5. fejezet: Jeremy

Sziasztok!
Itt a feji! Remélem tetszik!
Puszi!:) Írjatok! :)

(Charlie szemszöge)

- Én felmegyek a szobámba. – mondtam és felindultam, Seth pedig utánam. – Szeretnék gondolkodni, ha nem gond.
- Persze, bocsánat. – mentegetőzőt feltett kézzel. – Nem akartam.
- Holnap… Holnap suli után megismerhetnénk egymást. – mosolyra szalad a szája.
- Érted megyek majd!
- Rendben! Jó éjszakát Seth! – felfutottam a lépcsőn.

Lefeküdtem az ágyra és az előbb történteken gondolkodtam, azon, hogy anya ki se borult. Lehet, hogy úgy gondolja, egy farkas mellett, még én is biztonságban vagyok. És ekkor jutott eszembe, hogy a vámpírról nem is szóltam anyának.

(Jeremy szemszöge)

A földön feküdtem összegömbölyödve. A lány ereje hasonlított Janere, de ez nem égetett, inkább szúrt. Mintha ezer tőrrel szurkálnának egyszerre.
- Mit csinál vele? – kérdezte Logan. Ekkor abbahagyta a kínzásomat a lány és elfordította a fejét, mintha egy különös bogarat vizsgálna a barátom személyében.
- Menekülj! – kiáltottam oda neki, de a lány már felé indult. Feltápászkodtam és rávettem magam. – Tűnj innen Logan! – egy percig se habozott kifutott a napfényre, aztán tovább. A lány lerázott magáról és a mellkasomra taposott.
- Nyamvadt Volturis! – súttogta undorodva.
- Mit akarsz tőlem? – kérdeztem és lelöktem magamról a lábát.
- Nem tőled, hanem téged.
- Engem? Megölni? – nem válaszolt, megragadta a karom és felugrott velem a házra és utána tetőről tetőre ugrált. Nagyon erős volt, biztosan újszülött.

(Logan szemszöge)

Rohantam, ahogy csak a lábam bírta. Meg kell találnom a Volturi székhelyét. Jeremy sokat mesélt róla, de nem jártam még ott.
- Bocsánat! Nem akartam! – mondtam az egyik embernek, akinek neki rohantam.
- Nézz a lábad elé, kölyök és nem rohangálj! – kiáltotta utánam.

- Hova futsz Logan? – kérdezte egy ismerős hang.
- Hanna? Hanna! – örültem meg neki. – Jeremy… - szuszogtam.
- Mi van vele? – esett kétségbe.
- Egy vámpír… meg… megtámadott… Ő… ő pedig megvédett.
- Hol van?
- Egy sikátorban. Szóljunk a szüleiteknek! – ragadtam meg a kezét.
- De…
- El lesz addig. Ketten nem bírnátok vele.
- Rendben! Ó, hogy miért nincs itthon anya. – sóhajtott és telefonálni kezdett. Olyan gyorsan beszélt, hogy alig tudtam felfogni. – Apa! Jeremy bajban van. Megtámadta egy idegen vámpír… Nem tudom hol… Velem van Logan, Jeremy haverja. Őt is?... Rendben! Siessetek! – letette a telefont és elindult. – Gyere velem.
- Hová megyünk?
- A Volturihoz. – kikerekedtek a szemeim, eddig még nem mehettem oda, pedig nagyon szerettem volna.

(Alec szemszöge)

Majd nem összetörtem a telefont mérgemben.
- Minek császkál az a gyerek is állandóan kint egyedül.
- Megyünk Alec? – kérdezte Dem.
- Igen. Viktor velünk jössz?
- Persze. Olyan régen nem volt részem egy kis kalandban.
- Akkor nyomás. – indult ki Demetri az épületből a titkos folyosón.

Éppen mikor kiértünk a felszínre és visszatettem a csatorna fedelét Hanna fordult be és vele volt egy srác.
- Apa! – rohant hozzám.
- Nyugodj meg minden rendben lesz. – simítottam végig a haját.
- Apa? – hallottam, ahogy a srác meglepődik. – Ő… izé… Jó napot!
- Menjetek! Majd még beszélünk! – mondtam és elfutottam Viktorékkal.

(Logan szemszöge)

- Ő az apád? De hogy? Ilyen fiatal? Hogy? – értetlenkedtem.
- A látszat néha csal. – mosolygott Hanna. – Igazából több mint 300, azt hiszem. – eltátottam a szám, majd füttyentettem egyet.
- Nem semmi!
- Gyere! – nyitott fel a csatorna fedelet.
- Oda le?
- Csak nem klausztrofóbiás vagy?
- Nem, dehogy. De ugye nincsenek lent patkányok? – erre csak nevetés volt a válasz, majd leugrott.
- Gyere, majd elkaplak.
- Elbírsz?
- Ne szórakozz már! Úgy csinálsz, mintha semmit se tudnál rólunk. Azt hittem Jeremy mindent elmondott.
- El is mondott! És azt is tudom, hogy ez fájni fog! – kiáltottam le, majd leugrottam. Két kemény karba csapódtam. – Áúú! – kiáltottam fel és Hanna letett a földre. – Ez olyan érzés volt, mintha két baseballütővel kalapáltak volna el.
- Bocsi! – mosolygott. – Kapaszkodj belém, mert orra fogsz esni. – mondta, majd visszarakta a csatorna fedelet.

(Jeremy szemszöge)

Végig rángatott az összes ház tetején nem törődve a szitkozódásommal és a mocorgásommal. Majd mikor kiértünk behúzott az erdőbe.
- Elengednél? – kérdeztem, mire rám nézett és tovább húzott. – Mondom, engedj el! – morogtam és kirángattam magam a kezei közül. Rám nézett és használni akarta az erejét, de gyorsabb voltam. Meglepődötten nézett rám.
- Mit csináltál?
- Egy falat húztam fel. – közelebb léptem és megkocogtattam a láthatatlan művemet. Megfordult és el akart futni, de neki szaladt egy másiknak – Be vagy kerítve! – vigyorogtam.
- Engedj ki! – kiabálta és rugdosni kezdte a falam.
- Miért tenném? Ezzel nem érsz el semmit.
- Mert, ha nem engedsz el, meghalsz! – sziszegte, akár egy kígyó.
- Mert gondolom, amúgy az lett volna a célod, hogy kiszedj belőlem mindent igaz? – Nem válaszolt. – Igaz? – kiáltottam és a falak közeledni kezdtek felé.
- Igen! – mondta rémülten.
- Honnan jöttél?
- Azt nem mondhatom meg. Megölnek, ha elmondom.
- Nem tudnák meg.
- De igen! Itt is vannak!
Ekkor hangokat hallottam közeledni.