36. fejezet

Sziasztok! :)
Itt az utolsó fejezet. Névnapom alkalmából megkapjátok. Igaz, csak holnap lesz, de nem lesz időm feltenni.
Bár meg kell mondjam nem ez lett életem legjobb fejezete. De ez van... Sajnálom! :(
Kicsit hiányozni fog a történet, de egyszer minden véget ér. Legjobban Lucy és Alec, meg persze Demetri(ki hitte volna? :D).
Remélem megérte olvasni, mert nekem egy élmény volt írni. Köszönök szépen minden kritikát, amit kaptam. Köszönöm, hogy a rendszeres olvasóim letettek. Igazából volt már egy búcsúzó bejegyzésem, szóval ennyi elég is lesz most. :D
Jó olvasást még utoljára! :)
Puszi! :)

(Lucy szemszöge)

Miután Edwardot biztos kezekbe adtam, sétálgattam kicsit, majd visszaindultam a szállásunkra. Majd a doktor eldönti, hogy megmenti-e. Én nem tudtam megtenni. Hátha ő igen.
Csendben sétáltam az utcán, a csuklyám a fejemen, a kezeimen kesztyű, senki se láthatott meg. Amúgy is este volt már, de a biztonság kedvéért. A macskakő csendesen kopogott a lépteim nyomán. Vizes volt az utca és koszos. A levegő füsttel teli. Szomorú, hogy hova jutott az emberiség. Egy népből valók mégis háborúznak. Csak úgy, mint a vámpírok.
Mi is ugyanezt teszünk, és ezt próbálja megakadályozni a Volturi. A Volturi… Ó, Alec…
Szorosabbra húztam magamon a köpenyt, mintha fáznék. Úgyis éreztem. Hiányzott egy részem. Mintha kitéptek volna belőlem valamit. Amúgy is furcsa érzésem volt, ezzel a mai nappal kapcsolatban.
Eleve az, hogy már három napja nem láttam Jamest és Victoriát, idegesítő volt. Szeretem tudni, mire készülnek. De most fogalmam sincs, hol vannak.
Megszaporáztam a lépteim. Nem volt mitől félnem, de mégsem szerettem ezeken a sötét utcákon járni. Mi van, ha valaki megtámad? Akkor meg kell ölnöm.
Befordultam az egyik sarkon, már csak pár utcányira voltam a szállodától, ahol megszálltunk. Egy sötét alak jött szemben. Hangtalanul lépkedett, fejére csuklya volt húzva. A szaga ismerős volt. Kár volt emlegetni.
- Visszatértél James? – kérdeztem nem túl boldogan.
- Örülök, hogy örülsz a viszontlátásnak. – állt meg velem szemben, és ledobta a fejéről a csuklyát.
- Reménykedni mindig szabad, nem igaz? – gúnyolódtam, és magam is levettem a fekete kámzsát.
- Emlékszel még Párizsban, miután Alec Volturi volt oly kedves és meglátogatott, megvádoltál valamivel. – egyik oldalról a másikra döntögette a fejét, mint amikor vadászik. Nem sejtettem semmi jót, de csendesen válaszoltam.
- Persze, hogy emlékszem. Azt mondtam, te és kedves nejed voltatok a gyilkosok. – húztam ki magam. Idegesített, hogy magasabb nálam.
- Nos, drágám nem tévedtél. – körbejárt engem, mint a nagymacska a megszeppent gazellát. – Bár az apád önként sétált a tűzbe, ugyanis veletek fenyegettem.
- Te is hamu leszel mindjárt. – sziszegtem.
- Kötve hiszem. – nevetett.
- Miért ne tenném? Csak egy aprócska gondolat, és huss, véged. – mondtam magabiztosan.
- Hülyének nézel? – kérdezte.
- Most, hogy megkérdezted… - neki vágott a ház falának, és a karjával fujtogatott.
- Ne pimaszkodj velem. – sziszegte a fülembe.
- Miért? Mit teszel, ha mégis? Megölsz? – suttogtam az utolsó levegőmmel. Bár nem kellett az életben maradáshoz, mégis kellemetlen volt nélküle. Főleg, hogy így nem tudtam megszólalni, de nem akartam gyengének mutatkozni.
- Tudom mire vagy képes. Nekem nem kell bemutatni. – elengedett, és arrébb lépett. – De azt is tudom, mi a gyenge pontod.
- Mire gondolsz? – fogott el a rémület.
- Chrissre. – mosolyodott el gúnyosan.
- Victoria… – suttogtam, és a falnak dőltem.
- Okos. Igen, Vickkel van valahol messze, és ha nem érek oda egy órán belül. Csúfos véget ér.
- Mit akarsz tőlem? Mit akarsz cserébe? – kérdeztem. Nehezen vettem a levegőt félelmemben. Nem magamat féltettem. Ketten voltak, akikért bármit megtettem volna. Az egyik Alec, a másik a bátyám. Nem hagyhattam, hogy baja legyen.
- Tudod te, hogy mit akarok. – mellém lépett, és a nyakamat kezdte csókolgatni, majd bele is harapott.
- Fel is törhetném az elméd. – suttogtam undorodva.
- Igen, de nem vagy elég gyors, még oda is kellene érned, ugyebár.
- Undorító vagy. – morogtam.
- Csak számító, nem ugyanaz. – meg akart csókolni, de elfordultam.
- Megmondtam, hogy csak egy valakinek adom oda magam. Úgyis megölsz, akkor tedd meg most. – mondtam mérgesen és ellöktem magamtól.
- Mindig is szerettem a vadmacskákat. – terült el az arcán egy magabiztos mosoly. – Gyere ide! – lépett újra hozzám.
- Ne érj hozzám!- sziszegtem. Megragadta a karom, és neki vágott a falnak. Hangos csattanással érkeztem rá, majd a földre. Elém lépett és felemeltem a nyakamnál fogva.
- Én mindig győzök. – vicsorogta. – Most pedig meghalsz. Bár úgy lenne az igazi, ha a szívszerelmednek ezt végig kellene néznie, de hát nincs itt.
- Őrült vagy. – próbáltam lefeszíteni a kezét, de erősebb volt nálam.
- Meglehet. De ha ez megvigasztal, amíg öcséd nyugton van, nem bántom. Csak ha muszáj. Reméljük, nem kerül rá sor.
Hozzám hajolt, és a karomba harapott. Csípett a vámpírméreg, de összeszorított fogakkal tűrtem.
- Remélem, egyszer elkap a Volturi, és megbüntet mindenért. – morogtam.
- Ügyesebb vagyok én annál, hogy a Volturi elkapjon. Nem kell féltened. – vigyorgott, majd újra megharapott.
Utána pedig átvágott az utca másik végében, hangos csörömpöléssel zuhantam le, de most meg se próbáltam felállni. Csak feküdtem ott, beterítet a törmelék, és egyedül voltam. Igazán egyedül. Talán soha nem voltam még ennyire magányos. Senki sem segíthetett, itt és most meghalok. Anélkül hogy utoljára látnám a szerelmem. Vajon megtudja valaha?
Olyan sokszor álmodtam a szép jövőnkről, és most kiderül, hogy tényleg csak álom volt mind. Csak becsapás, nekem már nincs jövőm. Egy könnycsepp gördült végig az arcomon. Nem akartam meghalni, de nem hagyhatom, hogy bántsa a bátyám.
- Ölj meg, essünk túl rajta. – kiáltottam rá.
Hozzám lépett és végig simított az arcomon.
- Annyira kár érted. Olyan jól meglehettük volna, de te mindent elrontottál, azzal, hogy ilyen okos vagy. Miért nem tudtál beletörődni a halálukba?
- Szerettem őket, és te elvetted tőlem a családom. Sose jöttünk volna ki jól. – löktem el a kezét. – Gyűlöllek, és mindig is gyűlöltelek.
Megint felkapott, és hozzá vágott egy másik falhoz. Erőtlenül zuhantam le újra. Lassan felém közeledett, de más léptek zaja vegyült az övébe. Elmosódott a kép, de még láttam, ahogy megmerevedik, majd beleszagol a levegőbe, és eltűnik.
Homályosan láttam, hogy egy szürke öltönyös alak közeledik felém. Szőke haja, és aranybarna szeme volt. Ez volt az utolsó kép amit láttam, majd elsötétült minden…

