16. fejezet: Ezer igen

(Lucy szemszöge)

- Ez könnyű volt. - mondta Demetri elégedettem, amikor végeztünk.
- Mindet elégettük? – kérdezte Alex.
- Igen, mindet. – válaszoltam. – Indulhattunk vissza Volterrábe!

Amikor már csak egy félórányira voltunk jeleztem az őröknek a jöttünket. Két fiatal vámpír volt olyan 5 évesek lehettek.

Beléptünk a nagyterembe. Ott volt már az összes Volturis. Gratuláltak az új sikerhez és Heidi szalad Demetri elé. Milyen boldogok, régen én is ilyen voltam. És megpillantottam őt, ott volt Aro mellett. Egy szürke, selyem inget és egy fekete farmert viselt. De Janet nem láttam, pedig ilyenkor mellette szokott állni.
Furcsa mód csak Alec elméje volt elzárva, biztosan sehogy sem szeretne kapcsolatot teremteni velem. Végül is megértem!
- Hát visszatértetek! Nagyon hiányoztatok mindannyian. – köszöntött Aro. Megláttam Viktort amint előre furakodik. És nem hittem a szememnek. Jane kezét fogta, és szorosan magához ölelte. Majd mikor magamhoz tértem rájuk mosolyogtam. Rögtön megértették és visszamosolyogtak rám.
- Lucy add a kezed. – mindig az én elmémet vizsgálta át, mert ha valamit nem értett azonnal megkérdezhette. Legalább is ezt mondja! De megszoktam már, úgy, hogy nem zavar. De most a többiekét is átnézte utánam.
- Mit láttál fivérem? – kérdezte Caius.
- Semmi érdekeset. Könnyen elbántak velük. Nem történt semmi érdekes. És Lucy nagyon jól vezette a csapatát. Okosan cselekedett. – á, szóval ez egy vizsga volt, hogy megfelelően vezetem-e őket Alec és Jane nélkül. Igaz testőr parancsnok vagyok, de még sosem voltam egyedül küldetésen. Valamelyik az ikrek közül mindig elkísért.
De azért el kellett mesélnünk, ugyanis Caius túl kíváncsi.
Hosszan és unalmasan telt az idő. Kb. 2 óráig meséltünk. Minden részletet. Hányan voltak, milyen idősek voltak, hogyan küzdöttek…
Amikor el akartunk menni. Aro hirtelen felállt.
- Alec mondani szeretne valamit!
Mi még mindig ott álltunk középen. Alec pedig megindult felém. Szorosan előttem megállt, pár percig a szemembe nézett mosolygott, de zavarban volt, ezt furcsáltam.
Letérdelt elém és valamit elővett a zsebéből. Egy kis dobozkát.
- Lucy Volturi, hozzám jössz feleségül?

(Alec szemszöge)

- Lucy Volturi, hozzám jössz feleségül? – mondtam ki, könnyebb volt mint hittem. Pár pillanatig értetlenül nézett. Majd a nyakamba ugrott a szerelmem. – Ezt vehetem igennek?
- Nem, ezt ezer igennek veheted! – nevetett, a kezére húztam a gyűrűt és végre megcsókoltam. A teremben heves tapsvihar, huhogás és éljenzés csapott fel. De nem törődtünk vele, csak egymást néztük és újra megcsókoltam.
- Gratulálunk! – szólalt meg végül Aro – Milyen örömteli pillanat!
- Köszönjük! – mondtam és átöleltem Lucyt.
Mindenki oda özönlött hozzánk. Gratuláltak, viccelődtek. Végül Heidi is ideért.
- Ó, gratulálok, fiatalok! Legalább lesz mit megszerveznem. – a mennyasszonyom félve nézett rám, de aztán elnevette magát.
- Persze Heidi! Számítok rád. – és átölelte barátnőjét.
- Köszönöm! – ekkor már Heidi engem ölelgetett. - Jaj, míg el nem felejtem! Viktornak vettünk pár ruhát. Nagyon jó volt! – tapsikolt Heidi. – Ó, és Alec te sem úszod meg, neked is veszünk valami új öltönyt. – lefagyott a mosolyom. Tudtam ez mit jelent egy egész délután Heidit fogom követni, mert egyik sem lesz elég jó neki. És végül bemegyünk egy szabóhoz, aki olyan öltönyt készít, amilyet Heidi szeretne. De ezt a lányok nagyon mulatságosnak találták.
Következő a férje volt, Demetri, ő is gratulált és bocsánatot kért a felesége miatt.

Viktor állt elénk a húgommal. Aki azonnal a nyakamba ugrott.
- Tudtam én, hogy megjön az eszed! Bátyó!
- Viktornak köszönhető! – veregettem meg a vállát az említettnek.
- Tényleg? – Jane büszkén nézett a szerelmére.
- Igen, ő beszélt a fejemmel. Ő ébresztett rá, hogy óriási hülyeséget csinálok. Hogy elveszthetem azt aki a legfontosabb.
- De látom nem csak mi jöttünk össze! – mondta a kedvesem.
- Hát, igen. Elhívtam randira Janet és nagyon jól éreztük magunkat! – ezzel megcsókolta a húgomat. Ami egy kicsit zavart. Így hát meg köszörültem a torkom.
- Igen, de nekem ez még mindig furcsa! – mondtam.
- Nehogy féltékeny légy, még mindig ugyanúgy szeretlek téged is Alec. – viccelődött a húgom az én rovásomra, de kaptam tőle egy puszit. Persze mindenki nevetett, még én is elmosolyodtam.

