42. fejezet: Veszekedés

Sziasztok!Remélem tetszik! Írjatok kommentárokat! :)
Puszi!
(Lucy szemszöge)
- Mi van már megint?
- Gondolom egy újabb vámpír, aki volturis akar lenni. Semmi különös. – rázta a fejét Chriss.
- Értem! – már bent álltunk a teremben.
- És biztos, hogy jól láttad Irina? – kérdezte Aro. Majd szomorú szemekkel nézett rám. Körbetekintettem a teremben. Alec pár méterrel arrébb állt, engem nézett. Szemeiben mérhetetlen bánat ült.
- Igen, biztos. Egy vámpír gyermek volt Bellánál és volt velük egy vérfarkas is.
- Áruló! – kiáltottam és neki ugrottam. Sikítva hátrált, próbált menekülni. Éreztem, amint négy kéz megragad és visszahúz. Viktor és Alec volt az.
- Lucy! Lucy nyugodj meg! – suttogta Alec.
- Engedjetek! – szóltam rájuk mérgesen. – Nem fogom bántani! – végre szabad voltam, már nem fogtak le. - Ez biztos csak valami tévedés Mester. Tudod, hogy Carlisle nem szegné meg a törvényt.
- Egyszer már megtette! – sipította Caius.
- Elmegyünk és megnézzük azt a vámpír gyermeket. És szemügyre veszem végre a barátságos vérfarkasokat is. Készülődjetek egy hetetek van. Csak hárman maradnak hátra.
- Lehetek én az egyik? – kérdeztem.
- Nem, Lucy, felesküdtél, hogy betartatod a törvényt. Jönnöd és teljesítened kell a szavad.
- De én nem tudom megtenni. – ráztam a fejem és térdre rogytam. Alec akart odajönni hozzám, de Aro leintette.
- Meg kell tenned. A törvény alól senki se kivétel. Hidd el, én lennék a legboldogabb, ha nem találnánk ott semmit. – intett Alecnek, aki összekaparta azt, ami még maradt belőlem és kisegített a teremből.- Viktor, Chriss! Alex és Amelia! Demetri és Félix! Menjetek, gyűjtsetek vámpírokat, akik szívesen tanúskodnának, hogy… - itt elhalt Aro hangja.

Sírva dőltem az ágyra. Alec a hátamat simogatta.
- Hidd el tévedés lesz az egész. – próbált megnyugtatni.

(Alec szemszöge)
Hirtelen felállt, a szekrényhez ment és elkezdte kidobálni a ruháit.
- Most mit csinálsz?
- Elmegyek! – hátra se nézett.
- Mégis hová?
- Cullenékhez, hogy mellettünk haljak meg
- Lucy! Ez ostobaság! És ha nem találunk semmit? Meghalnál árulásért?
- Inkább, mint, hogy itt maradjak.
- Miért csinálod ezt? Sajnáltatod magad. Ahelyett, hogy döntenél végre!
- Sajnáltatom magam? Nem egyszerű az életem.
- Hát szólok nekünk se könnyebb!
- Bocsáss meg, hogy a férjemtől egy cseppnyi együtt érzést várok. – kiabálta. – De szólok én ilyen vagyok és nem fogok megváltozni!

Kopogás nélkül Heidi futott be az ajtón.
- Jól vagy Lucy? – ölelte volna át, de ellökte a kezét.
- Miért nem tudtok végre békén hagyni? Miért olyan nagy kérés ez? – a végére már Jane is bent volt a szobában. Majd Lucy kirohant az ajtón.

(Jane szemszöge)

- Mi a fene… - kezdtem volna, de Alec belerúgott az ágyba. Majd kidobott egy kisebb szekrényt az ablakon. – Nyugodj már le Alec! – kiáltottam rá. Heidi közben kisomfordált az ajtón.
- Úgy se találod meg! – szólt utána Alec. – Csak én találom meg, és persze Demetri, de ő mindjárt elmegy.
- Mi volt ez Alec?
- Veszekedés vagy nem annak látszott? – gúnyolódott velem.
- Tőlem aztán lehetsz mérges, de ne rajtunk vezesd le a dühöd! – kiáltottam rá.
- Sajnálom! Én… én csak… mindegy…
- Mi van veled?
- Megsértettem! Akkora marha vagyok, hogy arra nincs is szó.
- Ezzel nem mondtál újat. – ráztam a fejem.
- Köszönöm szépen a bátorítást hugi. – mosolygott gúnyosan. – Jobb ha utána megyek!
- Nem fogsz vele veszekedni?
- Nem. – azzal kiment az ajtón, Heidi pedig elkezdte visszapakolni Lucy ruháit.(Alec szemszöge)Benyitottam Didyme régi szobájába. Lucy az ágyon ült és sírt.
- Menj innen! – kiáltott rám.
- Nem, amíg meg nem hallgatsz!
- Miért hallgatnálak meg?
- Kérlek!
- Nem! – felugrott és kiviharzott az ajtón, majdnem fellökött.
- Lucy! – kiáltottam utána. Nem állt meg ment tovább. – Lucy állj már meg! – befordult az egyik folyosóra ahol nagy sürgés-forgás volt Cullenék ügye miatt. – Várj meg, kérlek. – mellé ugrottam, meg ragadtam a kezét, hogy megállítsam.
- Hagyj! – térdre rogytam mellette.
- Kérlek, hallgass meg! – suttogtam. Mindenki minket nézett, de nem érdekelt. Csak az érdekelt, hogy Lucy végre felém fordult.
- Mit csinálsz mindenki minket nézz! Kelj fel!
- Nem érdekel! Csak hallgass meg!
- Alec!
- Hülyeségeket mondtam. Megbántottalak, de nem akartam. Sajnálom! Meg tudsz nekem bocsátani? – Lucy megfogta a kezem és felrángatott a földről, majd felpofozott.
- Nem is tudom! Talán! – súgta, majd meg is csókolt.