The End

The future

Sziasztok! :)
Gondoltam így válaszolok a kommentárokra, amiket írtatok nekem. Ezt nagyobb eséllyel olvassátok. Először is köszönöm szépen, hogy írtatok. :)
Másodszor: Ennek a történetnek ezzel vége lesz. Sajnálom! Nagyon szeretem a fanficeket. Sokat köszönhetek ennek a történetnek, Lucynek és a többieknek. Sok barátot szereztem, és függővé tett...
Sokat írok, de most már saját történeteket. Nagyon a szívemhez nőtt, és nem fogom törölni a blogot. Kitudja talán egyszer még újra írok róluk történeteket. De jelen pillanat más terveim vannak.
Jelenleg van egy másik sztorim, ami még fut, és fog is egy darabig. Remélhetőleg ha annak vége, el tudom kezdeni feltenni azt, amit most írok.
Szóval az írásaimat továbbra is megtaláljátok a neten. De már nem Stephenie világát szeretném tovább építeni, hanem a sajátomat. Teljesen saját szereplőkkel, élményekkel. Persze azokból a dolgokból, amiket a Nagy választás írása során megtanultam, megtapasztaltam fel fogok használni.
Továbbra is olvasom a blogokat, amiket eddig. Remélem nem haragudtok ezért, de egyszer minden véget ér. Most ezt is lezárom, de kezdek valami mást. :)
De még van egy fejezet! :D :)
Szeretlek titeket!:)
Puszi! :)

"Nincs rosszabb érzés, mint mikor búcsúzni kell. Megköszönni, lezárni, elválni majd elbúcsúzni. Nem lehet mit mondani. Nézel okosan, és csak azt várod, hogy mondjon valaki valamit. Valami szépet. Valami jót. De erre nincsenek szavak."

/George Matthew Adams/

Egy kis összegzés:  

•  I. rész 46 fejezetet élt meg
• II. rész 46 fejezet + 1 előszó és 1 utószó
• III. részben 36 fejezetet tudtam teleírni
• A blogot 2010. január 29-én nyitottam
• Az első fejezet 2010. jan. 30-án került fel
• Az utolsó fejezetet 2011. nov. 12-én olvashattátok először
• = Vagyis nem egészen két év alatt írtam meg a trilógiát a biztatásotokra 
• 29 díjjal jutalmaztatok(ha jól számoltam:P)
• 46 rendszeres olvasóm lett (és azok akik még olvastak)
• És megannyi kedves szót kaptam tőletek

Köszönöm ;)

Kiegészítve: 2012. márc. 18.