(Lucy szemszöge)

- Végre vége! – nyögtem, amikor kimentünk a nagyteremből.
- Csak egy darabig jönnek majd az előkészületek. Emlékezz mi volt itt Heidiék esküvője előtt.
- Jaj ne! – fancsali képet vágtam – azt el se lehet felejteni.
Nézegetni kezdtem a gyűrűt, ugyan is még nem volt időm szemügyre venni. Nem volt túl nagy, de gyönyörű pont olyan amilyet szerettem volna. Egy kékkő csillogott középen, zafír, ha jól láttam. Körülötte apró fehér gyémántok villogtak a fényben és a gyűrű maga fehérarany volt.
- Gyönyörű! – mondtam ámélkodva, biztos nagyon drága volt.
Alec csak mosolygott, majd szenvedélyesen megcsókolt.
Megfogtam a kezét és futni kezdtem a szobánk felé. Mikor beértünk bezártam az ajtót és ő azonnal neki nyomott és vetkőztetni kezdett…

Boldogan simultam hozzá, ő az ujjával a vállamon körözött.
- Mit gondolsz Janenékről? – kérdezte.
- Boldogok! Miért?
- Olyan furcsa az én kishúgomnak barátja van.
- Igen, igen. De gondolj bele, ő is ugyanígy érzett amikor te összejöttél velem.
- Meglehet!
- Heidinek nem lett igaza.
- Mi?
- Heidi szerint Janenek sose lesz pasija. De tévedett!
Alec felnevetett.
- Szerintem itt mindenki ezt hitte. Jane nem összebújos típus, vagyis nem annak néz ki.
- Te se gondoltad volna?
Huncutul rám mosolygott és megcsókolt. Újra hozzám bújt.- Nem tudjuk megunni. – s végig simítottam a hátát…

15. fejezet: Idegenvezetés

(Viktor szemszöge)

- Jól döntöttél!
- Úgy gondolod? - ő csak mosolygott válaszként. - Ezentúl embereket kell ölnöm, ugye?
- Igen, ha erős akarsz lenni, akkor igen. A mi családunk embereken él, de vannak akik állatokon. Én tőlük jöttem.
- Értem én, csak borzasztó!
- Eleinte az, de majd megszokod. – ekkor szembe jött egy óriási vámpír – Ó, Félix hagy mutassam be Viktort, a Volturi legújabb tagját.
- Á, örvendek, Viktor. – köszönt, majd kezet ráztunk.
- Félix, történt egy kis baleset, Anórát az enyém melletti szobában találod. Bejött Viktorhoz, pedig tudhatta volna már.
- Értem! Sajnálatos! Ügyes titkárnő volt.

Egy barna, nem túl magas, de nem is alacsony, olyan átlagos vámpír közelített felénk.
- Demetri, bemutatom neked Viktor Volturit!
- Ó, szia! – rázta meg a kezem, majd elfordult, hogy elmenjen, de – Ő, Lucy, látom túl tetted magad a tudod kin.
- Igen, végeznem kell a feladataimat, nem szomorkodhatok örökké!
- Ennek örülök. – majd elment.

Bemutatott még pár embert, majd kérdezgetni kezdtem.
- Ki az, aki miatt szomorkodtál? Észrevettem, hogy senki se mondja ki a nevét. Miattam?
- Nem tudták el akarom-e mondani neked, Alec az. Igen, az ő ruháját hordod. – mondta, mert végig néztem magamon. - Egy pár voltunk. De ennek már vége.
- Mi történt? – kérdeztem, és ő mindent őszintén elmondott nekem.

Az első órámon. Egy vámpírt kellett volna sétáltatnom, de szegényt állandóan a falnak vezettem.

(4 hét múlva)

Jókat nevettünk az órákon. De valami feltűnt, bár nem mutatta, de Lucy még mindig nagyon szomorú volt. A mosolya nem volt őszinte és többnyire a szobájában gubbasztott.
- Még mindig szereted, igaz? – kérdeztem, elkomorodott és nem válaszolt, csak nézett maga elé. – Miért nem beszélsz vele? Kerülitek egymást! Miért nem…
- Próbáltam, de nem hallgat meg. Mindegy ez az én bajom. – megrázta a fejét és újra rám nézett mosolyogva. - Holnap kiviszlek az emberek közé, persze nem Volterrába, hanem egy közel falucskába. Nincs sok lakosa. Remélem megmarad neki az összes.

Találkozni szerettem volna ezzel az Aleckel. Mert már mindenkit ismerek, de vele még nem volt alkalmam beszélgetni, csak futólag.
Jane mutatta meg merre menjek.
- A bátyámat keresed?
- Igen, azt hiszem.
- Az első emeleten a második ajtó jobbra. De lehet, hogy nincs ott.
- Köszi! – mondtam és kezet csókoltam neki. Majd még vissza is néztem és rákacsintottam, mire ő elmosolyodott.

