok még neki egy kis időt.
- Lucy! – felálltam és szembefordultam vele.
- Igen? – kérdeztem mosolyogva.
- Szereted azt a fiút, igaz?
- Milyen fiút? – kérdeztem értetlenül.
- Akivel a bálon táncoltál. Akit előtte se láttam soha, és azóta se. Szereted?
- Ó! Az a fiú. – Szeretem! Gondoltam magamban, de nem mondhattam ki. Megbántanám. – Már elment és nem jön vissza. Így hát lényegtelen mit érzek.
- De ez nem válasz a kérdésemre. - makacskodott.
- Pedig meg kell elégedned ennyivel. Most ha megbocsájtasz... – indultam volna el, de elkapta a kezem. Ijedten húztam ki a kezéből, nem volt rajtam kesztyű.
- Mi? – értetlenkedet. – Jéghideg a kezed, ha nem hidegebb.
- Hideg van. – válaszoltam zavartan. Az arcomat fürkészte, lesütöttem a szemem.
- Mit nem mondasz el nekem? – kérdezte óvatosan. Óh, ha azt tudnád.
- Semmit! – válaszoltam gyorsan.
- Lucy?
- Lehet nekem is magánéletem vagy tévedek? Szállj le rólam! Örökre! – vágtam rá gúnyosan, mérgesen. Ijedten kaptam a kezem a szám elé. – Sajnálom, nem akartalak… - nem hagyta befejezni. Ott hagyott a tó mellett. A szemében mérhetetlen nagy bánattal. – Adam! – nyúltam utána, de hátra se nézett. Besétált, én pedig sírva zuhantam a földre.

Nagy nehezen sikerült összeszednem magam, felálltam, letöröltem a könnyeim és visszamentem.
- Azt hittük már nem is jössz vissza. – mondta Mrs. Cloud.
- Csak ki kellett szellőztetnem a fejem. – Adamre néztem, próbáltam mosolyogni, de elfordult. Lefagyott a mosoly az arcomról. A két nőnek is feltűnt az előbbi, de nem szóltak egy szót se.
Negyed óra múlva aztán anya elköszönt és hazamentünk.

- Mi történt? – kérdezte útközben.
- Megfogta a kezem és észrevettem, hogy hideg.
- Mit mondtál neki?
- Megsértettem, nem fog kérdezősködni. Haragszik rám. – anya átölelt majd beléptünk az ajtón.

- Anya! Lucy! – köszönt Chriss boldogan. – Vendégeink vannak!
- Krissi! – köszönt egy szőke férfi. – Biztosan te vagy Analucya. – nyújtotta felém a kezét. – Én James vagyok, ő pedig Viktoria.
Majd egy vörös hajú nő is köszöntött.

5. fejezet

Sziasztok!
Itt a friss! Tudom csúsztam kicsit, bocsánat érte.
Jó olvasást! Puszi! :)

(Lucy szemszöge)

Még pár percig ott álltam majd megfordultam. Chriss szorosan mögöttem lépkedett, de egy szót sem szólt.
Neszezést hallottunk, majd egy ismerős illat, apa. Kifordult a sarkon, nem volt túl jó kedvében. Megálltam előtte.
- Apa! – szóltam, egy kicsit megremegett a hangom.
- Hol voltatok? – kérdezte összehúzott szemöldökkel.
- Az erdőben. – felelte Chriss.
- Utána mentem! – suttogtam. – De itt hagyott… - egy könnycsepp csordult végig az arcomon.
- Lehet, hogy nem voltam elég egyértelmű, hiszen nem mondtam ki, de gondoltam felfogod, hogy nem találkozhatsz vele. – emelte fel a hangját.
- Már úgy is mindegy! - sütöttem le a szemem.
- Lucy! A volturiban csakis aljas gyilkosok vannak. Aki olyat tesz, ami nekik nem tetszik, azt pedig szépen elteszik az útból. Maguk közé akarnak állítani, hogy belőled is lelketlen szörnyeteget faragjanak. – nem szóltam, csak tele lett a szemem könnyel. - Menjünk haza! – mondta komoran, majd megfordult.