35. fejezet

Sziasztok! :)
Egy nagyon hosszú szünet után megérkezett a fejezet. Ne haragudjatok. Remélem tetszeni fog. :)
Amúgy ez az utolsó előtti.
Jó olvasást!
Puszi! :)

(Carlisle Cullen szemszöge)

A szokásos körutamat jártam a betegek között. Fullasztó, hörgő köhögésekkel kísérve, mint mindig. A betegek egyre többen lettek, a szabad hely pedig egyre kevesebb.
Odaléptem az egyik beteghez. Akin már a csoda sem segíthetett. Üvegesen meredt a plafon felé. Az egyik ápolónő, aki szintén beteg volt, próbálta letakarni éppen.
- Hagyja csak! – léptem mellé.
A halotthoz fordultam, lecsuktam a szemhéját, a nővérke közben egy imát motyogott el mellettem, majd leterítettem a fehér lepedővel.
- Levitettem a halottak közé, aztán át is veheti a helyét. – fordultam a nőhöz.
- Nem, nem. Jól vagyok, doktor úr. – erősködött, de a lábai alig tartották már. – Szükség van rám.
- Az előbbi nem kérés lett volna. – válaszoltam. – Beteg, pihennie kell.
Pár pillanatig a szemébe néztem. Végül aprót bólintott, és leült az egyik székre. Máris rátört a következő köhögő roham.
Elmentem, hogy hideg vizes borogatást hozzak neki. Óvatosan a homlokára tettem.
Tovább akartam lépni, de megragadta a kezem. Ijedten húztam vissza, nehogy feltűnjön. De olyan lázas volt, hogy nem találta furcsának a bőröm hidegét.
- Köszönöm, dr. Cullen. – suttogta, és újra köhögött.
Lemosolyogtam rá, majd a következő ágyhoz léptem, és a következőhöz, majd az azutánihoz, és így tovább, és így tovább…
Egyeseknek csak a szemét csukhattam már le. Másokra hideg vizes borogatást tettem, vagy csak a kezem hidegével próbáltam hűteni egy kicsit. Így haladtam lassan végig a szobán. Elkeserített, hogy ennyi emberért nem tehetek semmit se.
Tehetetlenül léptem a következő beteghez, amikor észrevettem valamit a szoba másik végében. Az egyik ágynál, ahonnan nem régen vitték el a halottat, egy fekete köpenyes alak állt.
Fekete csuklyája a fejébe volt húzva, kezein fekete kesztyű. Egy fiút takart be éppen. Észrevette, hogy figyelik, hátrafordult, és egyenesen rám nézett. De olyan gyorsan el is kapta a pillantását, hogy egy barna, göndör hajtincsen kívül semmit sem láttam belőle. Fekete szoknyája halkan susogott minden mozdulatnál.
Nem volt túl magas, de nagyon kecsesen mozgott. Sietett, nem próbálta meg leplezni, milyen különleges teremtés is valójában.
Nem figyeltek rá az emberek. A betegek lázálomnak is hihették, az orvosok és nővérek pedig túlzottan el voltak foglalva.
Elindultam felé, ügyesen szlalomozva a rohangáló emberek, és az ágyak között. De ő is elindult kifelé.
- Várj! – szóltam utána. Nem túl hangosan, úgyis hallotta.
Meg se fordult, nyugodtan ment tovább, gyorsabb tempóra sem váltott.
- Mentse meg! – suttogta egy gyönyörű, csilingelő hang a közelből. Gyorsan körbefordultam. De nem állt mellettem senki. – Kérem!
Ekkor esett le, hogy a hang a fejemben szól.
- Várjon! Ki maga? – gondoltam.
- Nem fontos. Csak a fiú számít. Senki más. – újra a fejemben visszhangzott a kellemesen lágy hang. – Ne keressen, dr. Cullen.
Majd éreztem, hogy megszakad a kapcsolat. Megkövülten álltam a kórterem közepén. Néztem a vámpír lány hűlt helyét, míg nem az egyik rohanó nővér belém nem jött kicsit.
Kizökkentett a mélázásból, arrébb álltam, hogy elférjen, majd az ágyhoz léptem.

Ahhoz, amelyiknél nem rég még a fekete köpenyes nő állt.
Egy bronzvörös hajú fiú feküdt rajta. Gondosan betakargatva. A homlokára tettem a kezem, tűz forró volt. Így rajta hagytam.
Enyhén dobálta magát, a másik kezemmel óvatosan lefogtam, nehogy kárt tegyen magában. A szemhéja alatt izgatott táncot jártak a szemei. Leültem mellé, és próbáltam minél nagyobb felületen hozzá érinteni a bőröm, hogy lehűtsem kicsit.
Másfél óra múlva teljesen lenyugodott. Halkan szuszogott. Majd lassan kinyitotta a szemét.
- Lucy? – kérdezte rekedten. Majd köhögött.
- Carlisle Cullen vagyok. – feleltem halkan.
- Hol… Hol van Miss. Bennett? – nézett rám. – Ugye nem… ugye nem esett baja?
- Sajnálom, de elment. Tud ő magára vigyázni.
- Én… ho… hol vagyok?
- A kórházban.
- Hogy kerültem ide? – köhögött fel újra.
- Ne aggódj jó kezekben vagy. Ezt vedd be és idd meg. – adtam a kezébe egy altatót, meg egy pohár vizet.
Szó nélkül megitta. Még megtudtam a nevét, majd elaludt. Viszonylag nyugodtan aludt. Ott maradtam mellette. Ki lehet ez a fiú, hogy ilyen fontos egy vámpírnak? És ki az a Lucy Bennett? Olyan ismerősen csengett ez a név. Mintha a Volturinál hallottam volna fél füllel.
Igen, Alec és Demetri beszéltek róla. Az barátságuk mindig is érdekelt. Mert bár a Volturi volt a legkulturáltabb vámpír klán, amit láttam, de még náluk is egyedülállónak tűnt az efféle összetartás, barátságát.
De olyan áhítattal sem hallottam kimondani egy nevet, mit, ahogy az a fiú mondta Lucy nevét. Többet jelentett neki bárkinél. De akkor mégis miért Chicagóban van, és nem vele?
Lehet, hogy nem is ugyanaz a két Lucy. Lehet, hogy volt egy másik Lucy Bennett nevű lány is.
Visszafordultam Edwardhoz. Lassan döntenem kellene. Régóta akartam magam mellé valakit, aki előtt nem kell titkolóznom. Valakit, aki olyan lesz, mint én és megért.
De sosem változtattam át senki. Emberi vért pedig megfogadtam, hogy sosem iszom. Megszeghetem-e a szavam? Ha nem sikerül, és megölöm, gyilkos leszek, semmi több. De ellenben, ha meg tudom állni, megmentem egy fiatal fiú életét. Aki, ha nem teszem meg mindenféleképpen meghal.
Végül még egy félórámba telt, amíg összeszedtem magam. Többször átgondoltam és arra jutottam megpróbálom, nem veszíthetek, úgyis haldoklik.
Elvittem magamhoz. Lefektettem az egyik ágyra. Elmentem előtte vadászni, hogy kisebb legyen a kísértés.
Mire visszaértem újra lázálmai voltak. Gyorsan mellé léptem, lefogtam, és szabaddá tettem a nyakát.
Gyorsan megharaptam. A fogaim, mint kés a vajban olyan könnyen siklottak át a bőrét. Majd megtöltötte a számat a vér íze. Kényszerítettem magam, hogy elszakadjak tőle. Gyorsan kiköptem a vért a padlóra, és átrohantam a szoba másik végébe. Úgy érzetem mindjárt neki ugrom.
Elkezdett átváltozni, üvöltött, égette a tűz. De én még mindig vérszomjasan néztem. Végül az ajtóhoz botorkáltam, és kimentem a levegőre. Mélyet szippantottam a kinti hűvös, nyirkos, vérszag nélküli levegőből.
Vagy fél órát kóboroltam a városba. Amikor furcsa hangokat hozott a szél. Vitának, verekedésnek hangzott.
A hangiránya felé közeledtem…