Első emelet második jobbra.
- Á, meg is vagy! – kopogtam be.
- Tessék! – jött a válasz.
- Szia. Remélem nem zavarok. Csak jöttem megköszöni a ruhákat.
- Szívesen, látom jók lettek. Heidi egyszer biztos becipel téged Volterrába, hogy legyen saját ruhatárad.
- A barna hajú lány? Ő, Demetri felesége ugye?
- Igen, ő. Nagyon szeret vásárolni.
- Hát, majd csak túlélem valahogy. – nevettem, sosem szerettem vásárolni, de tényleg nem nyúlhatom le örökké Alec cuccait.
- Ki lett a tanárod? Jane?
- Nem, ízé… ő… Lucy. – mondtam ki félve.
- Ó… - csak ennyit mondott, de egy pillanatra lefagyott. – Jól jártál vele. Ügyes, legalább is ezt hallottam.
- Tudok rólatok. Elmondta.
- Ó, tényleg. – lepődött meg, de meg is könnyebült.
- Meglepett?
- Igen, eléggé. Nem hittem volna, hogy elmondja. Tudod amikor összejöttünk, akkor se akartuk elmondani senkinek sem. Sokáig titkoltunk, de mindegy. Már úgy is vége.
- Nem kéne megbocsátanod neki? Szerintem még mindig szeret.
- Már bocs, de ezt nem veled fogom megbeszélni. Már biztos vár rád. Jobb ha mész. – dobott ki a szobájából Alec.
Hát ami ezt illeti nem egy kedves fickó.

Lucy szobája felé vettem az irányt. Még nem is kopogtam.
- Gyere csak Viktor. – szólt ki.
- Hát te hová mész? – láttam, ahogy előveszi a köpenyét és tiszta feketében van.
- Van egy küldetésem. El kell mennem Dél- Amerikába. Megint vámpírokat teremtenek, hogy a területekért harcoljanak.
- Ó, kik mennek?
- Demetri, Félix, Selena, Alex és én. Miért?
- Semmi, csak érdekelt. Akkor kivel megyek ki a faluba?
- Majd, ha visszatértem elmegyünk. Legalább gyakorolhatsz kicsit. – nevetett.

(Alec szemszöge)

Kopogtam Lucy szobájának ajtaján, de nem az a hang válaszolt akit vártam.
- Gyere be! – szólt ki Viktor. – Szia Alec! Lucyt keresed?
- Igen! Nem tudod hol van?
- Épp egy órája ment el a küldetésére.
- Miféle küldetés?
- Tudod, a Dél- Amerikai.
- Persze, persze. Tudok róla. – hogy felejthettem el. – Nem tudod mikor jönnek vissza?
Megrántotta a vállat.
- Bolond vagyok honnan is tudhatnád!?
- Miért kerested?
- Semmi, nem lényeges. Viszlát!
Azzal kiléptem a szobából. Ha nem Viktor kért volna rá, hogy bocsássak meg, akkor azt hinném együtt vannak.
Sajnos nem jártam sikerrel, de legalább lesz időm gondolkodni, hogy melyiket is válasszam…

14. fejezet: A tanár

14. fejezet: Tanár

(Lucy szemszöge)

Egy teljes napig sírtam, majd amikor befejeztem megkerestem a fiú szobáját.
Ott töltöttem minden percemet. Az ágya mellett ültem és gondolkoztam. Továbbra se bánom, Aro is megmondta helyesen cselekedtem.
Ez idő alatt kiderítettem, hogy Viktornak hívják a srácot. Volterrában élt, egyedül. A családja nem rég hallt meg.
Megpróbáltam megnyugtatni a tudatán keresztül, de nem használt.

Letelt a három nap, a tagjai már nem égtek annyira. A szíve megállt. Felült az ágyon és rám nézett.
- Hol vagyok?
- A Volturinál!
- A Voltu… minél?
- A Volturinál, ez egy vámpír család és ennek leszel a tagja mostantól. – felugrott az ágyra.
- Ne… Ne gyere a közelembe! Vámpír!
- Ne hülyéskedj, nem érünk rá. Még el kell vigyelek Arohoz. Ja , és még el nem felejtem te is vámpír lettél.
Azonnal abba hagyta a hadonászást és rám nézett.
- Nem vagyok őrült! Autó balesetet szenvedtél, én pedig megmentettelek. Vagyis nem én, hanem Tanya, én csak átváltoztattalak, hogy életben maradj.
- Én… Én emlékszem. Egy szőkelány ugrott elém, elrántottam a kormányt, az égető fájdalom. És most olyan furcsa a hangom. Olyan csilingelő!
- Ott egy fürdő, nézd meg magad. És öltözz át. Hoztam neked ruhákat, ha jól gondolom akkor Alec ruhái jók lesznek. – mutattam egy ajtóra – De siess! Dolgunk van!
- Ég a torkom, ez normális? – kiabált ki.
- Csak szomjas vagy!
- Mamám!
- Mi az?
- Csak… Olyan más vagyok. Olyan helyes.
- Ne bókolj magadnak, inkább siess. – pirítottam rá.

Kopogtak. Anóra jött be, pont mikor Viktor kilépett a fürdőből.
- Aro kérdezi, hogy felébredt-e a fiú?
- Anóra menj ki, azonnal. – de későn szóltam. Viktor rá vetette magát és már a vérét szívta. – Pompás! Kereshetünk új titkárnőt!

