3. fejezet

Sziasztok! :)
Itt a friss! :)
Remélem tetszeni fog!
Puszi! Jó olvasást!

3. fejezet

(Demetri szemszöge)

- Olyan furcsa érzésem van! – motyogtam magamnak, de Heidi meghallotta.
- Miért? – kérdezte tánc közben.
- Mintha valakinek a teremben gyorsabban verne a szíve a kelleténél. Nem hallod?
- Csak túl sokan vannak, ez zavar meg. – nyugtatott meg Heidi. – Nézd! – súgta a fülemben. – Alec talált valakit. – és valóban, tőlünk nem messze táncolt egy lánnyal. Közben beszéltek valamit, de olyan halkan, hogy rajtuk kívül senki sem hallhatta.
- Szép lány, és biztosan vámpír.
- Lehet, hogy Bennetthez tartozik.
- Előfordulhat! Ha igen, akkor lesznek gondjaink, csak ne vegye őket észre.
- Késő! – suttogta Heidi és egy feléjük tartó alakra mutatott, kecsesen, mintha ez is a tánc része lenne.

Gyorsan elé vágtunk, idejében odaértünk, mert nem használta a vámpír gyorsaságát.
- No lám! Régi ismerős! – mondtam, amint belém ütközött.
- Nem illik köszönni? – termett ott Félix is.
- Demetri, Félix! – biccentett. - És?
- Heidi! – mosolygott vissza a lány. Tom kezet csókolt neki.
- Engedjetek a lányomhoz, kérlek. – nyögte ki a kérlek szót a végén.
- Nem tehetem Tom! Túl sok az ember, ahhoz, hogy harcoljunk. Intsd le a fiút a zöld maszkban! Mielőtt én látom el a baját. Ne feledd, nekünk nem jelent különösebb gondot egy fél város legyilkolása a titkunk érdekében. – mondtam mosolyogva. Tom nemet intett a fejével, mire a srác a hátam mögül eltűnt.
- Mosolyogj szépen madárkánk! – mondta Félix. – Túl sokan figyelnek ránk! Csak kedvesen cseverészünk, igaz?
- Miért vagytok itt? Mit akartok tőlem?
- Nos, egyrészt legutóbb nagyon csúnyán ott hagytál minket. – közbe akart szólni, de leállítottam. - Persze, nincs harag. Csupán ellenőrzés! Fülünkbe jutott, hogy emberi életet élsz, csak tanulmányozzuk és jegyzetelünk. Érted mire gondolok?
- Senki se tudja mi vagyok.
- És mi ez a lányom dolog?
- Lányomként tekintek rá, ahogy a fiúra is. – szemrebbenés nélkül hazudott nekünk.
- Úgy tekintesz rá, mint a lányodra? Tényleg? Hülyének nézel, mondd? – megszorítottam a kezét, feltűnés nélkül. Összeszorított fogakkal, a fájdalomtól sziszegve állt előttem.
- Oké, tényleg a lányom. Az én vérem. – elengedtem, megkönnyebbülten felsóhajtott, majd a távolba meredt, el mellettem. Megfordultam, Alec épp most csókolta meg a lányt.

Tom szeme összeszűkült, majd mit sem törődve velem odarohant.
- Hagyd őt békén Alec! – morogta.
- Örvendek Tom! – a fiú szája magabiztos mosolyra húzódott, de csak jóval később nézett Tomra. Nem akarta elengedni a lányt a szemével.
- Gyere Lucy! – fogta meg a lány kezét, majd Alechez fordult. - Ne menj többé a közelébe, vagy megbánod.
- Fenyegetőzöl? Na, ne nevetess Tom! – még mindig farkasszemet néztek, mi ott álltunk Alec oldalán.
- Menjünk ki és ott beszéljük meg, úgy nem keltünk feltűnést. – javasoltam.
- Rendben! – biccentett Tom. – Lucy te itt maradsz! – a lány nem mondott semmit, de láttam a szemében a „Te azt csak szeretnéd” szikrát. Alec még egyszer rámosolygott, majd kisuhant az oldalsó üvegajtón.

(Lucy szemszöge)

Megfordultam és egy gyönyörű arany barna szemmel találtam magam szembe. Megfogta a kezem és lassan, óvatosan táncolni kezdtünk.
- Te olyan vagy, mint én! – suttogtam táncközben.
- Meglehet! – válaszolt mosolyogva.
- Itt élsz Londonban?
- Nem.
- Akkor hát hol?
- Titok!
- Hogy hívnak?
- Titok!
- Nem vagy valami bőbeszédű. – nem tudtam levenni a szemem az arcáról, egyszerűen késztetést éreztem rá, hogy letépjem a maszkot. A kezem elindult, de elkapta, még mielőtt célt érhetett volna.
- Ez egy álarcos bál! – mondta miközben belecsókolt a tenyerembe. Egy pillanatra lecsuktam a szemem, mert borzasztóan jól eset, amit csinált.
- Miért játszadozol velem? – kérdeztem sóhajtva.
- Mert élvezem. – mosolygott gyönyörűen.
- Honnan ismersz?
- Nem ismerlek. – húzott magához még közelebb. Nem érdekelt semmi, a bál se, a tánc se, csak egyedül ő. Ha nem mozgatna, csak megkövülten állnék előtte.
- Hány éves vagy? – kérdeztem.
- 17.
- Mégis mióta?
- Kb. 100 éve. – végig simított az arcomon, mire megremegtem.
- Narancs és menta. – suttogtam. Elnevette magát.
- Te pedig orgona, csipetnyi barackvirággal. – elmosolyodtam.
- Holnapra el fogsz tűnni, igaz? – kérdeztem utána szomorúan.
- De csak a ma számít, nem igaz? – most már ő sem mosolygott. Lassan közelített az arca felém, éreztem mézédes, hűvös leheletét, majd rátapasztotta az ajkait az enyémekre. Elindult a kezem felfelé, óvatosan levettem a maszkot róla, várva rá, hogy megállít, de most nem tette. Válaszként ő is levette rólam. Pár percig csak egymást néztünk. De apa közbeszólt. Először fel se fogtam mi történik.

(Alec szemszöge)

Kiléptem a szabadba. Lucy álarca még mindig a kezemben volt.
- Miért jöttetek, hogy elvegyétek tőlem őt is? – szegezte Tom nekem a kérdést. – Aro őt is akarja?
- Aro nem is tud róla. Nem tudja, hogy létezik!
- Akkor miért? – nem tudtam válaszolni csak meredtem magam elé.
- Figyelj Tom! – vette át a szót Demetri. – Nem akarunk csetepatét. Oké? Csak ellenőriztünk, mint mondtam. Most pedig elmegyünk.
- De azonnal!
- Rendben! – bólintott Demetri.
- Csak ezt hagy adjam neki vissza! – emeltem fel az álarcot.
- Én is odaadhatom neki! – mondta Tom ellenségesen.
- De az övé nálam van! – lépett ki Lucy. Elkezdet felém szaladni, de Tom elkapta. – Engedj el! – kapálódzott, majd felém nyúlt, de én hátrábbléptem. Letettem a földre az álarcot, és elhátráltam onnan. Még pár percig a csalódott, de gyönyörű arcot néztem, majd megfordultam és elfutottam Félixékkel a nyomomban.