34. fejezet

Sziasztok! :)
Itt van a fejezet :) Remélem tetszeni fog. Kérek kommentárokat. :D
Jó olvasást hozzá! :)
Puszi! :)

1918. Chicago

(Lucy szemszöge)

Chicago utcái koszosak voltak és elhagyatottak. Egy-két ember volt csak idekint. Igaz éjszaka volt, de 30 éve mikor utoljára itt jártam 24 órán át tömve voltak az utcák. Jó, ha nem is egész nap, de este 8-kor azért még voltak kint páran.
De ma nem olyan idők járnak, mint 30 éve. Most pusztít a spanyolnátha. Az emberek rettegnek. Félelem és fájdalom érződik a levegőben. Rengetegen vesztették el a szeretteiket. Mérhetetlenül sok a halott. Nincs olyan család, ahol minimum egy ember el nem veszett volna.
A kórházak tömve voltak, egyre kevesebb volt az orvos. Többségüket szintén ágynak döntötte a spanyolnátha, vagy felmondtak, hogy ne legyenek közel a betegekhez. Ez volt a ritkább eset, de előfordult.
Viszont pletykáltak egy orvosról is, aki egész álló nap a kórházban van, és próbál segíteni a betegeken. Carlisle Cullen? Azt hiszem így hívják. Meg akartam már magamnak nézni ezt a jó tevőt, de még nem jutottam el az elhatározásig. Furcsa volt.
Azt beszéltek egy-két óránál többre nem szokott eltűnni. És vajon ki képes megállás ilyen sokáig fenn lenni és el sem fáradni? Na, ki? Igen, mi, a vámpírok.
De egy vámpír miért segítene az embereken? Vagyis miért próbálna segíteni? Ugyanis nem tud. Nincs ellenszer, a szövődmények miatt az emberek meghalnak.
Hosszú, szenvedéssel teli haláltusát vívnak napokig, míg végül lecsendesednek, és meghalnak. Magas lázzal, borzalmas fejfájással kezdődik. Később pedig csatlakozik a fájdalomhoz az egész test, és a kínok elviselhetetlenre fokozódnak. Sokan elvesztik az eszméletüket. Ők járnak jobban.

Éppen vacsorázni voltam a közelben. Két szarvast fogtam. Most pedig sétáltam vissza Chrissékhez. Az utóbbi időben teljesen visszatértem az állati vérhez. Ami nem ragadtatta el Jamest és Victoriát. A bátyám rám hagyta a döntést. Nem igazán érdekelte mit is eszem, csak ne hagyjam el.
Hangos viták tömkelegét hallgatta végig, amik mind köztem és James között zajlottak le. Nem tetszett neki, hogy önállósítom magam. Odamentem és azt tettem, amit akartam. Ha nem akart elveszíteni követett. Így mostanában én döntöm el hová is megyünk.
Így kerültünk Chicagóba is. Ide volt kedvem jönni. Chriss nem volt hajlandó "elengedni a kezem", és velem jött. Jamesék pedig nem akartak egyszerre két fontos, erős társat elveszíteni.
Már elszoktak attól, hogy félniük kell, nehogy összefussanak egy erősebb vámpírral. De a nem tetszésüket mindig kimutatták. Többször közölték elmennek, én pedig mindig azt válaszoltam, hogy nem zártam be az ajtót, vagy hasonlókat.
Igazán kezdek idegesíteni, de Chrissnek szüksége volt rájuk. Szerette őket. Jó persze sokat köszönhettünk nekik, de engem még mindig nem hagyott nyugodni az a gondolat, hogy ők ölhették meg a szüleinket.
Alec azt mondta nem a Volturi volt, és én hittem neki. Rendíthetetlenül. Igazából be kellett vallanom azóta magamnak, hogy igazán sosem hittem el, hogy ők tették. Aro gyűjti a különlegességeket. Én is az vagyok. Az apám is az volt, a bátyám is az. Mégsem próbált soha se beszervezni.
Pedig Alec gondolataiban biztosan látott. Persze, nem tudta, mire vagyok képes. De mégis azért már elég nagy a hírem nekem is. Nem csak a leendő férjemnek.
A leendő férjem gondolatára elmosolyodtam. A neve hallatán ez a világ is sokkal szebb, és reménnyel telibb. Még egy halk nevetést is megengedtem magamnak, pedig ezekben a sötét napokban nem igen halott olyat az ember, vagy jobban mondva a vámpír.
Csak sétáltam az utcán, máris szebb lett a világ. Hiszen az emberiség mindent túlél. Eddig is ezt tette, ez után is ezt fogja. Túlélni.