- Mester! – hajoltam meg mikor beléptem. – Viktor felébredt.
- Ó, szóval Viktornak hívják. Nyújtsd a kezed fiam. – Viktor rám nézett, én helyeslően bólintottam.
Aro az ő kezét is megragadta. Miközben a gondolatait olvasta, én elmondtam mit csinál.
- A mester vagyis Aro, a gondolataidban olvas. Én is tudok, de nekem nem kell testi kapcsolat.
- Én tudok valamit? – kérdezte Viktor, amikor Aro elengedte.
- Mindjárt megtudjuk! Lucy? – fordult felém Aro. Én lecsuktam a szemem és koncentráltam. Ő se tud róla, ezért még nehezebb lesz kideríteni.
Tíz percbe került kb. míg rájöttem, hogy mi a képessége.
- Viktor, irányítja az embereket és vámpírokat is. A cselekedeteiket és a gondolataikat egyaránt.
- Érdekes! – szólt Caius.
- Ő Caius, a másik pedig Marcus. – súgtam Viktornak.
- Mond, Viktor, nincs kedved csatlakozni hozzánk. Megtanítanánk hogyan használd az erőd. Lenne családod. De persze vannak kötelezettségek is. Ahová mi küldünk, odamész. És teszed amit parancsolunk. Nos, mit mondasz?
- Azt hiszem, csatlakozom. Nincs családom, nincs életem. Nincs hová mennem.
- Ez esetben, Viktor Volturi köszöntelek a családban. Lucy lesz a tanárod. Hozzá fordulj, rá hallgass.
- Mester! Történt egy kis baleset! Anóra!
- Igen, láttam. Küld érte Félixet. Majd elintézi.
- Most mehettek, vezesd körbe, drága Lucy.
- Igenis, mester. – hajoltam meg és Viktor követte a példámat.

13. fejezet: Hazudni bűn

(Lucy szemszöge)

- Tanya! Mit akarsz tőlem? – kérdeztem.
- Azért loptam el a köpenyt és a nyakláncot, hogy Volturisnak adjam ki magam és azt mondtam volna, hogy te küldtél ezzel a fiúval, hogy vigyem Aro elé. Meg kell menteni! Érted? Ő különleges!
- Miért akarod, hogy Volturi legyen? Azt hittem utálsz minket!
- A nővéreimmel megállapodtunk, hogy egy darabig nem fogadunk be senkit. Nem tehetek érte semmit! Mi még gyászolunk! De nem hagyhatom meghalni. – könnyek nélkül sírni kezdett.
- Mi történt vele? És, hogy hoztad ide? Hiszen mindjárt meghal!
- Eljöttem Volturrába, hogy bosszút álljak. Hülyeség tudom, de hirtelen méreg vezérelt. Ez a fiú pedig majdnem elütött. Az én hibám volt, és ő fog belehalni. Kérlek! Vidd el Volterrába! – azzal elrohant. Ha utána megyek a fiú biztosan meghal.
Felvettem a köpenyem, zsebre tettem Alec nyakláncát és felkaptam a fiút.
Gondolatban és igazából is kiabálni kezdtem Félixnek.
Azonnal ott termett.
- Mi történt?
- Ez a fiú haldoklik! El kell vinnünk Arohoz, hogy átváltoztassa. Tanya tette ezt vele, ha utána megyek a fiú meghal. – hazudtam. Tudtam, ha az igazat mondom, a fiút megölik.
- De, de… Vérzik.
- Ne vegyél levegőt! Bírj magaddal Félix! Érted? Ez parancs! – Félix felett álltam a rangsorban. Janenel és Aleckel együtt. Testőr parancsnokok voltunk.
- Igenis! – mondta és nem vett többé levegőt. – Vigyem?
- Nem kell! Viszem én! Nekem nem jelent akkora kísértést! – ez igaz volt. A Cullenéknál megtanultam uralni a szomjam, még akkor is ha vér volt előttem. Volt, hogy segítettem Carlislenak ellátni a betegeket. Így tettem a spanyolnátha idején is. – Gyere már! – mordultam Félixre aki csak állt bambán.

Alec futott oda hozzám. Amint megérezte a vért az orra elé kapta a kezét.
- Mi történt? – kérdezte.
- Tanya tette, viszem Arohoz, hogy átváltoztassa. – hazudtam megint. Arot nem tudom becsapni, csak abban bízok, hogy elhallgatja a titkom.
- Nem hiszem, hogy jót ötlet!
- Azt mondod hagyjam meghalni? – kiabáltam.
- Lehet, hogy jobb lenne.
- Nem hiszek a fülemnek! Alec!
- Ki tudja mit akart vele Tanya!
- Veled vagy nélküled, de én elviszem Arohoz. Nem akadályozhatsz meg.
- Jól van, vigyük Arohoz. – hajtott fejet a szerelmem.

- Hát ti? – kérdezte Aro amint benyitottunk.
- Tanya megszökött, ez a fiú pedig megsebesült. Szerintem különleges. Kérlek, mester változtasd át!
- Átváltoztatjuk, de te fogod megtenni, Lucy.
- Én?
- Igen, te. Próbáld meg! Uralod a szomjad, nem? Tedd meg, menni fog. Nem esik baja!
- Hát jó!
Odaléptem a fiúhoz, lehajoltam hozzá.
- Ez fájni fog! – súgtam a fülébe, bár szerintem nem értette már és megharaptam a nyakán.
Elöntött a mámor. Azt hittem nem bírom abbahagyni, de sikerült. Eltéptem a szám a nyakáról és letöröltem róla a vért. A fiú előttem vergődött kínjában.
- Félix, vidd fel az egyik szobába! – parancsolta Aro. – Lucy, add a kezed.
Félve léptem oda hozzá, de nem tehettem mást. Megragadta a kezem és az emlékeimben kutatott.
- Szóval, találkoztál Tanyával. De legalább tudjuk mit is akart! Jól döntöttél a fiúval kapcsolatban. Ha közénk áll te leszel a tanára és kutasd fel a nevét, amint tudod. – utasított Aro.
- Igen, mester. – intett, hogy elmehetek. Megfordultam és láttam amint Alec kilép a teremből és becsapja az ajtót.
Hazudtam neki! Kifutottam Alec után.