2. fejezet

Sziasztok!
Itt a friss! :) Remélem tetszik! :) Kérek szépen kommenteket! :)
Puszi! :) Jó olvasást!

(Aro szemszöge)

Csak ültem és vártam, hogy jöjjenek az én kedveskéim. Alec, Demetri és Félix lépett be a terembe.
- Mester! – hajoltak meg előttem.
- Drágáim! – örültem meg. – Volna számotokra egy feladatom. Rá kellene néznetek egy vámpírra, aki nagyon kedves a szívemnek. Londonba látogattok egy álarcos bálra. Induljatok, amint tudtok, mert holnap este lesz a bál. A ruhákat és az álarcokat Heidi már kiválasztotta. Tom Bennettnek hívják, próbáljátok megtudni, mi van vele és nem e akar csatlakozni. Heidi is veletek megy, mert már nagyon régen, talán 100 éve hagyta el Volterrát. Sok sikert drágáim! – búcsúztam el tőlük.
- Mester! – hajoltak meg újra, majd kimentek.

(Lucy szemszöge)

A szoba közepén forogtam a ruhámban. Gyönyörű világoskék, sok fodorral, ejtett vállal. Le sem akartam venni a bál végéig. De sajnos le kellett. Amilyen gyorsan csak tudtam és amilyen gyorsan csak lehetett kibújtam belőle. Ráterítettem az öltöző paravánra, majd az álarcom is ráhelyeztem, hogy ne essen le. Majd átsétáltam Chrisshez.
Kopogtam.
- Szabad! – jött a válasz. Az ágyán ült és valami régi szakadt könyvet olvasott.
- Szia! – köszöntöttem. Biccentett, mellé suhantam és kikaptam a kezéből a könyvet. – Mi ez?
- Egy ostoba könyv, ami a vámpírokkal foglalkozik, sok hülyeséget összehordanak benne, de azért érdekes.
- Jössz este?
- Minek? – rántotta meg a vállát.
- Apa szeretné! – sóhajtottam.
- Az engem nem érdekel.
- Lehetnél vele kicsit kedvesebb, sok mindent feláldoz értünk.
- Értem csak ne áldozzon fel semmit. Hidegen hagy!
- Azt látom! – mormogtam az orrom alatt. – Akkor gyere el értem! – hosszú csönd. – Nos, mit mondasz?
- Jól van, talán. – sóhajtott.
- Köszönöm! Köszi! – vetettem magam a nyakába, hangosan felnevetett, majd óvatosan letett a földre.
- De téged úgyis el fog foglalni Adam. Nem igaz?
- Nem tudom! – rántottam meg a vállam.
- Ugye tudod, hogy ez nem lehet komoly ügy? – nézegetni kezdtem a könyveit. – Lucy! Ugye?
- Miért ne lehetne?
- Mert ember!
- Átváltoztathatom.
- Ha megtudja, elmenekül, és riassza az embereket a városban.
- Nem tenne olyat! - ráztam a fejem.
- Az embereket nem lehet kiismerni. – átölelt és pár percig így maradtunk.

(Alec szemszöge)

- Bálosdi! – sóhajtott fel keserűen Félix.
- Csak nem falábad van? – vágta hátba Demetri.
- Nagyon vicces! Az orosz cár gyerek biztosan nagyon jól táncol. – lökte vissza Demetrinek.
- Hát nincs okom panaszra! – igazította meg gőgösen az ingjét. Félix arckifejezésén már nevetnem kellett, itt nem bírtam tovább.

- Gyertek már srácok! – szólt ki Heidi a szobámból. Beléptünk és a kezünkbe nyomott egy-egy dobozt. – Majd megszállunk valahol és felvesszük. Gyerünk! – mondta izgatottan és kettőt tapsolt.
Azzal kirohantunk, még gyorsan elbúcsúztam Janettől, mert ha nem teszem leszedi a fejem, majd indultunk is Londonba.

Két órával a bál kezdete előtt érkeztünk. Gyorsan vadásztunk egyet a közeli erdőben, hogy barna legyen a szemünk, majd kivettünk négy szobát egy fogadóban és átöltöztünk. A meghívó már el volt intézve, Heidi és Aro szerezték valahogy. Ezek a dolgok számomra örökké rejtve maradnak.
Demetri lett Heidi kísérője. Mi ketten pedig Félixszel egyedül mentünk a bálba.
Amint beléptünk oldalra húzódtunk, hogy megbeszélhessük a hadi tervet.
- Szóval! Tom Bennettet keressük, ne keltsetek feltűnést, vegyüljetek el és szórakozzatok. Majd a bál végén beszélünk vele, de közben is figyeljük, hogyan viselkedik az emberekkel, nem e tudja valaki, hogy micsoda. Rendben? – kérdeztem.
- Persze! – mondták egyszerre majd elváltunk. Körbejártam az egész termet, senkivel sem beszéltem még észre nem vettem egy furcsa párost középen…

(Lucy szemszöge)

Eljött az indulás ideje. Anyuval együtt készülődtünk. Felvettük a ruhákat, majd megcsináltuk egymás haját.
Anya fehérben volt, fehér álarccal, fehér gyöngysor a nyakában. A haja kontyban.
Én a világoskék fodros ruhámban, kék maszkkal, enyhén hullámos, feltűzött hajjal.
Lesétáltunk az emeletről. Apa, Chriss és nagypapa már lent vártak.
Mindannyian nagyon fessek voltak. Anya apába, én Chrissbe karoltam és már indultunk is. Egyedül Ericen nem volt álarc, szerinte ő már öreg az ilyesmihez. Chrissé zöld, aranyozott volt, apáé sötét kék.

Amint beléptünk Adam azonnal kiszúrt és felkért táncolni.
- Gyönyörű ma este! – bókolt.
- Köszönöm! Mondtam már, hogy tegezz. Emlékszel?
- Ó, bocsáss meg elfelejtettem. – lassan táncoltunk és közben beszélgettünk.
Észrevettem, hogy valaki figyel, de mire odafordultam nem volt ott senki.
- Valami baj van? – kérdezte aggódva Adam.
- Semmi! – suttogtam, majd visszafordultam felé mosolyogva. Pár percig táncoltunk, majd megszólalt mögöttem egy gyönyörű hang.
- Bocsánat, lekérhetem a hölgyet? – Adam rosszkedvűen bólintott, majd odébbállt. Megfordultam és egy gyönyörű arany barna szempárral találtam magam szembe. Megfogta a kezem és lassan óvatosan táncolni kezdtünk…

1. fejezet

Sziasztok!
Itt az első fejezet. Remélem tetszik! :)
Jó olvasást! Írjatok légyszi! :)
Puszi! :)
(Eric szemszöge)