Kicsit gyorsabb tempóra váltottam, és befordultam a következő sarkon. Igazából nem figyeltem a környezetemre, de most rekedt köhögés és vacogás ütötte meg a fülem.
Egy alak támaszkodott az egyik házfalnak, és már kezdet lecsúszni a járdára. Elhagyta az ereje, nem sokára elájul. Már dőlt is el, de vámpír sebességgel elkaptam.
Edward Anthony Mason volt az. Egy fiatal fiú, alig lehetett 17. Nem ájult el, de meglepődött, amikor elkaptam.
- Uram? – szólítottam meg. – Mr. Mason.
- Edward, Miss. Bennett. – köhögte. Meghökkentem hirtelen, aztán leesett mit is akar.
- Edward. – suttogtam. Sápadt volt, és reszketett. Ruháin át is éreztem, tüzel a teste. A szüleit már napokkal ezelőtt elvitte a betegség. Nem igen, lehetett azóta az utcán látni.
Már régóta beteg lehet. Vagyis pár napja, de ennél a betegségnél az régnek számít.
- Miss. Bennett… - suttogta rekedten.
- Lucy. – mondtam. Elmosolyodott, majd ajkai formálták a nevemet, de hang nem jött ki rajta. Aztán újra felköhögött.
Megtelt könnyekkel a szemem, ahogy szegény fiút néztem. Olyan fiatal még, és olyan kedves. Nem ezt érdemelné. Szép életet érdemelne, családdal, szerető feleséggel. Gyerekeket, akik felnéznének rá.
Könnyeim az arcára csepegtek. Két napja ismerem, nem több ideje, mégis megfogott benne valami. Nem szerettem belé, csakis Alecé volt a szívem. Egyszerűen megkedveltem.
Kósza ötlettől hajtva a nyakához hajoltam. Már nem volt eszméleténél, így nem vette észre mit készülök tenni.
Már forró bőréhez ért az ajkam, készültem harapni, amikor eszembe jutott Alec. Ráeszméltem, miért is kedveltem meg ezt a fiút. Ráemlékeztetett. Ahogy viselkedett, ahogy beszélt, ahogy gondolkozott… Ahogy gondolkozott, itt a lényeg. Alec nem akar vámpír lenni, nem szereti, ez a fiú se szeretné, ezt az életet, amit én ajánlhatok neki.
A hideg falnak vetettem a hátam, és az ölembe húztam, úgy ringattam, mint egy kisfiút. Az is volt, az én szememben legalábbis, egy gyerek. És meg fog halni.
Nem tehetek elleni semmit, csak átváltoztathatom. De tudom, nem neki való ez az élet. Miért tenném ki ennek? Kitudja, talán találkozik a szüleivel, amint elhagyja ezt a világot. Kitudja, talán boldog lesz.
De mi van, ha ezután vége? Ennyi jut? Ha nincs második kör? 17 év. Olyan kevés. A legkoszosabb csaló is többet érdemel nyamvadt 17 évnél. Nemhogy ez a fiú. Miért ilyen nehéz a döntés?
Magamhoz szorítottam és sírtam. Mégis mit tegyek most?

33. fejezet

Sziasztok! :)
Friss, ahogy ígértem. Remélem tetszeni fog. :)
Jó olvasást! Puszi! :)

(Alec szemszöge)