Hazudtam neki! – csak ez járt a fejemben ahogy nyargaltam a folyosókon. Elértem a szobáját, éreztem, hogy bent van. Kopogtam, de nem jött válasz, így hát benyitottam.
- Alec… én… - kezdtem volna.
- Hazudtál, de miért?
- Mondcsak mit tettél volna, ha megtudod, hogy Tanya bízta rám? Megölted volna! És miért? Mert nem bíztál volna benne. – nem hagytam, hogy megszólaljon – Tanya azért bízta rám, mert tudta, hogy én meghallgatom és életben hagyom. Nem kérek elnézést, nem kérek bocsánatot! Mert nem bánom amit tettem. Szeretlek! De nem hagyhattam meghalni. – kivettem a nyakláncát a zsebemből, ledobtam a földre és sírva kirohantam.

Naná, hogy Félixbe ütköztem.
- Mi? Mi történt? – kérdezte, de én ott hagytam.

(Alec szemszöge)

- Mi? Mi történt? – hallottam Félix hangját.
Kopogtak a nyitott ajtón.
- Mit tettél?
- Hogy én? Nem Félix, nem én vagyok a hibás. Lucy hazudott nekem és neked is. – majd elmondtam neki az igazat a fiúval kapcsolatban.
Ő elgondolkozott, nem szólt egy ideig, már azt hittem kiment, én ugyanis még mindig az ablakon bámultam ki.
- Tudod, azt mondják a szerelem mindent legyőz. – letett valamit az asztalra és kiment – Mindent! – szólt vissza még egyszer.
Odaléptem az asztalhoz és felvettem a nyakláncomat.
Mérgemben visszavágtam rá, de akkora erővel, hogy kettétört az asztalom.

Megint kopogtak.
- Ki az már megint? – szóltam ki mérgesen.
- Csak én! – hallottam a húgom ismerős hangját.
- Mit akarsz?
- Nyugi, Alec! Hallottam mi történt.
- Gondolom örülsz! Már nem vagyunk egy pár.
- Lehet, hogy jobb így. De azért gondolkodj még az előbb történteken! – megölelt és egy puszit nyomott az arcomra, majd kiment.
Egész éjjel gondolkoztam, de nem ment. Még nem tudtam megbocsátani.

12. fejezet: Látogató

Sziasztok!
Megint ugrottam az időben, remélem ez nem zavar titeket! :)

(Alec szemszöge 5 év múlva)

Öt év alatt nem történt semmi, csak Demetri és Heidi bejelentették, hogy összeházasodnak. Lucy és Jane voltak a koszorúslányok, én Demetri tanúja voltam és Selena volt Heidié. Az este jól telt, sokat táncoltunk, nevettünk. Mindenki boldog volt.

Másnap támadt egy ötletem és elmentem a könyvtárba.
Félvérek után kutattam.
- Félvérek… Félvérek… - keresgéltem hangosan.
- Félvérek? – kérdezte egy ismerős hang. Gyorsan hátra fordultam, mennyire meggondolatlan voltam.
- Szia Alex! Mit keres a könyvtárban?
- Követelek.
- Hogy mi?
- Túl izgatott voltál. Én pedig kíváncsi. – mondta, nem is bánta amit tett.
- Értem, szóval jogosnak tartasz bárkit követni és kihallgatni, ha te úgy akarod? – kérdeztem némi éllel.
- Jaj, ne nyafogj! Miért érdekelnek a félvérek?
- Semmi közöd…
- Ne gyerekeskedj! – szakított félbe.
- És téged miért érdekel, hogy engem miért érdekelnek a félvérek? – bugyután nézett rám.
- Jó, mindegy, hagyjuk. – kicsit lassú a felfogása. – Mondcsak szerinted mi baja veled Selenának? – bökött meg az ujjával. - Kerül téged és mérges rád, érzem.
- Fogalmam sincs. – hazudtam.
- Miért nem mondod el? Tudom, hogy hazudsz!
- Jó, de te akartad… - kezdtem volna amikor egy sikoly szakított félbe, majd még egy.
- Mi a fene?
- Gyerünk! – nyargaltunk ki a könyvtárból fel az emeletre.