Korán ébredtem még csak egy valaki járkált nesztelenül ebben a nagy házban. Valaki, aki sosem aludt vagy evett.
Lementem a konyhába csináltam magamnak egy kávét. Mióta nem élünk hétköznapi életet csak egy szolgálónk maradt meg, de ő még alszik. Hiszen még csak hajnali 5 óra van. 1772. tavasz közepe Londonban. Elkezdődnek a bálok, a megnyitók.
- Nem tudsz aludni? – lépett be Tom a konyhába. – Ezen a gondon a kávé nem segít.
- Nem, nem tudok! Hol voltál az éjszaka? Csak mert nem hallottalak.
- Vadásztam. – jelentette ki egyszerűen, majd magának is töltött egy kávét. Chriss és Lucy nem bírják az emberi ételt, de Tom kávéfüggő lett Amerika felfedezése óta, mint elmondta.
Ó, azt elfelejtettem mondani, hogy Tom, aki a lányom lányának, vagyis az unokám férje. Szóval Tom sosem fog meghalni, ahogy nem is öregszik, már az 1300-as évek óta. Ahogy az unokám Krissi sem és a dédunokáim sem.
Bár én tűnök a legöregebbnek, de ez nem igaz. Én is már a hetvenes éveimet taposom, nem lehet már sok hátra. De Tom biztos benne, hogy még jó erőben vagyok, én néha kételkedem.
Nem szeretem rájuk ezt a szót használni, de mégis el kell fogadnom, hogy 4 vámpírral élek egy fedél alatt, akik ugyan állattok vérét fogyasztják, de mégis csak azok, amik.
- Sétálok egyet! – mondtam és felhörpintettem a kávém.
- Vigyél esernyőt is! – mosolygott rám. Az elsők között volt a családom, akik esernyőt birtokolhattak. Nagyon kevesen, csakis kizárólag a gazdag családok engedhették meg maguknak.
Kibotorkáltam a macskaköves útra. Mélyet szippantottam a friss levegőből, még csak kevesen voltak idekint. Az ég borús volt, mint az év nagy részében, de mégis volt valami gyönyörű ebben a városban.
A Cloud család jött velem szembe. Levettem a kalapom üdvözlésképpen.
- Jó reggelt hölgyeim, fiatalúr!
- Jó reggelt! – köszöntöttek illően.
- Folyik a készülődés az estre? – kezdtem bele az ilyenkor illő beszélgetésbe.
- Igen, uram. A ma esti bál utolsó simításait végezzük. Ugye eljönnek a családjával?
- Nem hagyhatjuk ki! Ott leszünk! Mégis csak egy eljegyzési bál. Örülök, hogy láttam önöket. – elköszöntek, majd tovább siettek.
A Cloud család a környék leggazdagabbjai közé tartozott. Szintén Eric névre hallgatott a családfő, aki a bíróságon dolgozott. A felesége egy törékeny nő, mindig betegnek tűnik, de igazából gyönyörű. Három lányuk és egy fiuk van.
A lányok társaságát Chriss mindig nagyon élvezi, csapodár egy kölyök. 20 éves sincs, de csak úgy gyűjti a trófeákat. Úgy van vele, hogy úgysem házasodhat meg, hát miért ne élvezze a napjait. Pedig az apja rá a legjobb példa, hogy lehet élet az élet így is.
A fiuk pedig, Adam Cloud, Lucy társaságát keresi minden bálon. Megértem, hiszen gyönyörű lány. De nem ő az egyetlen, a város legbefolyásosabb emberének a fia is harcol a kegyeiért.
Visszasétáltam a házhoz.
Amint beléptem hangos veszekedés csapta meg a fülem. Chriss és Tom megint veszekednek.
- Én nem választhattam úgy, mint te! – vágta az apja fejéhez sokadszorra.
- Csak ne tégy úgy, mintha bánnád, hogy élsz. Nem kell a színjáték.
- Azt teszek, amit akarok! – makacskodott.
- És még is mit akarsz?
- Hát nem megbújva élni örökké, félve attól, hogy lebukunk. Így nem élet az élet. Te mondtad, hogy éljek.
- Megegyeztünk, hogy letelepedünk, mert így könnyebb nektek. De ha állandóan felhívod magadra a figyelmet, nem maradhatunk. Hogy veszíthetted el a fejed?
- Nem nagydolog! – a fal mögött álltam, és csendben figyeltem, bár tudták, hogy itt vagyok, de nem zavarta őket.
- Nem nagydolog? – nevetett fel keserűen Tom. – Mondd ezt a lány családjának. Bocsánat, de elvesztettem a fejem kéjelgés közben és teljesen véletlen eltörtem a gerincét. – gúnyolódott Tom. – Figyelmeztettelek!
- Na, én leléptem. – indult el kifelé Chriss.
- Nem mész te sehová!
- Csak nem megtiltod? – ment tovább. – Hát nem érdekel.
- Azt teszed, amit mondok, megértetted? – pillanatok alatt előtte termet. – Vagy itt maradsz szép szóval, vagy olyat teszek, amit megbánok, de nem mész sehová.
- Utállak! – kiáltotta a képébe Chriss, majd felviharzott a szobájába.

Tom hangos sóhajjal roskadt a székre.
- Nyugodtan bejöhetsz! – szólt ki hozzám. Beléptem és leültem mellé.
- Lucy és Krissi?
- Elmentek a ma esti ruhákért.
- Mi történt?
- Chriss túl messzire ment, elfelejtette, hogy erősebb, mint egy ember. – felállt és a lépcsőhöz sétált. – Csukd vissza az ablakot, amíg szépen mondom! – kiáltott fel. Mérges szitkozódás és becsapódott az ablak.
- Mi lett a lánnyal?
- Meghalt. – mondta szomorúan.
- És mi lesz most?
- Most? Az éjjel kicsempészem az erdőbe és balesetnek álcázom, mintha lezuhant volna valahonnan.
- Akkor egy hulla van a házamban? – kérdeztem elkerekedett szemekkel.
- Ő… igen. De még a bál előtt el fogom tűntetni, amint sötét lesz.
- Azt mondtad nem lesz halott, amikor fedelet adtam neked. – mondtam csöndesen.
- Tudom! – rázta a fejét. – Erre nem számítottam… Azt hittem megértette a szavaimat.
- Csak véletlen volt, igaz?
- Persze, csak véletlen.
- Majd megpróbálok vele én is beszélni, de szerintem ezentúl jobban fog vigyázni.
- Nem tudom, hogy legyen-e ezentúl.
- Fel akarod adni? Újra vándorolni akarsz, mint az eddigi életedben?
- Nem, de talán nekünk az van elrendelve. Ha egy vámpír megpróbál normális életet élni, annak mindig ugyanaz a vége, halál és még több halál. És ha lebukik… - itt abbahagyta.
- Ha lebuktok mi lesz?
- Ha az emberek nem ölnek meg, akkor majd a Volturi. És nem csak minket, hanem az egész környéket. Mindenkit, aki tudja, akár az egész várost eltűntetik.
- Hogy tehetnek ilyet? Mi joguk van hozzá?
- Csak a vámpírokat, és az embereket védik. Nem gonoszak, csak drasztikusak.
- Nem fogtok lebukni! – mondtam, majd felsétáltam Chrisshez.