Végül úgy döntöttem az erdőbe megyek, ott legalább nyugalom vár rám. Sétáltam egy darabig, amíg bele nem botlottam Aroékba, akikre ráfért a segítség. Körbevette őket egy csapat a román klánból, és Vladimír és Stefan. Mindketten önelégült képpel figyelték a Mestert, akit lefogott két idegen vámpír. Ugyan így járt a húgom, Jane is, és Renata, meg Sulpicia is. Már nem mintha ő sok mindent tehetett volna.
Jane fájdalom hullámokat küldött egy-egy vámpír felé, akiken látszott, hogy érzik, de egészen jól tartották magukat. Ami a húgomnak nem volt ínyére. Olyan szorosan fogták át a nyakát, hogy hallani lehetett a gyémánt kemény bőrén, a fogva tartója bőrének csikordulásait, ahogy vergődött a szorításban.
Aro szokása szerint nyugodtképpel szemlélte az eseményeket. Próbált normális hangnemben tárgyalni a románokkal, de azok nem voltak rá vevők. Gúnyosan, olykor kiabálva válaszoltak. Fitogtatták az erejüket. Látszott, hogy élvezik a helyzetet.
Éppen koncentrálni kezdtem volna, hogy használjam az erőmet, amikor feltámad a szél, és pontosan felőlem fújt. Hallottam, és láttam, ahogy Vladimír a levegőbe szimatol, és felcsillan a szeme. Majd egyenes felém fordult. Vigyora jó formán égetett, ahogy sütött belőle az elégedettség.
- Gyere elő Alec, drága barátom. Tudom, hogy itt vagy. – mondta.
Nincs értelem várni, amíg beküld ide pár vámpírt, hogy vigyenek ki. – döntöttem el, és kiléptem a rejtekhelyem mögül.
- Szedett-vedett egy társaság. – jegyeztem meg, ahogy körülnéztem.
Némelyik vámpír ruhája szakadt volt, és véres. Egyesek pedig eléggé érdekesen néztek ki, mint akiket az utcáról szedtek össze idefelé jövet.
- Hát igen, nem járkálhat mindenki olyan elit körökben, mint egyesek. – mutatott a fogvatartott barátaimra Vladimír. – Főleg úgy, hogy állandóan le-lecsaptok az embereimre.
- Nem szervezed elég ügyesen a sereged. – vágtam rá.
- Engem, és Stefant mégse tudtok elkapni. – vigyorgott. – A lényeg védelmére figyelek, a katonák pedig pótolhatók. Elég sok ember él a földön.
- És aztán mi lesz? – kérdeztem.
- Miután? – nézett rám kíváncsian.
- Ha velünk végeztek? A Volturi még mindig megmarad.
- Hát igen, igen. De azért bevallhatod, elég jó fogást csináltunk. Aro Volturi, az igazi vezető, az ikrek, a két aduász. A másik kettő mellékes. – intett egyet hanyagul, lesajnálóan Renata, és Sulpicia felé. – Nélkületek a Volturi sebezhető, korántsem olyan erős.
- Nélkülünk is legyőztek már. – tettem hozzá.
- Követtem el hibákat, de tanultam belőlük.
- Tényleg? – kérdeztem gúnyosan.
- Tényleg. – szűkült össze a szeme, valamit sejtett a dolgok mögött.
- Vladimír. – szólt Stefan ijedten.
Ránézett, majd végig a katonáin. Amíg csak rám figyelt, én szépen lassan elvettem az emberi érzékeit.
- Biztosan tanultál? – kérdeztem vigyorogva. Aro mellém lépett, és a vállamra tette a kezét.
- Szép munka volt. – mosolygott. – Most pedig söprődjetek innen. Vagy nem éritek meg a holnapot. – utasította a két románt, akik már addigra régen hátráltak.
- Találkozzunk még! – kiáltott vissza Stefan.
- A többit pedig égessétek el. – utasított minket Aro. – Ügyes voltál, fiam. – nézett rám.
Én pedig zavartan hajtottam le a fejem. Eddig csak négyszemközt hívott így. Most pedig a felesége, a húgom, és Renata előtt. Holnapra mindenki tudni fogja.
Renata tüzet gyújtott, aztán szépen rádobáltuk a vámpírokat. Nem éreztek semmit abból, ahogy elégnek. Mégis borzasztó az, hogy más hibájából haltak meg.
Lassan visszabattyogtunk a városban. Ott már nem várt minket semmi érdekes, vagy más.

(Lucy szemszöge)

Amint visszaértünk Londonba elmentem a régi házunkhoz. Még mindig ugyanúgy nézett ki, bár az látszott, hogy már felújították. Biztosan megvette egy család.
Két kislány, és egy kisfiú játszott az udvarban. Aranyló szőke hajuk csillogott a napfényben. Édesen kacarásztak, és fogócskáztak. Aprók voltak még, a legidősebb maximum 7 lehetett.
Összeszorult a szívem a látványtól. Nekem sosem lehet gyermekem. Pedig Alec gyermekét hordanám a szívem alatt. Mindennél jobban vigyáznák rá, sosem eshetne baja. Nem mintha Alec hagyná, hogy bármi is megközelítsen minket.
Bár azt tudom, hogy mi együtt leszünk később, amíg az álmom vissza-visszatér, biztos vagyok benne, de gyermekünk nem lehet. Képtelenség.
Nem tud rólam sok mindent, sose kérdez. Tudom, azért teszi, mert amit megtud rólam, azt Aro is látja. Félt tőle. De olyan jó lenne, ha mindent tudna, ha nem kellene titkolnunk a szerelmünket… Ha vele lehetnék…
- Nem sokára. – suttogtam. Egy könnycsepp futott végig az arcomon, amikor meghallottam egy vékonyka hangot.
- Miért vagy szomorú? – kérdezte a legkisebb kislány.
Előttem állt és a szoknyámat húzogatta. Mosolygott, és közben göndör haját babrálta.
- Csak régi rossz emlékek. Elvesztettem valakit. – guggoltam le hozzá.
- Ne légy szomorú. Biztosan visszajön. – nézett rám csillogó szemeivel. – Anyu mindig azt mondja, akit szeretünk sose hagy el minket.
- Ez így igaz, akit szeretsz, mindig veled marad, itt. – tettem a kezem a mellkasára. – A szívedben.
- Akkor Folti is ott van? – kérdezte.
- Igen, ő is ott van. – mosolyogtam.
- És láthatom? – bólintottam. – Hogyan? – közelebb lépett, és a nyakamba csimpaszkodott. A karomba vettem, és felemelte a földről.
- Ha becsukod a szemed, és rágondolsz, látni fogod. Csak el kell képzelned, hogy látod, és ott lesz. Mert mindig vigyáz rád. Amikor játszol, amikor alszol, és álmodsz. Mindig veled van, csak el kell képzelned.
- És sosem hagy el?
- Soha. – simítottam végig az arcát. Puha, meleg bőre volt. Egyszerűen gyönyörű
- Az jó. – jelentette ki vidáman. – Anyu! – sikkantotta boldogan.
Egy szőke nő lépett ki a házból, fiatal volt, és szép, de gondterheltnek tűnt. Mosolyogva sétált mellénk, de látszott borzasztó gondok nyomják a vállát.
- Örvendek.
- Jó napot. – köszöntöttem. Egy pillanatra értetlenség suhant át az arcán a hangom hallatán.
- Sajnálom, hogy zargatta a lányom. – mondta fáradtan.
- Semmi gond. Egyáltalán nem zavart. Nagyon gyönyörű, és megnyerő kislány. – dicsértem és leraktam a földre, hogy mehessen tovább játszani.
- Köszönöm. Én is büszke vagyok rájuk.
- Mióta laknak itt? – kérdeztem pár pillanattal később.
- Több, mint 100 éve van a családom birtokában. - komorult el. – Egy családi tragédia után vették meg a felmenőim. Ismerték a családot, akkoriban az egész várost megrendítette a haláluk. A ház teljesen leégett, de hűen építették újra. De akkora ez a ház, hogy el kell adnunk, nem tudjunk fenntartani. Pedig annyira gyönyörű, és a gyerekek is szeretik.
- Igen az, gyönyörű. A családi tragédiák borzalmasak.
- Nem sokára kiírják az eladást, ha gondolja, megveheti. – mondta csöndesen.
- Meglehet. Mondja csak, mennyi idő van még az elárverezésig? – kérdeztem.
- 4 nap. – szomorúan hajtotta le a fejét, majd vett egy mély levegőt, és újra megszólalt. – Most, ha megbocsájt, mennem kell, van még egy kis dolgom.
- Hát persze, örülök, hogy megismerhettem. – biccentettem. – Ó, elfelejtettem bemutatkozni a nevem Analucya Bennett. De hívjon csak Lucynek.
- Bennett? – suttogta meglepetten, majd megköszörülte a torkát. - Én úgy szintén örülök, Lucy. Alicia Spint. – viszonozta a biccentést, majd gyors léptekkel besietett.
- Szóval ismeri a ház történelmét. – mondtam halkan, amikor eltűnt. – Érdekes.