Ekkor jöttünk rá, hogy a hangok az én szobámból jöttek és az egyik Lucyé volt.
De amikor odaértünk csak a kitört ablakot találtuk.
- Mi történt? – kérdezte Alex.
De a szerelmem nem válaszolt csak állt és az ablak maradványait nézte. Odaléptem hozzá és átöleltem. Addigra az összes Volturis az én szobámban tolongott.
Aro is ideért végre.
- Tünés! Menjetek a dolgotokra. – csak Jane és mi hárman maradtunk.
- Mi volt ez az egész? – kérdeztem.
- Tanya! – ennyit mondott.
- Hogy ki?
- A Delinai Tanya. Mikor beléptem a szobádba itt volt. Én pedig sikoltottam, majd ő is. Megfogott valamit és kiugrott az ablakon.
- Mit vittek el? – kérdezte Jane.
- Nem tudom… - ekkor vettem észre, hogy mi is tűnt el – Várjatok. A Volturi nyakláncom és Lucy fekete köpenye tűnt el.
- De mi… - kezdte Jane.
- Hát nem értitek? – vágott közbe Lucy - Be akar jutni. Ezért kellett egy köpeny és egy nyaklánc. Csak, hogy rám nem gondolt.
- Jane, szólj Demetrinek, Félixnek, Selenának és Alexnek meg akinek csak tudsz és mennyetek ki. Keressétek meg Tanyát! – felénk fordult Aro. – Lucy menj és ellenőrizd mindenkinek a tudatát aki be akar jönni ide. Alec kísérd el, lehet, hogy nem egyedül jön.
- Igenis. – mondtuk egyszerre és kiviharzottuk a szobámból.

- Szerinted ezek után próbálkozik?
- Nem tudom, de ne aggódj! Nem fog történni semmi. – nyugtattam életem szerelmét.
- Mit akarhat?
- Talán bosszút.
- De akkor elég lenne valamelyikünket elkapnia és megölnie. Nem valami mást akar! – rázta a fejét.
- Nem tudom. – odaléptem és megcsókoltam.
Jane jelent meg.
- Aro küldött! Nem találjuk szükség van rátok. Gyertek ki keresni.
A drágám még mindig a gondolataiba merült.
- Lucy! – hívtam.
- Megyek!

(Lucy szemszöge)

- Akkor Lucy és Félix mennek északnak, Alec és Demetri keletnek, én és Alex délnek és te, Selena és még ti hárman – Jane rábökött három vámpírra – mentek délnek. Megértettétek?
Válaszul mindenki megindult a kiadott irányba.

- És, hogy megy neked és Alecnek? – kérdezte Félix.
- Megvagyunk. Miért? – válasz közben kinyújtottam a tudatom hátha érzek valamit.
- Semmi, csak kíváncsiskodtam. Csak azért, hogy nem vele lettél beosztva!
- Azért, hogy mindenkivel legyen valaki aki érzi egy vámpír közelségét. – Félix sose gondolkozik, mindig csak beszél, ráztam a fejem.

Ekkor megéreztem valamit.
Szólni akartam Félixnek, de észrevettem, hogy Tanya szól hozzám.
- Lucy! Lucy! Kérlek rázd le azt a másikat, beszélnünk kell. – ezt ismételgette magában.
- Félix, váljunk szét! Te menj arra – mutattam az ellenkező irányba – ott találod az egyik Delina tagot, én pedig megyek Tanya után.
- Rendben! - ezzel eliramodott.
- Sajnálom! – súgtam – De be kellett csapnom téged!
És elindultam Tanya felé.
Egy tisztáson találtam rá, egy haldokló fiú felett.

11. fejezet: Csata 2.

Sziasztok!
Szeretnélek benneteket megkérni valamire. Ebben a fejezetben váltakoznak a szemszögek, és két szemszög között álljatok meg, létszi és képzeljétek el. Köszönöm!

(Lucy szemszöge)
A két csapat megindult a másik felé. Láttam amint Vladimír odamanőverezik Alec elé. Tudtam mit akar befejezni a régi küzdelmet. De a kedvesem csak mosolygott.
Túl sokáig figyeltem őket, mert egy jókora pofon ébresztett fel. Neki vágódtam egy fának, azonnal felálltam, a fa viszont kidőlt. Egy fiatal vámpír állt előttem, gondolom legalább is, mert nagyon erős. Felkapott és megint el akart hajítani, de belekapaszkodtam a kézébe és kitéptem azt. Felüvöltött fájdalmában…

(Alec szemszöge)

- Most is elfutsz vagy befejezed a csatát? – kérdeztem gúnyosan.
- Ne is reménykedj, hogy elmenekülök. – mondta Vladimír.
- Ennek csak örülök. Végre igazi férfi lettél.
- Régóta vártam ezt a pillanatot. – mondta ő vérszomjasan.
- Én is. Főleg miután legutóbb nem volt elég merszed végig játszani a mecset.
- Ezt élvezni fogom.
- Én szintén.
Egymásnak rontottunk. Egyikünk se kerekedhetett felül. Erősebb, mint gondoltam. De ez sem lesz akadály. Túl nagy volt nekem, de emiatt lassabb is volt nálam.
Végre sikerült felé kerekednem, neki dobtam az egyik társának, mindketten több métert zuhantak. Ekkor láttam ahogy fellobban az első máglya.
-Lucy! – láttam meg a kedvesem, amint a máglyára dobja egy vámpír darabjait…

(Lucy szemszöge)

- Egy meg volt.
A következő kezdőt szinte egy darabban égettem el.
De ekkor észrevettem, hogy valaki a mijeink közel lángol. Noa, egy nagyon fiatal vámpír lány. Nem ismertem, de sajnáltam.
Körbe néztem, hogy áll a csata. Láttam, hogy Demetri épp most használja az előbbi máglyámat.
Alec és Vladimír dobálják egymást. De nem féltettem őt. Mert éreztem Vladimír bizonytalanságát.
Heidi! Veszélyben van. Két vámpír kerítette be, és egyre közeledtek hozzá, beszorult a hegyoldalhoz. Azonnal odarohantam és ráugrottam az egyikre. Lerázott magáról, de a barátnőmet megmentettem.
Stefan volt és Anita. Én a férfire ugrottam. Ő már keményebb dió!
Éppen, hogy elkezdtünk harcolni. Rugdosni, dobálni egymást. Mikor Félix repült el közöttünk. Nem lett semmi baja, de három fa kellett, hogy megálljon.