Utószó

Sziasztok!
Megszavaztátok a folytatást, még pedig azt, amit én kitaláltam. Köszönöm szépen! :)
Majd jövő hétvégén már remélem tudom hozni. :)
Most pedig Utószó!
Puszi! :)


Utószó: Az utolsó naplóbejegyzés – Charlie

„Három hét telt el a csata óta. Még mindig mindenki szomorú. Jeremyt mintha teljesen kicserélték volna. Állandóan kerül. Meg is keresetem ezért, megkerestem, hogy megbeszéljük.
Elmentem a szobájához és bekopogtam. Miután beléptem láttam, hogy pakol.
- Mit csinálsz? – kérdeztem.
- Elmegyek! – rám nézett és látta, hogy nem tudok megszólalni. – Nem bírom itt tovább Charlie. Nem bírlak látni téged!
- De miért?
- Ugyanúgy nézel ki, mint ő. Egyszerűen nem tudok veled naponta találkozni. Időre van szükségem.
- És… mégis hová mész?
- Alice előre látta, hogy ezen töröm a fejem és felhívott, hogy hozzájuk mehetek, persze csak egy feltétellel.
- Hiányozni fogsz! – mondtam és megöleltem.
- Te is nekem! Látjuk még egymást, ígérem! – ölelkeztünk hosszan, majd befejezte a pakolást és elment.

Apa teljesen mértékig visszakapta a székét. Viktor helyére pedig Janet akarták ültetni, de elutasította, így Chriss kapta meg a posztot. Ő nagyon örült neki, Sam kevésbé. De megbékélt végül ő is, a fiuk már egész nagy. Már tanul az apjától.
Anyut nagyon megviselte Hanna elvesztése, de végre erőre kapott és végzi a dolgát. Bár közel sem, olyan felhőtlen a kedve, mint volt. Próbálja megfejteni honnan jött az a képzelgése, amit a csata alatt látott.
Demetri szervezkedni kezdet, minden nagyobb vámpír csapatra ránézz majd a Volturi. Még egyszer nem akar ilyen meglepetéseket. Heidi pedig az én ruhámat tervezi. Még nem is mondtam, de Seth megkérte a kezem és boldogan igent mondtam.
A Volturiban minden visszaállt a régi kerékvágásba. A párok újra egymásra találtak, meg sirattuk az elvesztetteket, de tovább kell lépni. Örökké nem sírhatunk a párnánkba.”
Charlie

Becsuktam Hanna naplóját és eltettem az íróasztalába. Ő is ezt szerette volna, ha befejezem azt, amit elkezdet. Kisétáltam, még egy utolsó pillantás a szobára. Sóhajtva csuktam be az ajtót és alávetettem magam az esküvői készületeknek.

Vége!

46. fejezet: Háború II.

Sziasztok!
Itt a friss!
Nos, hogy tetszett ez a sztori? Írjatok légyszíves pár sort!
Köszönöm!
Még lesz egy utószó valamikor és vége ennek a történetnek. A folytatásról történő szavazást pedig ma fogom lezárni.
Jó olvasást! :)
Puszi! :)

(Chriss szemszöge, a csata előtt pár órával)

- Az nagyon veszélyes lenne! – ingatatta a fejét Alec.
- Ha nem csináljuk, akkor biztosan veszítünk. – dobolt Demetri a szék karfáján. – De ki lenne rá alkalmas?
- Chriss? Vállalnád? – nézett rám Alec.
- Ő, igen persze. – mondtam meglepetten.
- Nem lehettek majd sokan, viszont lehet, hogy ők túlerőben lesznek, így is?
- Bízhatsz bennem!
- Tudom! – bólintott. – Te és Logan lennétek, és persze, majd Janeék, ha sikerrel jártok. De egy ideig egyedül kell majd boldogulnotok.
- Talán, ha valamelyikünknek sikerülne elszökni a csata közepén, hogy segítsen még Chrissnek. – morfondírozott Demetri.
- Én mennék, de az biztosan feltűnne Caiusnak. Chriss is fel fog neki, de erre van egy jó magyarázatom.
- Majd én! – szólalt meg hirtelen Viktor. Egészen eddig nem beszélt, akárcsak Marcus, azután, hogy elvesztette a feleségét. Most vele sincs itt Jane! – Én nem tűnnék fel annyira nekik. Kisebb a valószínűsége!
- Egy próbát megér! – bólintott Demetri.
- Akkor, majd megpróbálod. Ha mégse jönne össze…
- Ebbe bele se gondoljunk! – állította le Demetri. Alec csak mordult egyetértően. – Arról, amiről most beszéltünk senkinek egy szót se. Maradjon közöttünk! Rendben? – bólintottunk, majd kiindultunk.

(Lucy szemszöge, a csata alatt)

Valaki mellém lépett és a vállamra tette a kezét.
- Állj fel drágám! – mondta a hang.
- Apa? – kérdeztem meglepetten.
- Igen! Állj fel, a barátaidnak szüksége van rád.
- De nem tudok! Nagyon fáj!
- Az egyik lányod elvesztése fáj ennyire, de fel kell állnod vagy mindent elveszítesz. – azzal elhalkult a hang. Kinyitottam a szemem, szóval csak egy álom volt. Heidi szólongatott és a hátán cipelt, menekült.

- Hol vagyok? – kérdeztem.
- Elájultál, és majdnem meghaltunk.
- Követnek minket? – bólintott, miközben letett a földre. – Harcolnunk kell! Nem menekülhetünk. – újra bólintott és vártuk a vámpírok hadát.

(Chriss szemszöge, A csata alatt)

A spanyolok főhadiszállása mellett egy bokorban lapultunk Logannel.
- Kész vagy? – kérdeztem, mert megkaptam Lucytől a jelent.
- Mehetünk! – suttogta Logan.
- Tiéd a jobb oldali, enyém a bal. – bólintott, majd óvatosan, halkan elindult az őr mögé. Én is az áldozatom mögé lopództam, majd jelt adtam. Befogtuk a szájukat és letéptük a fejüket. Talán fel se fogták, hogy mi történt velük. Ott kellett hagynunk őket, nem gyújthattunk tüzet, mert rögtön lebukunk.
Halkan beosontunk a kapun, még három őrrel találkoztunk. A negyediket is, majdnem megöltük, de Viktor megelőzött.
- Hát ide értél? – kérdeztem nevetve.
- Bocsi a késésért, de kettőnek feltűntem és el kellett intézni őket. – mondta és megrántotta a vállát. – Jane erre lesz! – mutatott lefelé és valóban bementünk egy kapun, még két őrrel végeztünk, majd meg is találtuk a cellájuk.


- Itt a felmentő sereg! – nyitottam ki a cellaajtót, az őrtől elvett kulccsal.
- Na, végre! – sóhajtott Jeremy. Viktor és Jane egymást nézték, de nem tettek semmit, csak nézték egymást. – Mennyit tudtok?
- Mert mit kéne?
- Akkor nem tudjátok! – vigyorgott Jeremy. – Szóval a csatán kint lévő Caius, Raul, Jero és Miranda nem az igaziak, csak bábok, amiket ők irányítanak innen bentről. Ó, és belőlem is készült egy báb, azt valami idegen fickó irányítja.
- Na, várj! Lassabban kölyök! – megismételte az előbbit lassabban és részletesebben.
- Akkor nem téged nyírtak? – mondta meglepetten Viktor. – Mármint látom, hogy élsz, de ez nagyon fura.
- Kinyírtak? – kérdezte ingerülten Jer.
- Caius lefejezett!
- Erre most nincs időnk! Kapjuk el őket! – mondtam.