Amikor hazaértünk, én azonnal felrohantam. Hallottam, ahogy anya utánam szól, de apa megállította, hogy időre van szükségem. Sírva dőltem az ágyamra, majd elaludtam.
Csak pár óra múlva hangos kiabálásra ébredtem fel.

- Miért kellett vele így beszélni? – kérdezte Chriss.
- Mert azt akarom, hogy teljesen elfelejtse azt a fiút. Hogy megutálja, és ne keresse.
- Az nem számít igaz, hogy ő mit akar. – éreztem az undort Chriss hangjában, ahogy apával beszélt.
- Az egy aljas gyilkos! Semmi több!
- Igen? Mi jogod ítélkezni te szentfazék? Mi jogod? Ha Lucy tudná miket tettél… - hangos csattanás hallatszott. Gondolom falnak nyomta a bátyámat. – Igen, James mindent elmondott, amikor itt járt. És én is elmo…
- Fenyegetsz, drága fiam? – morogta apa.
- Fogadni mernék, hogy az a fiú százszor jobb nálad. – nem ijedt meg apa viselkedésétől, én viszont a szomszéd szobában annál inkább.
- Ne hergelj!
- Ha ő egy aljas gyilkos, akkor te is az vagy. És mellette még hazug is, aki a saját lányát áltatja. Undorító vagy! – csattanás. Azt hiszem apa felpofozta Chrisst. – Ha Lucy nem lenne, már rég a világ másik végén lennék, azért imádkozva, hogy rohadj meg a pokol legmélyebb bugyrain.
- Nem volt elég, ami kaptál? Kérsz még?
- Engem nem tudsz megijeszteni. Nem félek tőled.
- Pedig egy aljas gyilkos vagyok, nem igaz? – gúnyolódott apa.
- Rohadj meg! – kicsapódott az ajtó, majd egy másik csattanás a bejárati ajtón. Chriss megint elrohant.

Mi volt ez a vita? Miről nem tudok? Aljas gyilkos? Hogy mert Chriss így beszélni apával? Mi ez az egész? Ki kell derítenem!

(Alec szemszöge)

Már két napja visszaértünk. Az első, amit kaptam egy jókora letolás Caiustól, amiért nem a feladatra figyeltem.
Kopogás nélkül a húgom viharzott be.
- Kopogni luxus? – morgolódtam.
- Még mindig azon a buta lányon jár az eszed? Felejtsd már el! Sokkal fontosabb dolgaink vannak.
- Azt én döntöm el, hogy min vagy kin jár az eszem. Semmi közöd hozzá. Amúgy meg nem is ismered, szóval ne ítélkezz.
- Caiusnak igaza van! Abban is igaza volt, hogy meg akart büntetni. Akkor biztosan elfelejted azt a lányt. Nem méltó hozzád! Biztos, hogy nincs neki semmi különleges képessége. Az ilyeneknek nincs. Csakis azért kezdett veled, mert lerí rólad, hogy a Volturiba tartozol, ki akart használni, hogy ide bekerüljön.
- Na, ezt most hagyd abba! – kiáltottam rá. – Takarodj ki a szobámból!
Vérig sértve kivonult és becsapta az ajtót, de úgy, hogy leomlott a vakolat.

Demetrivel a szokásos őrjáratunkról tértünk vissza, amikor szembejött Jane.
- Demetri! – mondta utálatosan. – Alec! – még utálatosabban, ha ez lehetséges.
- Jane! – köszöntem vissza hasonló hangnemben. Bár tőlem közel se volt, olyan hihető, mit tőle.