Támadt egy ötletem. Bevetettem Jane képességét. Stefan a földre rogyott és üvöltött. Néztem ahogy szenved. El akartam égetni, de egy román rám ugrott…

(Alec szemszöge)
- Lucy! – kiáltottam. Oda akartam futni, de Vladimír megint előttem termett. – Engedj! – kiáltottam rá.
Nem szólt, csak morgott.
- Engedj, még szépen mondom. – morogtam és felvettem a harci állást.
- Mi van? Csak nem szerelmes a kicsi Alec! – válaszolta gúnyosan.
- Most véged! – ugrottam neki.
Sokáig viaskodtunk, de nem sikerült megkerülnöm. És Lucy? Lucy legurult a hegyoldalról és utána futott az a némber. Csak nehogy baja essen…

(Lucy Szemszöge)

- Áúú, a fejem. – bevertem. Ekkor valaki belém rúgott, 3 métert repültem, amikor megállított a hegy. Hialda volt az.
Felugrottam és neki rontottam. Most ő landolt a falon. Beleremegett az egész hegy. Odafutottam hozzá felkaptam és megint elhajítottam.
Majd furcsa szédülés fogott el, Hialda használta az adottságát. Elestem és azt hiszem el is ájultam.
Mikor az eszméletemhez tértem, már csak Hialda távolodását láttam.
Felpattantam és utána futottam.

Hirtelen elkanyarodott a sínek felé és felugrott egy vonatra…

(Alec szemszöge)

Vladimír a földre esett fájdalmában.
- Menj! – kiáltott Jane. – Őt elintézem. – ezzel egyidejűleg bele rúgott az ellenfelembe.
- Köszönöm! – és elfutottam Lucy irányába. Le a lejtőn.

Mikor leértem láttam, hogy csata volt, de nincs máglya. Majd megláttam a lábnyomokat is.
Követtem őket, a vonatsíneknél abba maradtak. De Lucy illatát még éreztem, így hát tovább futottam a sínek mentén…

(Lucy szemszöge)

Utána ugrottam, nem gondolkodtam, hogy mit látnak az emberek és mit nem.
Hasba ütöttem Hialdát, aki végig szántotta a vonatot és egy óriási hókupacot halmozott fel. Mikor megállt, visszafutott hozzám és folytattuk ostoba harcunkat. Egyszer az egyikünk repült, másszor a másik.
Ütöttük egymást, tüzet akartam gyújtani, de a havon és a fémen nem ment. Elaltatni is próbált, de nem ment neki, mert lassú volt a képessége.
Végül meg elégeltem és ledobtam a vonat végéről. Gurult lefelé, én pedig utána ugrottam, majd futottam lefelé a lejtőn.

Egyszerre értünk le. Azonnal felkaptam és hátra bilincseltem a kezeimmel az ő kezét.
- Kérlek ne! – kiabálta. Az életéért könyörgött. Nem tudom megtenni. Nem tudom megölni azt, aki így könyörög nekem.
Elméláztam, elgondolkodtam. Kapott az alkalmon és kihúzta a kezeit az enyémekből és ellökött. Menekülni akart, de Alec elkapta.
Most ért ide. Elkezdtek szintén verekedni. Végül hozzájuk siettem és kitéptem Hialda kezét, Alec a másikat.
Majd meggyújtottam a máglyát.
- Ez volt Hialda! – és sírni kezdtem.

(Jane szemszöge)

Mindegyiket megöltük. Csak kettőt nem. Stefan és Vladimír elmenekült, megint.
- Nem lehet igaz. – toporzékoltam. Vladimír az én kezeim közül csúszott ki.

Akkor rohantak el amikor meglátták Hialda máglyáját.
Vladimír megfenyegette rajtam keresztül a bátyámat: - Ezért még számolok Aleckel. Add át neki, te szipirtyó. – azzal elrohantak és mi nem tudtuk követni őket. Stefan bevetette a képességét. Még Demetri se találta őket.
- Óriási Hiba!!! – kiabáltam. Majd a mesterhez siettem.

- Hányat vesztettünk?
- Hármat, mester.
- Kiket?
- Noát, Amint és Bent. Senki mást!
- Sajnálatos, de szép eredmény! Jó munkát végeztettek.
- Vagyis, Alec és Lucy még nem tért vissza. De Vladimír érezte, hogy Hialda halt meg, mivel megfenyegette Alecket.
- Várunk rájuk egy napig. Utána visszamegyünk Volterrába.

(Lucy szemszöge)
Kb. egy órát sírtam, majd visszamentünk a Volturihoz.
- Köszönöm, hogy ma itt voltál velem! – mondtam a szerelmemnek. Aki nem szólt csak egy csókot nyomott az arcomra.