- Lám, lám! Vendégek! – halottam meg Caius hangját. Gyorsan megfordultam. – Akkor már mindent tudtok! Végezettek velük! – intett és vagy 10 vámpír ugrott nekünk.
Én kaptam Rault, Viktor Jerot, Jeremy Mirandát. Jane Caius után indult, de állandóan útját állták. Logan és Tia pedig ott segített, ahol csak tudott.

(Jane szemszöge)

Próbáltam Caius után futni, de állandóan elém vágott sok hülye vámpír. Mindegyik a földön fekve borzalmas kínok között végezte.
Chriss és Raul hangos robajjal csatáztak, vagy három falat is kidöntöttek. Dörgött és villámlott. Néhány helyen beázott a plafon, a kiütött lyukakon, persze.
Éppen nagyon élveztem egy vámpír kínzását. Üvöltött és az életéért könyörgött.
- Jane! – kiáltott Viktor. Mire megfordultam, előttem állt, nagyon közel. – Szeretlek! – suttogta, majd összeesett.
Jero engem akart hátbatámadni, de elém ugrott és az ő gerincét törte ketté.
- Ne! – kiáltottam. Viktornak vége, már rá is dobta az egyik máglyára. – Ne! – üvöltöttem még egyszer.
Jero gúnyosan nevetett velem szembe. Felment bennem a pumpa. Elé rohantam és akkorát vágtam a hasába, hogy három falat is átlyukasztott, mire megállt. Mellé futottam és kínozni kezdtem. Minden dühöm beleadtam. Soha senki nem élt át még hasonló fájdalmat. Előttem vonaglott az a kis féreg.
- Ezt Viktorért kapod! – morogtam a fülébe, majd ha lehetséges még nagyobb kínnak tettem ki.
Csak vonaglott és vonaglott. Már vége volt a csatának, de én még mindig kínoztam.

(Jeremy szemszöge)

Miranda állt velem szemben.
- Nem mered megtenni! – mondtam nyugodtan.
- A barátnődet is megöltem! – fordította oldalra a fejét. – Igen, meghalt. Még hozzá én öltem meg. Letéptem a fejét. – vigyorgott gúnyosan.
Teljes erőmből neki támadtam és a falnak vágtam. Hangos robajjal dőlt rá a fal és a mennyezet egy része. Köhögve állt fel.
- Megöllek! – morogtam és a földhöz vágtam. Megrepedt a padló. Mellé léptem felhúztam a földről. Vicsorogva letéptem a fejét, majd tűzre dobtam. A tűz kezdet elharapózni, így ki kellett menekülnünk.
Jane még mindig Jerot kínoztam. Chriss lépett mellé és a vállára tette a kezét.
- Jane! Vége van! Ezzel nem hozod vissza.
- De miért ő, miért nem én? – kérdezte a lány megtörten és Chriss vállába temette az arcát. Logannal Jerohoz léptünk és széttéptük.
Chriss a karjába kaptam Janet és kirohantunk.
- Maradj itt velük! – mondta Logannek.
- Hová mész? – kérdeztem.
- Caius után. Velem tartasz? – bólintottam és elfutottunk arra, amerre Caius illatát éreztük. Gyorsan meg is találtuk.

- Uraim! – fordult felénk. – Nem beszélhetnénk ezt meg?
- Hagy gondolkozzam! Nem! – válaszolta Chriss. – A Volturi nevében elvégzem a rád kiszabott büntetést. Árulásért, a háború kirobbantásáért, és gyilkosságokért a büntetés halál. – mellé sétált és letépte a fejét. Máglyát raktam és rádobtuk a testet. Majd visszasétáltunk a lányokhoz.
- Te jól vagy? – kérdezte út közben.
- Nem, nem igazán! – a vállamra tette a kezét.
- Sajnálom!

(Alec szemszöge)

Mindegyikkel végeztünk. Charlie mellett álltam éppen befejeztem a tombolást Hanna elvesztése miatt.
Demetri lépett elém.
- Elmegyek megkeresem Heidit és Lucyt. Velem jössz? – bólintottam.
- Vigyázz rá! – mondtam Sethnek, majd futásnak eredtem Demetri után.

Ötpercnyire meg is találtuk őket. Egy csapat vámpírral harcoltak.
Demetri és én azonnal csatlakoztunk a harchoz. Négyen már gyorsan végeztünk.
- Lucy! – léptem mellé.
- Tudom, éreztem. – mondta szomorúan, majd átölelt és sírni kezdet. Visszatámogattam a többiekhez, ahol azonnal Charlie karjaiba borult és együtt sírtak tovább.
Mire visszaértünk már ott voltak Chrissék is.
De tőlük is hiányzott valaki, Viktor nem tért vissza, viszont velük volt Jeremy. Átöleltem Janet, aki még mindig sírdogált. Tia Jeremyt ölelgette, bár már a fiú nem sírt, de borzasztóan festett.

45. fejezet: Háború I.

Sziasztok!
Itt a firss! Az utolsó fejezet első része.
Ne akarjatok kinyírni, létszi! Szomorú lett! De ennek is el kellett jönnie, múltkor nagyon sok szereplőmnek megkönyörültem, most sajnos nem tehettem. Remélem nem haragudtok rám majd! Siestek a kövivel ahogy tudok. Remélem hétvégén tudom hozni.
És ne keseregjetek, meglepetések lesznek még ebben és következő fejiben. :)
Jó olvasást! Puszi! :)

(Lucy szemszöge)

Nem sikerült rábeszélnem Alecet, hogy maradjon otthon. Így most itt állok mellette és reménykedem, hogy nem veszik észre a gyenge pontját. Az erdő közepén álltunk. Caius és a csapata már közelített.
- Valaki hiányzik! – mondta Caius mikor közelebb értek. – Az egyik kiskutyád elhagyott?
- Ha Chrissre gondolsz, elengedtem, nem rég született gyermeke. Mellettük a helye!
- Milyen nemes! Nos, mit mondasz Alec? Harc nélkül is megoldhatjuk?
- Csak ha megadjátok magatokat! – felelte magabiztosan a férjem.
- Meg fogod még bánni! – mondta Caius. Majd intett és Jero előre húzott valakit. Jeremy volt az. Ellenkezett, ahogy csak tudott, de nem volt elég erős. – Akkor kezdjük vele!
- Ne merészeld! – sziszegte Félix. Caius elnevette magát majd felemelte a kezét. Alec vállába temettem az arcom. Majd egy hangos reccsenés. Hallottam, amint felszisszen és tehetetlenül dobbant.
Félix neki iramodott, de Viktor és Demetri visszafogták.
- Ezért még megfizetsz! – morogta Alec. Szóval jól hallottam, Jeremynek tényleg vége. Szemembe könnyek szökte, de le kellett gyűrnöm őket, szükség volt rám. Mikor újra visszamertem nézni, már lobogott a tűz, de nem volt szaga. Valami itt nem stimmel!
Alec megadta a jelet és a két tábor egymásnak rontott.