(Alicia Spint szemszöge)

Besiettem a lakásba, és előkerestem a régi dokumentumokat. Ismerős volt a lány arca, és még mellé a név is.
Hamar megtaláltam őket. Az egyik fénykép, bár eléggé kezdetleges, de jól megmaradt. Közelebbről szemügyrevettem a képen lévő gyönyörű lányt. Ő volt az, e felől semmi kétség. Nincs még egy ilyen szép lány. Senki, aki ennyire tökéletes, gyermekként mindig ilyen akartam lenni.
Megfordítottam a képet. A hátulján a következő nevek álltak. Analucya Bennett, Chrisstopher Bennett 1771. Meg kellett kapaszkodnom az asztalba, olyan gyenge lett hirtelen a lábam. Hogyan lehetséges ez? Még ha nem is halt meg a tűzben, hogy lehet ennyire fiatal?

Egésznap csak ezen rágódtam. Éjszaka is alig aludtam. Senkinek se szóltam róla, őrültnek néznének. Még a férjemnek sem.
Miközben ebédet készítettem a gyerekek egy faládikával rohantak be a konyhába.
- Anya, anya. Ezt nézd mit találtunk. – adták oda.
- Mutassátok csak. – átvettem. A tetejében bele volt vésve valami cirkalmas betűkkel. – Lucy B. – olvastam fel.
Kinyitottam. Egy halom pénz, és egy pár soros levélke volt benne.

Remélem elég lesz, ahhoz, hogy megtarthassák a házat.
Én is szeretem itt lakni régen.
Maradjon, kérem, ez a kettőnk titka.

Lucy B.

32. fejezet

Sziasztok! :)

Itt van a következő fejezet. Hogy teltek az első iskola napok? Nagyon várjátok már az őszi szünetet? :D
A heti egy frisst próbálom tartani a suli alatt is, de semmit nem ígérhetek, ahogy a fejezeteiteket is próbálom rendre elolvasni, és kommentelni. Majd meglátjuk, hogy sikerül.
Jó olvasást hozzá.
Puszi! :)

(Lucy szemszöge)

