3. fejezet: Cullenéknál

Sziasztok!
Tudom úgy volt, hogy holnap hozom, de ma megírtam és holnap lehet, hogy nem lenne időm feltenni. Remélem nem gond, hogy előbb érkezett! ;P
Puszi! Jó olvasást!

(Lucy szemszöge)

A repülőn ültünk. Charlie már két órája csak kifelé bámul az ablakon. Nem szól hozzám, még Félixhez sem. Pedig mindent megtett azért, hogy felvidítsa a lányom.
Anno velem is ugyanez történt, csak én saját akaratomból hagytam el a családom. Megrohantak az emlékek. Újra éreztem, hogyan dobban meg a soha sem dobogó szívem, amikor Alec először megcsókolt. Felszínre tört az is, amikor Chrissel megtaláltuk egymást. Az a sok harc, a románok elleni háborúskodás.
Nem olyan régen, pár hete, talán. Viktorral sétálgattam, amikor fiatal román katonákat találtunk. Az volt a feladatunk, hogy információkat gyűjtsenek rólunk. De túl közel merészkedtek az emberekhez és nem bírták ki. Tíz volterrai polgárt öltek meg, mikor rajuk találtunk egy bárban az éjszaka kellős közepén. A bár leégett, a rendőrség gyújtogatókat keres, de persze nem fog találni.
Félix szólongatott és bökdösött.
- Lucyke! Lucy itt vagyunk! – értetlenül néztem rá. – Megérkeztünk Seattlebe.
- Ó! Elgondolkoztam! – mondtam, majd felálltam és lesétáltam a repülőről. – Fussunk vagy taxival menjünk?
- Taxi! – kiáltotta Charlie és már meg is állt nekünk egy. Jól végig mérte a lányom, a gondolatait inkább kizártam az elmémből. Charlie egy aprócska farmer nadrágban és egy mélyen kivágott fehér felsőben volt, csak a fekete volturis köpeny takart valamit. Bár a bőre nem csillog, de amint Alec meglátta, hogy hogyan jön, azonnal ráadta a köpenyét. És azt mondta: - Nem gondolod, hogy ruha nélkül kiengedlek az utcára!
- Van rajtam ruha! – panaszkodott Charlie.
- Ez? Ez nem ruha!
- De apa! – nyafogott Charlie.
- Vagy ez vagy átöltözöl!
- Rendben! – morogta Charlie, majd átölelte az apját. Még mindig ezen az emléken mosolyogtam, mikor a taxi leparkolt a Cullen ház előtt.

Már az egész Cullen család minket várt. Nessie rohant elénk és megölelte Charliet, a lányom visszaölelt, de inkább csak kényszerből, mint örömből. Még mindig játszotta a sértődött kislányt. Üdvözölte az összes Cullent, majd bement a lakásba.
- Melyik az én szobám? – kérdezte.
- Gyere, majd én megmutatom! – ajánlkozott Nessie.
- Nem kell! Csak mondjátok meg! – utasította el.
- Charlie! – morogtam.
- Most mi van?
- Semmi gond, Lucy! – mondta Esme. – Az emeleten a második jobbra.
- Na végre! – sóhajtott és felindult a lépcsőn.
- Charlie! – szóltam utána. Kelletlenül megfordult.
- Köszönöm! – mondta gúnyosan, majd felcsoszogott a szobájába.

- Sajnálom! – mondtam.
- Semmi gond! Majd megenyhül! – ölelt át Esme.
- Felviszem a csomagokat! – mondta Félix.
- Segítek! – ajánlotta Edward és eltűntek a lépcsőn.
- Előre is bocsánatot kérek mindenért, amit tenni fog. – hajtottam le a fejem.
- Ezen ne fájjon a kicsi buksid, Lucy! – mondta Emmett – Jól megleszünk mi!
- Menjünk bentebb! – mondta Carlisle és elindult befelé. Közben Edwardék is visszatértek. A kanapén ültünk és meséltünk egymásnak.

- Amikor nálatok jártunk, Caius azt mondta meghalt a felesége. – mondta Alice. – Megkérdeztem Arot, de nem volt hajlandó elmondani. Azt mondta kérdezzelek téged. Nos?
- Athenodora… - sóhajtottam. – Azután történt, hogy itt jártunk Nessie miatt. Behívatott a szobájába, mert beszélni akart velem. – emlékeztem.

- Lucy! Beszélhetnék veled?
- Persze! – léptem be az ajtón.
- Azért hívattalak, mert nekem nincs személyi testőröm.
- Igen.
- Szóval… Szeretnélek megkérni, hogy ezt vállald el. Mit mondasz?
- Persze, rendben.
- Most megyek?
- Hová, ha szabad tudnom? – kérdeztem. – Ha rám tartozik, persze. – tettem hozzá gyorsan.
- Sétálni. – mosolygott.
- Rendben, egy pillanat csak ezt a könyvet felviszem a szobámba. Mindjárt jövök.
- Lucy! – fogta meg a vállam. – Olyan helyekre gondoltam, hogy elkísérsz majd, ahol veszély fenyeget. Pár virág a réten nem éppen életveszélyes.
- Bármikor erre tévedhet egy csapat vámpír, akik szívesen megölnének. Volturi vagy.
- Egyedül megyek, és erről nem nyitok vitát. – förmedt rám.
- Igenis!

- Emlékszem milyen megalázónak éreztem. Akkor kaptam meg a feladatot és már is meggátolnak a teljesítésében.
- És azután? – türelmetlenkedett Alice.
- Aztán…

Felmentem a szobámba és mérgelődtem magamban. Álomba zuhantam, megint a jövőt álmodtam meg. Athendora egy réten sétált, majd öt vérfarkas támadott rá.
Felugrottam, mint akit leöntöttek vízzel és száguldottam ki a rétre. Heidit is magammal sodortam úgy siettem.
- Csak érjek már oda! – mondtam magamban. – Gyorsabban! – olyan lassúnak tűntem, mint egy ember.
Mikor végre megláttam. Ott volt az öt vérfarkas és Athendora. Kettőt már megölt, de aztán vele végeztek. Nem értem oda időben.
Mikor visszatértem a jelenbe éreztem, hogy a szemem könnyes.
- Furcsa volt, mivel már égett egy máglya, de öt farkas nem hiszem, hogy tud tüzet gyújtani. A másik hárommal én végeztem. Caius ezek után őrült meg.
- Sajnálom! – tette a kezét a vállamra Alice.
- Semmi gond! Túl vagyok rajta! – mondta, majd felálltam és az ablakhoz sétáltam.
- Meddig maradtok még?
- Pár órát, aztán tovább megyünk. Sürget az idő.
- Bár, nem szívesen csatázzunk, - morfondírozott Carlisle –de, ha végképp nem tudjátok elkerülni a csatát, ránk számíthattok. – lépett mögém.
- Köszönjük, de már ez nagy segítség, hogy vigyáztok helyettünk Charliera. Nem akarlak titeket belekeverni. – megöleltem Carlislet. Csengettek és Alice rohant kinyitni az ajtót.
- Sziasztok! Olyan régen találkoztunk! – jelent meg az ajtóban Seth.