Caiust körbefogták a katonái, hogy ne essen baja. Raul és Alec egymás ellen harcolt. Félix úgy irtotta a az ellenséges vámpírok, akár egy kombájn a búzát.
Hanna Mirandával harcolt. Nem hittem a szememnek, eljött a csatába az engedélyünk nélkül, ahogy Charlie is.
Három vámpírral pár perc alatt végeztem. Nem voltak kemény ellenfelek. De Alecnek meggyűlt a baja Raullal.
Benjamin harcolt Jeroval, nyerésre állt legalább ez megnyugtatott. Sorra gyúltak a máglyák és egyre kevesebben lettünk.
Hirtelen borzalmas fájdalom hasított a fejemben. Sikítva estem a földre. Mellém lépett valaki és…

(Charlie szemszöge)

Benjamin Jeroval harcolt. Bár nem veszélyeztette az a mitugrász, de nem tudta elkapni és leszedni a fejét.
Eltűntem az ellenfelem elől, majd megjelentem a háta mögött.
- Hahó! – mondtam, mire megfordult, én pedig lecsavartam a fejét. Gyorsan lángra dobtam, majd folytattam. Neki iramodtam és Jero hátára ugrottam. Beleharaptam a nyakába és hátraestünk.
- Ezt Jeremyért! – suttogtam a fülébe és letéptem a fejét. Könnyebben lejött, mint az előzőknek. Mintha nem ugyanabból az anyagból lennének.
- Szép volt! – mondta Ben.
- Folytassuk! – bólintott, majd elindult Demetri felé.
Seth farkas alakban Félix oldalán irtotta a népet. Észrevette, hogy nézem, így rám kacsintott.
Körbenéztem és megrémített a látvány. Sehol se találtam anyát, se Viktort és Heidi is eltűnt. Gyorsan kapkodtam ide-oda a fejem, de sehol se láttam őket. Viszont eltűnt Caius is.
Apa ebben a pillanatba döntött ki két fát. Sarah Raul elé ugrott, hogy nem tudjon ártani neki, amíg feláll, hiszen a rossz karjára esett. Borzalmas döntés volt!
- Ne! – kiáltotta apa. De késő volt, Sarah is tűzre került.

(Alec szemszöge)

- Nem nyerhettek! – mondta Raul.
- Fogadjunk! – válaszoltam és neki iramodtam. Felkaptam és a méterekre eldobtam, de azonnal felállt és újra támadott.
- Fáj még a karod? – kérdezte gúnyosan. – Akkor is elkaptalak, most is elfoglak!
- Többen voltatok és nem számítottam rá. Nincs esélyed velem szemben.
- Majd mondd, ha már széttépni készüllek. – ellökött neki egy fának. Recsegve dőlt ki. Felpattantam és neki rontottam. Gyorsan mozogtunk, osztogattuk egymásnak az ütéseket. A jobb kezemet célozta, amikor csak tehette.
Sikerült neki hasba vágni, két fát döntöttem ki, mire megálltam. De a fájó kezemre estem. Hirtelen nem tudtam felállni. Sarah észrevette ezt és elém ugrott. Megállítva így a felém közeledő Rault. Nem volt hosszú csata, Sarahnak nem volt sok esélye ellene.
- Ne! – kiáltottam, amikor tűzre került. Egy barátom halála óriási erőt adott, felálltam és Raulnak estem. Egy rántás és a feje mellettem landolt.
Berugdostam a testét a legközelebbi máglyára, majd rádobtam a fejét is.
- Mondtam, hogy nem bírsz velem! Kerülj a pokolra! – mondtam és megfordultam. Sehol se találtam Lucyt. Meg van mind két lányom, de Lucy sehol.

Demetri mellé rohantam.
- Jól vagy? – kérdezte, amint mellé értem.
- Én jól, de hol van Lucy és Heidi?
- Bárcsak tudnám! – mondta szomorúan.
- Meg kell találnunk őket!
- Most itt van ránk szükség! Egyedül kell boldogulniuk, Alec. Én is mennék, de nem tehetjük.
- Akkor végezzünk itt gyorsan. – bólintott és folytattuk, amit elkezdtünk.

(Hanna szemszöge)

Azonnal kiszúrtam a tömegből Mirandát, ő is engem. Előttem állt a nő, akit a világon legjobban utáltam. Aki miatt elvesztettem a szerelmem.
- Szóval ilyen vagy élőben! – mondta. – Hogy mit szeretett rajtad a szegény megboldogult Jeremy. – gúnyolódott.
- Ne merd a nevét a szádra venni! – morogtam.
- De hát elhagyott téged Hanna! Engem választott! Pedig én csak játszottam egy jót. De mi tagadás nagyon jól csókolt. – gúnyolódott tovább.
Morogva ugrottam neki. Ütöttem, rúgtam, ahol értem. Visítva esett a földre.
- Mit tettél? – kérdezte és a szeméhez kapott. Hirtelen meglepődésemből, már csak akkor ébredtem fel, amikor újra előttem állt és behúzott egyet. Ezt én tettem volna vele? Nem volt időm ezen a kérdésen filózni, mert újra nekem támadt.
De nagyon kemény ellenfél volt. Nem bírtam vele. Megragadta a kezem és a levegőbe hajított, majd a földre vágott. Rátérdelt a hátamra és a fülemhez hajolt.
- Ez legyen az utolsó, amit hallasz: Ő nem szeretett téged! Soha! – suttogta, és innentől már csak sötétség, semmi fájdalom. Hallottam távolról a tűz sercegését és a testvérem rémült sikolyát. De nem tudtam reagálni. Vége volt!

(Charlie szemszöge)

- Ne! – üvöltöttem, amikor Miranda megölte a nővérem. Neki rontottam, aki utamat állta azzal végeztem.
- Követni szeretnéd? – kérdezte gúnyosan.
- Megöllek te átkozott ribanc! – olyan düh volt bennem, amit még sosem éreztem és ez akkora erőt adott, hogy pár percnyi harc után kitekerhettem volna az ellenfelem nyakát. De akkor nem szenvedett volna, így itt nem álltam le, apró darabokra téptem, így végeztem vele, majd tűzre dobtam. Utána hirtelen elszállt az erőm, s térdre rogytam, nem akartam többé felállni. Mintha egy darabom veszett volna oda. Mintha kitépték volna a szívem.
A csatának vége volt. Győztünk! Borzalmas áron, de győztünk. Mégsem tudtam örülni. Valaki megfogta a vállam és átölelt. Könnyek nélkül sírva hajtottam a fejem a vállára. Ő pedig csak ringatott.

44.fejezet: Hátbatámadás

Sziasztok!
Itt az új feji! :) Sarah legújabb fejezete adta hozzá az ihletet. Szóval KÖSZÖNÖM SZÉPEN Sarah és neked ajánlom a fejit.
Jó olvasást!
Puszi! :)

(Lucy szemszöge)

Kijöttem a fürdőből, éppen bebújtam volna az ágyba, amikor Alice rontott be.
- Mi történt? – kérdeztem.
- Alec! Bajban van! – zihálta.
- Merre van?
- Az udvaron. – felkaptam a köpenyem és kirohantam egyenesen az udvarra Aliceszel és Bellával a nyomomban.

(Demetri szemszöge)

Heidi a karjaimban feküdt csendben.
Az udvarról egy nagy csattanás hangja hallatszódott. Kirohantunk a folyosóra, ahol összefutottunk Chrissel.
- Te is hallottad? – kérdeztem rohanás közben.
- Ki nem? – kérdezett vissza.
- Heidi maradj itt Sammel és a kicsivel. Mi megnézzük!
- Vigyázzatok magatokra! – szólt utánunk a feleségem.