- Még mindig haragszik rád? – tett fel egy költői kérdést Dem.
- És a poén csak az, hogy nincs is joga hozzá. Nekem kellene rá dühösnek lennem, mert sértegette Lucyt. De nem, ő az, mert kizavartam a szobámból.
Jane hercegnő kérése, vagyis követelése nem teljesült és most vérig van sértve. Hogy lehet valaki ilyen utálatos szipirtyó? Én mindent, tényleg mindent elnéztem neki, mert a testvérem és így gondoltam helyesnek, de ez már nem mehet, így tovább.
Én komolyan nem sokra vagyok attól, hogy teljesen megutáljam, ahogy mindenki más a kastélyban. Aron kívül szereti még valaki?
- Hát… nem, nem hiszem. Én biztos nem.
- Csak tudnám mire jó ez neki? Ez az állandó gonoszkodás. Majdnem meghalt, erre ahelyett, hogy jobb emberré válna, inkább rosszabb lesz. Nem tudom meddig bírom még elviselni a nyavalygását.
Azt hiszi magáról, hogy felsőbb rendű. Ahogy fentebb áll az embereknél, de még a vámpíroknál, még nálunk Volturisoknál is.
- Ez azért nem igaz. Téged a saját szintjéhez igazít.
- Dehogyis, én is csak egy „alattvaló” vagyok. – mondtam gúnyosan. – Most felmegyek a szobámba, rendben? - de Demetri elnézett mellettem. Megfordultam, és láttam, amint Heidi virágokat ültet az udvaron. Felsóhajtottam. – Jaj, Demetri! Te vadbarom! – de nem hallotta meg, annyira belemerült a látványba. – Menj már oda! – löktem meg.
- Dehogy megyek! – eszmélt fel.
- Ha nem próbálkozol, sosem lesz semmi.
- Majd máskor! Egy alkalmas pillanatban.
- Ennél alkalmasabb sosem lesz. – ráztam meg a fejem, de tudtam, hogy amit nem akar arra lehetetlen rávenni. Így hát sóhajtva felmentem a szobámba, ott hagyva az udvar közepén, hátha közönség nélkül cselekszik. Hát… nem, megijedt és ő is felindult a szobájába.

4. fejezet

Sziasztok!

Itt az fejezet! :) Remélem tetszik! :)
Puszi! Jó olvasást! :)

(Alec szemszöge)

Csak rohantam, nem néztem hová. Már régen kiértem a városból. A többiek eddig csendben követtek, de most Dem utánam kiáltott.
- Állj már meg, te átkozott! – üvöltötte sokadszorra. Lefékeztem, ő is megállt, de a többiek elrohantak mellettem.
- Mit akarsz? – kérdeztem dühösen.
- Alec, muszáj beszélnünk… Az a lány…
- Nincs vele semmi! – mondtam komoran, de a földet bámultam.
- Tényleg gyönyörű volt! És biztosan nagyon kedves is.
- Igen, és pont ezért van igaza Tomnak. – néztem fel Demetrire. Aki csak meglepetten pislogott. Amitől átsuhant egy gyenge mosoly az arcomon. – Engem Aro sosem engedne el, ezt mind tudjuk. Ő pedig nem jöhet a Volturihoz. Azt nem szabad engednem. És most légy szíves ejtsük a témát.
- Rendben! – bólintott. – Akkor menjük Félixék után. – de valami neszezés jött a fák közül. Mindketten leguggoltunk harcra készen…

(Lucy szemszöge)

Apa még mindig a kezében tartott és nem akart elengedni. Félt, hogy utána rohanok. De nem tettem volna, hiszen itt hagyott, pedig többen voltak. Magával vihetett volna. Még mindig folyt a könnyem.
Chriss sétált ki, felvetette a földön lévő maszkot. Nézte egy darabig, majd mellém sétált és odaadta.
- Haza akarok menni! – mondtam és kitéptem magam apa kezei közül.
- Rendben! Szólok anyátoknak. – mondta, majd elindult befelé.
Én pedig végig sétáltam az utcán. Chrissel a nyomomban.
- Ugye tudod ki volt ez? – kérdezte. Hátrafordult és felhúztam a szemöldököm.
- Egy vámpír! Apu ismeri.
- Nagyon jól ismeri! – emelte a fel a hangját Chriss. – Bele se gondoltál, hogy a fekete köpeny, az, hogy azt hiszik nekik mindent lehet, kikre jellemző, igaz?
- Ne üvöltözz velem az utcán! – kiáltottam rá.
- Semmit se tudsz! Buta vagy!
- Buta vagy te! – kontráztam mérgesen, majd felpofoztam. Meglepődött, de nem ütött vissza, pedig vártam.
- Bocsáss meg! – suttogta. Megöleltem.
- Te bocsáss meg nekem. Nem kellett volna megütnöm.
- Az térített észhez! – mondta mosolyogva.
- Te tudod ki volt? – kérdeztem. Pár pillanat múlva bólintott. – Ki?
- Egy volturis! – suttogta alig halhatóan.
- Az nem lehet! – ráztam meg a fejem és hátráltam. - Nem! – kiáltottam, majd elrohantam…