Amikor visszaértünk Jane rohant elénk és a bátyja karjaiba vágódott.
- Tudtam, hogy visszatértek. - majd olyat tett amire nem számítottam. Megölelt!
Ezek után Aroékhoz mentük, ők pedig boldogan üdvözöltek.
El kellett mesélnünk mindent. Én mondtam, Alec pedig kiegészítette. Azt is elmondtam, hogy már megint elfelejtkeztem a másolt erőkről. Ezt a hibát nem követhetem el még egyszer. Arról nem szóltunk, hogy nem tudtam hogyan cselekedjek. Ezt csak Aroval osztottuk meg. Eltűntettük amennyire lehetett a csata jeleit és visszaindultunk Volterrába.

10. fejezet: Csata 1.

(Lucy szemszöge)

Másnap hajnalban már Alec teljesen feketében fogadott. Fekete ing, fekete farmer és a szokásos fekete köpenye, amit midig felvesz, ha elmegy Volterrából.
Én is felöltöztem. Felvettem egy fekete nadrágot, fekete blúzt és a köpenyt. Utáltam teljesen feketébe öltözni, de ez amolyan rituálé volt a Volturinál.
Persze megint mi érkeztünk utoljára, ha kikapcsolták volna a hangot, biztosra veszem, hogy egy temetésre tévedtem. Mindenki talpig feketében, hófehér bőrrel. Mikor kiléptünk még sötét volt. Gyorsan és halkan végig futottunk az utcákon. Hideg volt, bár mi nem éreztük.

Erdélyben tél volt. Hideg tél. Nem tudom, hogy fogok tüzet gyújtani, de mindent megteszek.
Már vártak minket a románok. Ugyanis pár napja találkoztunk az egyik tagjukkal, de nem ölhettük meg, Aro megtiltotta nekünk. Azt mondta előbb tárgyalunk aztán cselekszünk.
Ott volt az összes román. Kb. 20-an. Semmi sem állhat az utunkba, ennyivel elbánunk.
Aro, Marcus és Caius állt elől az első sorban. Majd rögtön mögötte Jane, Alec, én, Renata, Demetri és végül Félix. Hátul pedig a többi Volturis.
- Örülök, hogy újra találkozunk. – mondta Aro.
- Ez az érzés nem kölcsönös. – mondta egy magas, barna hajú, viszonylag vékony férfi. Gondolom ő Earon, a románok mostani főnöke.
Azonnal feltűnt Vladimír, Stefan, Hialda és Anita. Vladimírról sokat hallottam, Aleckel harcolt, de meglógott előle. Az ő felesége volt Hialda. Barátja Stefan, a felesége Anita.
Aro továbbra is mosolygott.
- Mit akartok? – mondta végül ki Earon.
- Ezt inkább mi kérdezhetnénk. Figyeltetsz minket, vámpírokat gyűjtesz magad körén. Nem gondolod, hogy messzire mész? – mondta a mester nyugodtan.
Az összes román csodálkozott.
- Igen, tudunk róla, hogy figyeltél minket.
- De honnan? Ki árult el? – kiabált Vladimír.
- Nem nálatok van az áruló, hanem az egyik Volturi tagunk képessége buktatott le.
- Vajon melyik lehet? Ez veszélyes, nem is tudtam meg róla semmit. –olvastam Stefan gondolatait.
Ekkor vettem észre Szofit és szóltam Aronak az elméjében, hogy az egyik román Alec ellentéte. Visszaadja az emberek érzékeit, igaz az adottságokat nem tudja. Már Alec és az egész Volturi tud róla, ugyanis mindegyiknek szóltam. Majd tovább kémleltem az ellenség eszközeit. Semmi különöset sem találtam. Volt köztük eső fakasztó, szintén tűzgyújtó, tárgymozgató. Stefan viszont eltudta tűntetni a nyomait, a szagát is és hasonlók. Így menekültek meg az első csata után. De ezenkívül semmi különös.
- Szabad-e tudnunk melyik?
- Én – álltam elő.
- Egy ilyen fiatal lány. Nagyon tehetséges lehetsz.
- Az is. – jelentette ki Marcus. – De ne az ő adottságáról beszéljünk.
- Tőlünk vettétek át a vámpírok feletti uralmat, és mi ezt visszaköveteljük. Jogunk van hozzá.
Morogni kezdtünk, főleg Félix. Aro nyugalomra intett.
- Jól tudjátok miért. Nem voltatok alkalmasak erre a feladatra. – válaszolta nyugodtan.
- Pont ti mondjátok! Kinevezitek magatokat bíráknak és kedvetekre ölitek a vámpírokat.
- Tudod jól, hogy ez nem igaz. Csak azokat öljük meg akik veszélyeztetik a lebukást.
- És mi? Mi nem csináltunk semmit.
- Még nem, de akartatok az előbb ismerted be.
Aro megparancsolta Alecnek, hogy próbálkozzon. Egy pillanatra elfehéredett az ellenség szeme, mert hatott a szerelmem adottsága, de máris elmúlt. A románok elégedetten vigyorogtak, de mi sem mutattuk, hogy kétségbe estünk volna.
- Akkor nem vonultok vissza? – kérdezte Caius ridegen. A románok nem szóltak. – Rendben ti írtátok alá a halálos ítéleteteket.
És Aro jelt adott. A két csapat megindult a másik felé…