Kirohantunk az udvarra. 4 fekete ruhás férfi nevetve kínzott valakit. Az egyik felénk fordult és intett a többinek, gyorsan elrohantak.
A sötét alak a földön feküdt. Odarohantunk hozzá, Chriss leguggolt mellé és átfordította. Én pedig a támadók után indultam.
- Hagyd őket! – szólt utánam Chriss. – Egyedül úgy sem tehetsz semmit. – megfordult és láttam, amint Alecet támogatja fel.
- Mi történt? – kérdeztem ijedten.
- Egy kis éjszakai séta! – nevetett. – Elengedhetsz, túlélem!
- Biztos? – bizonytalankodott Chriss.
- Volt már rosszabb is.
- Mit tettek?
- Csak többen voltak, ennyi az egész. Nem nagydolog. – legyintett és elkezdet befelé tántorogni.
Lucy szélsebesen viharzott ki, lefékezve Alec előtt. Alice hasonlóképpen, de Bellának nem ment a megállás, belehajtott a lányba, így mindketten visítva a földre estek.
Alig bírtam ki nevetés nélkül, Chriss is pukkadozott mellettem.
- Jól vagy?
- Rendben vagyok! – nyugtatta meg a feleségét Alec. Lucy átölelt, mire felsszisszent. – Rendben, de nem tökéletesen. – próbált mosolyogni.
- Mi történt?
- Itt vártak a falak mellett, az első volturis, aki kilépett lett a célpontjuk. Biztosan boldogok, mert jelenesetben Alec lett az. – mondtam. Miután körbejártam a tetthelyet. – Spanyolok!
- Tudod mozgatni? – tapogatta Lucy Alec jobb vállát.
- Áúúúú! – üvöltött fel. – Ne erőltesd!
- Bocsi!
- Semmi gond! Nem, nem igazán, de holnapra rendbe jön.
- Gyere, bekísérlek! – mosolygott Lucy.

- Hogy juthattak be? – kérdezte halkan Chriss.
- Nem tudom! – suttogtam vissza. – De megyek és ellenőrzöm az őrséget. Remélem egy darabban találom Viktort. – sóhajtottam, leváltam a csoporttól és elindultam az őrség felé.

(Lucy szemszöge)

Betámogattam Alecket a szobába, bár ő folyton arról próbált meggyőzni, hogy egyedül is menni fog neki, de én ebben nem voltam biztos.
- Jól vagyok!
- Igen, látom. A kezed sem tudod megmozdítani.
- Holnapra jobban leszek. Az este meggyógyul. – leültettem az ágyra és a gardróbhoz sétáltam, hogy beakasszam a köpenyeinket.
- Holnap nem jöhetsz el a csatára. – mondtam halkan háttal neki.
- Mi? Azt hiszem nem hallottam jól?
- De jól hallottad! – még mindig nem fordultam meg. Nem akartam a szemébe nézni.
- Nem tilthatod meg nekem, hogy vezessem a Volturit.
- Holnapig nem jössz rendbe, ezt te is tudod.
- Nézz rám! Gyerünk! Vagy szerencsétlen megsérült férjedre már rá se mersz nézni?
- Ne kiabálj! – megfordultam, szorosan elém állt, neki nyomott a gardrób ajtajának.
- Ott leszek holnap! – mondta, majd felkapta a köpenyét és kiviharzott.
- Most hová mész? – kérdeztem tőle gondolatban. De a válasz csak annyi volt, hogy kizárt az elméjéből.
- Ez nem lehet igaz! – halkan szitkozódva feküdtem le az ágyra. - Mint valami durcás kisgyerek. Borzasztó!

(Alec szemszöge)

A kezem rohadtul fájt, de nem érdekelt. Bárhol jobb, mint most Lucyvel egy szobában.
Csak mentem és mentem, nem figyeltem a külvilágra.
Addig mentem még sikerült valakinek neki mennem.
- Bocsánat! – motyogtam és tovább mentem volna, de az a valaki a vállamra tette a kezét.
- Minden rendben?
- Minden! – morogtam és indultam tovább.
- Alec! – szólt utánam.
- Az élet szép! Nem igaz? – fordultam felé. Demetri megrázta a fejét.
- Mi a baj?
- Csak egy újabb veszekedés. Semmi több! Ha nem haragszol szeretnék egyedül lenni.
- Bocsáss meg, Alec, de nem. Nem hagylak egyedül! Megsérültél és fel vagy dúlva. Itt maradok veled!
- És mi lesz Heidivel?
- Meg fogja érteni! – pár percnyi csönd után újra megszólalt. – Gyere! Keressünk egy kocsmát!
- He? – értetlenkedtem.
- Az ital… az emberek, főleg a férfiak mindig ezt csinálják, ha gondjuk van, isznak.
- De mi nem vagyunk emberek!
- Attól még kipróbálhatjuk. Nem igaz? Mi veszteni valód van?
- Vajon egy vámpír berúghat? – kérdeztem nevetve.
- Majd mindjárt meglátjuk! – nevetett.

Bementünk az első kocsmába, amit találtunk.
Nem voltak valami sokan, de elég hangosak voltak így is.
Leültünk a legtávolabbi asztalhoz. Egy fiatal 20 év körüli lány jött az asztalhoz mosolyogva.
- Mit hozhatok uraim?
- Két martinit jéggel! – mondta Demetri elmélyített hangon.
- Meg vagy te húzatva! – mondta, fejcsóválva, amint elment a hölgyike.
- Csak egy picit! – már fordult is vissza a lány, de előtte még elment a tükörhöz, hogy megigazítsa a haját.

- Mit csinálsz? – kérdezte a másik felszolgáló.
- Két állati helyes srác a leghátsó asztalnál.
- Értem! Tényleg nagyon édik! Stipi-stopi a szőke! – nevetett.
- Vidd csak! Nekem a másik kell!

Demetrivel összenéztünk.
- Most mi lesz? – kérdeztem halkan.
- Mi lenne? Élvezd az életet. Lehet, hogy ez az utolsó napod.
- De Lucy és…
- Nyugi! Csak mulattunk kicsit! Semmi komoly! – és visszaért a pincérlány.
- Hozhatok még valamit? – mosolygott rám.
- Anett! – jött a másik. – Felhoznál pár üveg… sört a hűtőből… Jó estét uraim! Miben segíthetek? – Demetri nagyon beleélte magát a szerepébe. Kacsingatott a felszolgálóra és többször végigmérte.
- Köszönjük! Már megkaptuk, amit akartunk. – mondtam gyorsan. A két lány kelletlenül odébb állt. – Menjünk innen!
- Mi? – kérdezett vissza értetlenül Dem.
- Én nem akarom ezt tenni Lucyvel. Még csak szórakozásból sem. – ráztam meg a fejem és felálltam.
- Rendben! Csak hagy igyam meg! – kimentünk a kocsmából, vissza a Volturihoz. Dem útközben többször is közölte velem, hogy mekkora egy hülye vagyok.