Még délelőtt felébredtem, bár alig egy órával korábban. Alec finom illata még mindig jól érezhető volt a szobámban. Főleg az ágyneműn. Gyorsan lecseréltem, kinyitottam az ablakom, majd lefürödtem, felöltöztem, és jól befújtam a parfümömmel. Egészen meg voltam elégedve a munkámmal. Bár még mindig éreztem az illatát valamennyire, de én száz közül is felismerem. A többiek nem hiszem.
Kinézve az ablakon láttam, hogy napos délután volt. Lementem a földszintre. Victoria és Chriss a kanapén ültek, James az ablaknál álldogált. Egyikőjük sem szólt, csak gondolataikba merültek.
Közeledésemre mind rám néztek. Én pedig rájuk mosolyogtam, és biccentettem.
- Jó reggelt, hugicám. – mosolygott Chriss, bár volt valami benne, amit nem tudtam megfejteni. – Átaludtad a délelőttöt.
Mindnyájuk gondolata el volt zárva előlem. Bár ezt Jamesnél és Victoriánál már megszoktam.
- Fáradt voltam. – leértem a lépcsőn, és Jamesre néztem. Tudtam valamit akar mondani.
- Françoist nem ölted meg. – mondta halkan.
- Mert nem akarom. – válaszoltam. Nem hallottam emberi szív dobogását a házban. Biztosan elmentek valahová. – Megkedveltem, így nem ölöm meg.
- Ez nem így megy. – morogta.
- Szerintem meg igen. – feleltem dacosan.
- Szembeszegülsz velem? – kérdezte James.
- Miért? Ki vagy te? – léptem közelebb hozzá.
- Ennek a klánnak a vezére. – húzta ki magát.
- Igen? Mégis ki nevezett ki? Engem senki se kérdezett, hogy akarom-e ezt. – kiabáltam mérgesen.
- Menedéket nyújtottam neked, miután meghaltak a szüleid. Bevettelek magunk közé. Segítettem túlélni. Megérdemlek egy kis tiszteletet. – jelentette ki.
- Ha persze, nem te végeztél velük. – mondtam élesen. Csak Chriss és Vick lepődött meg azon, amit mondtam, James egyáltalán nem.
- Hogy mondhatsz ilyet? – suttogta Chriss vádlón.
- Szüksége van ránk, hogy eltakarítsunk utána, hogy megvédjük. Apa pedig nem akart segíteni, kapóra jött neki a halála. – magyaráztam.
- Igaz ez? – nézett a bátyám Jamesre.
- Az, hogy kapóra jött a halála? Igen, ez igaz. Normális életet akart nektek, ami a magunk fajtának lehetetlen. De a barátom volt.
- A Volturi… – mondta Chriss. – Van bizonyíték.
- De Alec Volturi mindent cáfolt, tegnap este, ha nem tévedek. – tette hozzá James, hangjának gúnyos élét el sem próbálta fedni.
- Honnan? – kérdeztem halkan.
- Összefutottam Demetri barátjával.
- Elmondta, hogy nem ők voltak. Hogy valaki csak rájuk akarta kenni. Rajtatok kívül ki tudja még, hogy szeretem. Senki.
- A Volturi hazudik. Mindegyik. – James szeméből sütött a düh a gyanúsítgatástól.
- Alec nekem sose hazudna nekem, és nem is tud. – jelentettem ki. – Nem tud félrevezetni.
- Azt csak hiszed, elég jól ki vannak képezve. Aro elég agyafúrt az ilyenek kivédéséhez, mint te.
- Bárhogy is van, kiderítem. Innen pedig tovább álluk. – mondtam
- Hogy merész… - kezdte Vick, de a párja beléfojtotta a szót.
- Hová? – kérdezte.
- Vissza Londonba, ha mindenkinek megfelel. – válaszoltam.
- Tökéletes. – mondta James.
- Hol van Alan és François? – néztem körbe, hátha találok valami jelet.
- A testüket elégettük az udvaron. Ha te nem teszed meg, amit kell, akkor majd mi.
- Micsoda? Hogy tehetted ezt?
- Vadászok vagyunk, Lucy. Akkor indulás Londonba. – mondta James. Én pedig lefagyva álltam, meg akartam kímélni, erre mások végeznek vele brutálisan.

(Alec szemszöge)

Tegnap hamar hazaértünk a kis párizsi kiruccanásunkból. Most pedig Chelsea és Afton veszekedésétől volt hangos a kastély. Úgyis kibékülnek, egymásnak vannak teremtve. Ezen nem is kell aggódni.
Persze, majd ha Afton eleget szenvedett a félrelépése miatt. De legalább kiderült Chelsea miért fura, és miért gyűlöli Selenát.
Éppen Demetrihez tartottam, hogy elmenjünk valahova vele, és Félixszel. Elég messzire ahhoz, hogy ne süketüljek. A Mester már elment Sulpiciaval, Renataval, és Janenel valahová, ahol nem hallja.
Szóval siettem a szobájában, és kopogás nélkül rontottam be. De azon nyomban meg is bántam.
- Basszus! – szitkozódtam, és kihátráltam csukott szemmel.
De még így is láttam, beleégett a kép az elmémbe. A kép, amint Demetri éppen Selena… öhm… Undorító, kirázott a hideg. Észre se vettem, hogy még mindig az ajtónak dőlök, amíg ki nem nyílt, és majdnem hátra nem estem.
- Alec! – jött ki dühösen Dem. Selena pedig elment valahová. Hamar eltűnt a folyosó végén. – Mi a fenét akarsz?
- Azt hiszem már pont eleget láttam. – feleltem.
- Legközelebb kopogj. – utalt rá.
- Zárd be! – vágtam rá rögtön. – Amúgy meg mit csinálsz? Tudod te mit tett Selena? Majdnem tönkretett egy házasságot.
- Tudom, de nekem nincs feleségem.
- És Heidi? Vele mi van? – néztem rá felvont szemöldökkel. – Ha ő nyit rátok, nem én?
- Nincs köztünk semmi, kölyök. Oké? – mérgelődött.
- Hát persze, nincs. De attól még őt szereted, nem ezt a lotyót. – mutattam arra, amerre ment.
- Semmi közöd hozzá mit teszek. Te ezt nem értheted, gyerek vagy még. – morogta Demetri.
- Mégsem én viselkedem gyerekesen. – dühösen sarkon fordultam, és elindultam lefelé a nagyteremhez, de még hátraszóltam. – Lehet, hogy én lettem legfiatalabban átváltoztatva itt, de néha mégis úgy érzem, én vigyázok rád. – aztán újra elindultam.
Végül úgy döntöttem az erdőbe megyek, ott legalább nyugalom vár rám. Sétáltam egy darabig, amíg bele nem botlottam Aroékba, akikre ráfért a segítség…

Új blog :)

Sziasztok! :)
Le telt az első suli nap. :( Remélem mindenkinek jól telt, persze amennyire jól telhet egy nap az iskolában. Ne keseredjetek el lesz még nyár, hamar eltelik ez az év is, ahogy a többi. (Ez igazából engem se vigasztal, de hát...)
Vége lett a szavazásnak, és ti úgy döntöttetek, hogy tegyem fel a történetet. Amit köszönök, jól esik, főleg, hogy más a témája. :)
Szóval megcsináltam a blogot hozzá, és amint elküldöm ezt a bejegyzést felteszem az első fejezet első részét is. :)
Remélem tetszeni fog. :)

Jó olvasást!
Puszi! :)

Szilvi

U. i.: Hétvégén hozom a következő fejezetet, remélem legalábbis, hogy semmi se jön közbe. :)