(Tom szemszöge)

Megkerestem Krissit. Nem volt nehéz, idegesen figyelte az ajtókat.
- Tom! – rohant felém. – Hol van Lucy? És Chriss?
- Jól vannak! Elindultak hazafelé. Gyere menjünk mi is!
- Úgy illik, hogy elköszönünk. – mondta azzal odasiklott Cloudékhoz.

- Sajnos mennünk kell! – értem oda én is.
- Ilyen korán? De hát miért?
- A lányom rosszul lett!
- Ó, remélem semmi komoly!
- További jó szórakozást! És gratulálunk! – pukedlizett Krissi. Összeszedtük Ericet, majd kisuhantunk.
Elindultunk haza. Beléptünk, de csend volt. Felrohantam a lépcsőn.
- Lucy! Chriss! – kiabáltam. Krissi hasonlóképp odalent. – Az a mocsok rohadék! Csak kerüljön a kezem közé! – kiviharzottam az utcára.
- Hová mész Tom? – szólt utánam Krissi.
- Csak maradj itthon! – az erdő felé kezdtem elrohanni.

(Demetri szemszöge)

Harci pózban guggoltunk, amikor kiáltásokat hallottunk.
- Lucy, állj már meg! – hangzott többször. Alec felengedett, de nem mozdult továbbra sem.
Az a lány, akivel táncolt jelent meg előttünk.
Öröm, félem, majd végül harang látszott a szemén.
- Miért jöttél? – nézett Alecre.
- Én nem értelek! – közben megjelent a kiabáló fiú is.
- Már tudom mi vagy. Szóval ki vele! Miért jött ide négy volturis?
- Menjünk Demetri! – intett nekem, majd megfordult.
- Ne merészelj itt hagyni válasz nélkül! – dobbantott mérgesen a lány.
- Miért ne? Ki vagy te, hogy meg mondd mit tegyek? – fordult vissza Alec mérgesen.
- És te? Te ki vagy? Hogy csak úgy játszadozol velem? Hmm? Aztán meg szó nélkül ott hagysz? Ki vagy te?
- Azt mondtad tudod!
- Tudom mi vagy. De azt nem, hogy ki. – mondta halkabban.
- Nem is fogod megtudni. Tőlem biztosan nem! – fordult meg újra Alec, hogy távozzon.
- Akkor majd megkérdezem Arot!
- Nem! Csak azt nem! Nem jöhetsz el Volterrába.
- Miért nem?
- Nem neked való hely! Nem és kész!
- Nem is ismerlek, mégis utállak. – lépett közelebb Lucy.
- Jól teszed! – most Alec lépett egyet előrébb.
- Nem akarlak többé látni. – újra a lány.
- Rajtam nem fog múlni. – újra Alec.
- Ne gyere többet! – megint Lucy.
- Nem fogok! – és egymás elé értek.
- Szemétláda!
- Hisztis liba! – megcsókolta Lucyt, aki nem ellenkezett. Halkan felkuncogtam mögöttük.
A fiú pedig leesett állal figyelt. Nem tudott megszólalni. Amin megint csak nevetnem kellett.
- Itt most vége! – suttogta Alec.
- Vége! – ismételte Lucy.
- Esküszöm, nem látsz többé! – még egy puszit nyomott a lány arcára, majd ellépett tőle.
Megfordult és elrohant.
- Hát… A viszontlátásra! – vigyorogtam rá Alec szerelmére. – Egyébként Demetrinek hívnak! – hajoltam meg.
- Gyere már te, fajankó! – hallottam meg Heidi kiáltását.
- Jövök már, jövök! Szerintem találkozzunk még, Alec barátunk bármit is ígért. – azzal megfordultam és az erdőbe vetettem magam.