43. fejezet: Búcsú

Sziasztok!
Itt a friss! Jó olvasást és szavazzatok, létszi!
Köszi, Puszi! :)

(Lucy szemszöge)

…- Jól van semmi gond! – lágyult meg Demetri hideg pillantása. – Szóval? – kivágódott az ajtó és bemasírozott egy régen halottnak hitt ellenségünk. Alec felpattant és máris előttem termet harci pózba. Még vámpírként is nehéz volt követni a mozgását.
Szemben Raul ugyanígy reagált.
- Nyugalom! – mosolygott Caius. – Nem akarunk harcot, még.
- Mit akarsz itt? – morogta Alec és kiegyenesedett, de készen állt rá, hogy azonnal cselekedjen, ha kell. Éreztem, ahogy Bella pajzsa egyenként rákúszik mindenkire.
- Nem tűnsz meglepettnek! – ingatta a fejét Caius.
- Már hozzászoktam, hogy olyan dolgok történnek, amik megmagyarázhatatlannak tűnnek elsőre. De gondolom meg van erre is a magyarázat, ahogy mindenre a világon.
- Meg van. Tudod az… - Alec felemelte a kezét, hogy abbahagyja.
- Nem érdekel!
- Hogy mered belém fojtani a szót? – füstölgött Caius.
- Semmit sem változtál! És ez lesz a veszted! – válaszolt halál nyugodtan a férjem.
- Vajon ezt mondod akkor is, ha a mérgem a húgodon töltöm ki? – gúnyolódott Caius. Alec szeme összeszűkült, neki akart ugrani, de Demetri időben elélépett.
- Ne merészeld bántani! – Félix Dem mellé sietett, nehogy Alec kitörjön.
- Mit akarsz itt Caius? – vettem át a szót.
- Holnap este a szomszéd erdőben eldöntjük ki az új vezér. Legyetek ott, ha nem akartok vérontást a városban. – azzal megfordult és elviharzott.
- Engedjetek hagy tépjem szét! – morogta Alec.
- Ne légy hülye! – léptem elé. – Nem csak ők ketten vannak itt! Megölnének! – a kezem az arcára tettem, amitől lenyugodott végre. – Azt akarják, hogy ideges légy, mert akkor nem tudsz jó döntést hozni.
Nagyokat sóhajtott és sikerült lenyugtatnia magát.

(Charlie szemszöge)

- Kopp! Kopp! – léptem be Hanna szobájában. Most is, mint kb. két órája, az ágyán feküdt a fal felé fordult. De most legalább nem sírt, mint mikor legutóbb itt jártam.
- Hogy tehette ezt velem? – kérdezte. Mellé ültem és a hátát simogattam.
- Bárcsak tudnám! – sóhajtottam.
- Én tényleg azt hittem, hogy fontos vagyok neki. – suttogta. – Menj el, kérlek! Egyedül szeretnék lenni.
- Rendben! – suttogtam és kihátráltam a szobából.
Neki dőltem az ajtajának. Ez így nem mehet tovább sokáig. Teljesen kikészült.
Vajon Jeremy tényleg hazudott neki? Ennyire félreismertem volna?
Nem, nem az nem lehet. Jeremy egy jó srác, aki szereti a nővérem. Vissza fog jönni és segíteni fog a Volturinak. De mégis olyan rossz előérzetem van. Valami azt súgja, hogy ennek a harcnak nem lesz jó vége.
Remélem tévedek! Hátha nem is kerül rá sor.
Talán el kellene menni a spanyolok főhadiszállására és végezni Caiussal. Akkor mindennek vége lenne. Igen, ezt fogom tenni!
Szólok Sethnek, hátha velem tart. Ő is szereti az ilyen dolgokat.
Rohantam a szobámba, de nem volt bent. Így leültem az ágyra és vártam. Hosszú még az este!

(Chriss szemszöge)

Beléptem a szobánkba. Sam az ágyon ült, karjában a fiammal.
- Szia! – köszöntem neki.
- Szia! – nézett rám, majd megütögette a mellette lévő helyet. Leültem mellé, most vettem észre, hogy Gian alszik.
- Milyen szép! – mondtam és megsimítottam a baba arcát.
- Igen, nagyon szép. Akárcsak az apja, nagyon hasonlít rád. – felállt és az ágyába tette a babát. Majd visszaült mellém, az arca gondterheltnek tűnt.
- Baj van? – kérdeztem félénken. Féltem a választól.
- Baj? Igen az van bőven. A testvérem eltűnt, fogalmunk sincs róla, hogy hol lehet… Te sosem vagy itt, szinte csak este látnak. A fiunk már három napja nem látott, mert mindig azután érkezel, hogy ő már elaludt és azelőtt mész el, hogy felébredne… - nem kiabált, csak suttogott, de attól még nagyon fel volt dúlva. – Ezenkívül ma megfenyegetett minket Caius, aki nem mellesleg 30 éve meghalt… Holnap pedig elmész egy csatába, ahonnan nagy eséllyel nem térsz vissza.
- Ne mondd ezt! – suttogtam.
- De így van! Mi lesz velem, ha te meghalsz? Mondd! És mi lesz a fiunkkal?
- Mit vársz tőlem mit tegyek?
- Maradj itt holnap! Maradj velem!
- Azt nem tehetem! Bármit, csak ezt nem. –felálltam és az ablakhoz sétáltam.
- Miért nem?
- Ugyan úgy ki kell vennem a részem a csatákból, akárcsak a többieknek.
- A többieknek nincs kisfiuk! – tiltakozott.
- De van családjuk! Ugyan úgy, mint nekem és neked. Szerinted, hogy érezné magát Hanna és Charlie, ha Alec vagy Lucy nem térne vissza? Nekik is a szüleikről van szó. Vagy te ha Félix nem tér vissza? Ők is elmennek holnap és én is elfogok. És vissza is fogunk jönni mind.
- Ebben te magad se hiszel!
- Sajnálom! Tudod, hogy mindet megtennék érted, értetek, de ezt nem tehetem. Nem hagyhatom őket cserben, most nem. És nem is fogom!
- Egyszer az életben te is lehetnél önző!
- Ott lesz a testvérem, a barátaim… Nekem is ott a helyem.
- Akkor nekem is! – állt fel és mellém sétált.
- Nem! A fiunk szüksége van rád! Legalább te maradj meg neki, ha nem nyernénk.
- Ha nem nyer a Volturi nekünk úgy is végünk.
- Ha nem nyernénk, elmenekülsz innen a Cullenékkel. Fogod a babát és elmész innen jó messzire. Amilyen messze csak tudsz. Érted? – kezem közé fogtam az arcát, forrókönnyei a kezemre potyogtak.
- Elmegyek! De ha te meghalsz, én már sosem leszek boldog. – suttogta. Magamhoz öleltem olyan szorosan, ahogy csak tudtam.

(Demetri szemszöge)

Heidi futott be a szobába és a karjaimba vetette magát.
- Ugye tudod, hogy holnap veletek megyek a csatába?
- Nem, nem, azt nem.
- De igen! Demetri! Ez a harc túl fontos ahhoz, hogy bárkit is mellőzön a Volturi az emberei közül.
- Csak féltelek! – sóhajtottam és a hajába csókoltam.
- Tudom! Ahogy én is téged! De vigyázzunk egymásra, ahogy mindig szoktunk. Mint egy nagycsalád.
- Mint egy nagycsalád! – ismételtem meg és megcsókoltam.